Elmélődés

Elmélődés 112

Gábor Bertalan | 17.11.2021

Ki a betyár, ki a szent?

A napokban az 1989-es eseményekre emlékeztünk: a kulcsok csörgetésére, a vágyakra, az álmokra, az elképzelésekre. 32 évvel a történések után joggal kérdezhetjük: mi lett a kulcsok csörgetésének az eredménye? Mi lett a vágyakból, az álmokból, az elképzelésekből?

 A minap Ferenc pápa a Vatikánban fogadta, nagykáptalanjuk alkalmából a ferences világi rend férfi és női tagjait, akiknek elsődleges feladatul az életszentséget, a szegények megsegítését és az evangelizálást szorgalmazta.  

A pápa Szent Ferenc szavaival: Az Úr adjon neked békességet! – köszöntötte az egybegyűlteket, majd a Katolikus Egyház Katekizmusa tanítását idézve, az életszentség egyetemes vonatkozásában arra emlékeztette őket, hogy mivel „A világi hívők is részesednek Krisztus papságában, hogy egyre inkább egyesülve Ővele, a keresztség és a bérmálás kegyelmét az élet mindenfajta - személyes, családi, társadalmi és egyházi - helyzetében kibontakoztassák és teljesítsék a minden megkereszteltet életszentségre szólító meghívást.” (vö. KEK, 941.), ezért tudatosan kell törekedniük eleget tenni e nemes meghívásnak.

Életszentségre - amint azt a Szent VI. Pál által jóváhagyott rendi alkotmány és regula is előírja - a ferences világiak meghívást kaptak. Ehhez mindenekelőtt a szív megtérésére van szükség, amelyet magához vonz és átalakít a Fölséges Isten, akit Szent Ferenc így dicsér: „a jó, minden jó, a legfőbb jó” (Szent Ferenc: A Fölséges Isten dicsérete). A pápa továbbá rámutatott arra is, hogy éppen ez teszi a ferenceseket valódi bűnbánókká. A bűnbánat útja a megtérés, a keresztény élet, az Atya akaratának teljesítése. Szent Ferenc is ezt az utat járta be életében, ahogy ő maga írja Végrendeletében (vö. Testamentum, 1-3):

„Az Úr a következő módon mutatta meg nekem, Ferenc testvérnek, hogyan kezdjem el a bűnbánattartást: míg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása. És maga az Úr vezérelt közéjük és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére. Utána egy kevés ideig még vártam, azután elhagytam a világot.”

Ilyen a megtérés folyamata. Isten kezdeményez, majd olyan helyekre vezeti a bűnbánó embert, ahova soha nem szándékozott menni. Szent Ferenc irgalmas szolgálattal fordult a leprásokhoz, és megtalálta a boldogságot.

A bűnbánat gyakorlását azonban nem szabad összekeverni a bűnbánati cselekedetekkel – mint a böjt, az alamizsnálkodás vagy az önmegtagadás - amelyeket azért végzünk, mert előtte megnyitottuk szívünket Isten előtt.

A ferences karizma szerint élő világi férfiak és nők a feltámadt Jézus Krisztus szent evangéliumát követik a mindennapokban. Hivatásuk lényege, hogy környezetükben „Isten szegénykéje” életstílusát valósítsák meg. Az evangélium adja életük formáját és alapját. A szegénység, a kicsinység, az egyszerűség jegyeit vegyék magukra, és így tegyenek tanúságot az Úr Jézusról. Éljenek egyszerű életet, nagy elvárások nélkül. Kövessék boldogan a szegény és keresztre feszített Krisztust, amint azt Szent Ferenc és sok-sok követője tette és teszi a világban. Karolják föl a lét perifériáján élőket, vegyék ki részüket a kifelé nyitó egyház szolgálatából. Hirdessék a jó hírt a szegényeknek, akik Krisztus teste. Legyen ebben fényes példa előttük Árpád-házi Szent Erzsébet, a rend védőszentje. Amint a bűnbánó testvérek – ahogy régen a ferenceseket nevezték – kórházakat, orvosi rendelőket, szegénykonyhákat alapítottak, úgy ma a Lélek arra hívja a ferences világiakat, hogy valósítsák meg ugyanezt a karitatív munkát a szegénység új formáihoz igazítva kreativitásukat. Közelség, együttérzés és gyöngédség vezérelje őket, legyenek a remény hírnökei a társadalmi és politikai életben. Éljék meg hivatásukat a testvériség szellemében, az igazságosság, az átfogó ökológia szolgálatában, működjenek együtt a béke érdekében és legyenek a nyolc boldogság tanúságtevői! – bátorította a pápa a ferences világi rend tagjait.

Ki ne látná? A természetben csak az növekszik, az bontakozik ki és hoz gyümölcsöt, ami a teremtés rendjében történik, amit a Teremtő kezdettől fogva belétáplált. A teremtés megannyi csodája egy jól működő program eredménye, amit azonban Isten nem a maga gyönyörűségére alkotott, hanem az ember használatára. Ezért Isten nem a természetre kíváncsi, hanem sokkal inkább az érdekli, hogy az ember, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett, szabad akaratából mit hoz ki mindabból, amit kapott, hogyan használja fel a teremtett világ javait, hogy valami újat, többet adjon vissza ahhoz képest, mint amije induláskor volt? Ez az ember szabadságának és méltóságának a titka (Barsi Balázs).

Vagyis nem is annyira tehetségünk kamatoztatásáról van itt szó, hiszen azt Isten adta, hanem mindenekelőtt a szabadságban fogant önátadásunkról, arról a választásról, amellyel mindenki maga dönt saját üdvösségről. E nélkül az önátadás nélkül tehetségünk kamatoztatása elvetélt önmegvalósítási kísérlet lenne csupán, amelynek eredményeképpen azt is elveszítjük, amink eredetileg volt.

 Az önátadás viszont a szerényebb képességű emberből is szentet nevel, akár a hősiesség olyan magas fokára emelve, mint amilyenre az ószövetségben szereplő hét testvér és édesanyjuk került (vö. 2 Mak 7, 20-31). Az ő vértanúságuk – ha pusztán emberi szempontból nézzük – őrültség, ideológiai fanatizmusból fakadó öngyilkosság volt. De vajon nem még nagyobb őrültség volt a király tette, amikor korbáccsal és szíjjal akarta őket arra kényszeríteni, hogy sertéshúst egyenek?

Adja Isten, hogy a forradalmak közepette és elmúlása után, a hét testvér és édesanyjuk, valamint áldott elődeink példájára mi is merjünk áldozatot hozni az evangéliumi értékrendről, tanúskodván arról a kicsiny kis többletről, amit nem lehet ebből a világból, a puszta emberi logikából megmagyarázni, s amelynek jutalma és méltósága nem ehhez a világhoz méretezett, hanem a Teremtő mérhetetlen szeretetéhez és isteni bőkezűségéhez. Mindezek fényében bizonyára egyetértünk a Mécs László kérdezte és válaszolt igazsággal:

 „Ki a betyár? Ki a szent?
Magyarhonban ki a szent?
Ha a mérték tönkrement,
senki, semmi meg nem ment.”

 

Elmélődés 104

Gábor Bertalan | 10.11.2021

A munka segíti elő az ember méltóságát

Az IDEA alapítvány, amelyet 1974-ben az argentin vállalatfejlesztésre hoztak létre, 2021. október 13-15. között Buenos Airesben egy munkaügyi összejövetelt rendezett, ami a magánszféra társadalmi integrációját, a dél-amerikai ország fejlődését és növekedését volt hivatva szolgálni. A szervezők minden évben háromnapos találkozóra hívják a helyi és a nemzetközi vállalatok vezetőit, a kormányzati, egyetemi képviselőket, a civil szervezetek és szakszervezetek vezetőit, hogy új ötleteket dolgozzanak ki, amelyek segítik a döntéshozókat a vállalatok pozitív átalakításában.

Az ez évi összejövetelre Ferenc pápa egy spanyol nyelvű üzenetet küldött, amelyben többek között kiemelte, hogy az emberi méltóságot mindenekelőtt a munka fejezi ki és növeli. A tevékeny foglalkozás az, ami hatékonyan járul hozzá ahhoz, hogy az ember kifejlessze az Istentől kapott képességeit, segítse a kapcsolatok és a kölcsönös támogatás szálait egybeszőni, elősegítve, hogy az ember Isten munkatársának érezze önmagát, gondját viselje napjaink világának, sőt tovább fejlessze azt. Az ember a társadalomban a munka révén érezheti hasznosnak önmagát és lehet valójában szolidáris a szeretteivel.

A nehézségek dacára a munka járul hozzá a személyiség valódi fejlődéséhez, éréséhez, az önmegvalósításhoz, mert szárnyakat ad a legszebb álmoknak – állapította meg üzenetében a pápa. Ezért fontos, hogy a vállalkozók és a munkavállalók gyümölcsöző és ígéretes párbeszédben álljanak egymással. A vállalkozó nemes hivatása az, hogy kreatívan keresse, hogyan termelhet javakat és hogyan tegye változatossá a termelést, egyúttal pedig munkahelyeket teremtsen. A fő cél különféle munkalehetőségeket kínálni, amelyek mindenki számára lehetővé teszik, hogy fáradsággal és leleménnyel építsék a jövőt. Akinek ugyanis nincs munkája, érzi, hogy hiányzik neki valami, aminek a hiánya miatt nincs meg az a méltósága, amit éppen a munka ad, ami méltósággal „keni fel” az embert.

Ebben az értelemben nem lehet segélyből élni. A segély csak átmeneti segítség lehet. A pápa tehát nem erőfeszítések nélküli életet javasol, vagy a munkakultúra lebecsülését, amint azt többen tévesen állítják, vagy interpretálják szavait.

„Képzeljétek el, hogy mondhat ilyet egy piemonti leszármazott” – utalt ezzel Ferenc pápa a Bergoglio család észak-olasz gyökereire, akik annak idején Argentínába kivándorolva kerestek munkát és új életlehetőséget. „Ők nem azzal a szándékkal jöttek országunkba (vagyis Argentínába), hogy eltartsák őket, hanem egy óriási vágy munkált bennük arra, hogy felgyűrjék az ingujjukat és jövőt építsenek családjuknak”. A bevándorlók pénzüket nem a bankba tették, hanem téglákba és földekbe invesztáltak. Előre tekintettek - a családra.”

Közismert, hogy Ferenc pápa édesapja, Mario José Bergoglio 1929-ben, 22 évesen érkezett szüleivel az észak-olaszországi Piemont tartományból Argentínába. Kezdetben az argentin vasútnál kapott állást, később pedig könyvelőként dolgozott. Feleségét, a jelenlegi pápa édesanyját, Regina María Sívorit már ott ismerte meg. Öt gyermekük közül Ferenc az elsőszülött, akinek még két öccse (Óscar Adrián, Alberto Horacio) és két húga (Marta Regina, María Elena) született.

Az egyház tanítása tehát világos: a társadalom sokat emlegetett fenntartható fejlődése és valódi, jövőt építő befektetése a család, ami igazában csak a becsületes munka révén él és fejlődik, a segélyek csupán átmeneti megoldások, amit nem lenne szabad erre alapozni, mert ez méltatlan az emberhez.

Elmélődés 103

Gábor Bertalan | 10.11.2021

Hiteles és meggyőző tanúságtétel

 Az evangéliumok tanítása alapján hittel valljuk, hogy az Isten közelében élő ember az ősbűn által elszakadt és távol került Teremtőjétől: értelme elhomályosodott, akarata meggyengült, rosszra hajlóvá vált. Isten azonban végtelen szeretete és irgalma folytán, nem mondott le teremtményéről, önmaga kezdeményezte a közeledést a bűnbeesett és reményvesztett emberhez. A Szentírás tanúsága szerint legmarkánsabban először Ábrahámhoz és ivadékaihoz szólt, majd az idők teljességében minden emberi képzeletet felülmúló közelségbe került hozzánk akkor, amikor a második isteni személyben, az egyszülött Fiú emberré létében értünk láthatóan, hozzánk hasonló lett. De még ez sem a legnagyobb közelsége itt a földön: Pünkösdkor saját szeretetét, isteni életét árasztotta szívünkbe Szentlelke által. Emberi természetünk olyan felemelése, és olyan kitüntetett állapota ez, amely ismeretben és méltóságban messze felülmúlja azt, amiben Ádámnak és Évának része volt a Paradicsomkertben (Barsi Balázs).

 Sőt, az Eucharisztiában, a megtört Kenyérben, mint Istenként megtört ember, a szentségi papság réven, a Szentlélek által, lehetőség adatott, és adatik arra, hogy ezt mindenki megtapasztalhassa, aki erre vágyik és nyitott rá a hitben. Ez viszont azzal is együtt jár, hogy az ember felelőssége ismét megnőtt, hiszen minél közelebb van Isten az emberhez, az ember Istenhez, engedetlensége, istenkáromlása annál súlyosabb.

 Mindaz, aki a Szentléleknek ellen áll, aki védekezik az élettel szemben, azt még az Isten mindenható szeretete sem tudja megmenteni, ha ezt az ember nem akarja. Isten megteremtett minket nélkülünk, de nem üdvözít minket, nélkülünk (Szent Ágoston). A Szentlélek elleni bűn Isten végső közeledésére mondott határozott „nem”. Itt nem az emberi gyarlóságból, gyöngeségből elkövetett bűnökről van itt szó, hanem a már felismert végtelen isteni szeretet visszautasításáról.

 Persze, hogy van-e olyan ember, aki idáig eljut és ebben a visszautasításban az utolsó pillanatig ki is tart, azaz szabadon választja a kárhozatot, nem tudhatjuk. Az viszont sejthető, hogy az ilyen széles út nem jó irányba mutat és visz. Mindaz, aki erre az útra lép, aki érveket kovácsol, ideológiát gyárt, hogy miért nem fogadja el önmagára nézve kötelezőnek Krisztus és az Anyaszentegyház tanítását, erkölcsi parancsait, szentségi értékrendjét – elgondolkodtató, mert az komoly következményekkel jár. A nem egyenesen, a nem felfelé, de oldallagos irányba növekvő fa, ha kifordul gyökereiből, oldalára dől.

 Adja Isten, hogy Szentlelke sugallataira hallgatva életünket mind jobban az Ő akarata szerint alakítsuk, s így ne legyen miért aggódnunk, hogy mit mondjunk, ha hitünkről számot kell adnunk. Óvjon meg minket a Szentlélek elleni bűnöktől, a vakmerő bizalomtól és a kétségbeeséstől. Adjon erőt, hogy az Eucharisztia gyakori vételével a Róla szóló személyes és hiteles tanúságtételünk az emberek között hiteles és meggyőző legyen.  

 

Elmélődés 105

Gábor Bertalan | 10.11.2021

A beteg az első helyen

Ellenállni a kiselejtezés kultúrájának, megóvni a kiszolgáltatott emberi életet, méltósággal segíteni a fejlődő országoknak, oltóanyaggal ellátva őket, a minap Ferenc pápa erről is beszélt az Opus Dei által alapított, római orvosi egyetem (Campus Bio-Medico) vezetőségének a Vatikánban.

Az orvoslásban lényeges, hogy a beteg személyt a maga teljességében gondozzák, ápolják, és az embert előrébb helyezzék a betegségnél. A 2015-ben alapított római katolikus orvostudományi egyetem éppen erre törekszik, Boldog Alvaro del Portillo tanítását követve, amit Ferenc pápa beszédében is nagyra értékelt.

A gyógyítás, a tanítás és a kutatás terén egyaránt a személyközpontúság jellemzi egyetemüket, ahol a páciensnek ismerik a személyes történetét, baráti kapcsolatba lépnek vele, a lelkét is ápolják. Az emberszeretet, különösen a törékeny egészségűek iránt - akikben a megfeszített Krisztus képét látják - a keresztény látásmódhoz tartozik, és ezt soha nem szabad veszni hagyni – mutatott rá a pápa.

A másik fontos szempont a kizárólagos haszonelvűség elutasítása, ahol csak anyagi érdekek dominálnak. Ez nem egyeztethető össze a keresztény etikával, mint ahogyan a kiselejtezés kultúrája sem. Nem fogadhatjuk el, hogy vannak méltó és méltatlan életek, és ez utóbbiaktól megszabadulunk, mert már nem termelnek profitot, nem hajtanak hasznot a társadalomnak. Sajnos ebben a légkörben élünk, de fel kell lépnünk a kiselejtezés kultúrája ellen – figyelmeztetett a pápa. Minden egészségügyi intézményben, főként, ha az keresztény ihletésű, úgy kellene ápolni a betegeket, hogy elmondhassuk: „Itt nemcsak orvosokat és betegeket lehet látni, hanem személyeket, akiket befogadnak és segítenek. Itt kézzel fogható az emberi méltóság terápiája”, ami sohasem kiárusítható, de mindig megvédendő.

A középpontba a személy kezelését kell állítani anélkül, hogy elfeledkeznénk a tudomány és a kutatás jelentőségéről. A gyógyítás ugyanis tudomány nélkül hiábavaló, a tudomány viszont gyógyítás nélkül meddő. A két dolog kéz a kézben jár, és csak együtt emelik művészetté az orvoslást, amiben a fej és a szív, az ismeret és a szenvedély, a szakmaiság és a könyörület, a hozzáértés és az empátia egyaránt jelen van.

Ferenc pápa az ismeretlen vagy ritka betegségek kutatására is kitért, amelyet anyagi szempontok miatt gyakran elhanyagolnak. Ezzel szemben az Opus Dei római orvosi egyeteme és klinikája nemcsak a kutatásban vesz részt, hanem anyagilag is segíti azokat, akiknek gondot okoz kifizetni az egyetemi képzés költségeit. A Covid-központ, az elsősegély és a nemrég átadott Hospice-osztály, amit működtetnek, nagyban hozzájárul a járványhelyzet enyhítéséhez. A pápa az összefogás fontosságát is hangsúlyozta. Együtt kell működnünk, ezt tanulhattuk meg a pandémia alatt. Rájöttünk, mennyire össze vagyunk kötve, és hogy a közös problémákat csak együttes erővel tudjuk megoldani. Az egészségügynek erre az összefogásra, együtt gondolkodásra van szüksége, különösen, ha az katolikus. Elmúltak azok az idők, amikor mindenki elszigetelten követte sajátos karizmáját.

A szeretetszolgálat megkívánja, hogy odaajándékozzuk a tudást, másokat is részesítve kompetenciánkból, mindenki rendelkezésére bocsátva a tudományt. Önmagukban nem elegendők a tudomány termékei, mert azok csak tüneti kezelést biztosítanak. Jó példa erre a vakcinák esete: sürgősen segíteni kell azokat az országokat, ahol kevesebb oltóanyag áll rendelkezésre. Ugyanakkor hosszú távú tervekre van szükség, amelyeket nem pusztán a jóléti országok önnön bebiztosításának vágya vezérel. A gyógyszereket méltósággal kell elosztani, s nem könyöradományként. Ahhoz, hogy valóban jót tegyünk, elő kell mozdítanunk a tudományt, és annak átfogó alkalmazását, megértve a hátteret, meggyökereztetni a gyógyítást, növelve ezzel az egészségügy kultúráját.

Mindez nem könnyű feladat - valljuk Ferenc pápával. De valódi küldetés ez, amiben remélhetőleg a katolikus egészségügy is világszerte egyre inkább aktívabb lesz, hogy ez által az egyház a sokat emlegetett, a kifelé nyitott jele legyen napjaink emberének, mindenekelőtt a betegeknek.

Elmélődés 106

Gábor Bertalan | 10.11.2021

 Amint arról már hírt adtunk, Ferenc pápa a Szent Péter-bazilikában bemutatott szentmise keretében október 10-én megnyitotta a 2023-as püspöki szinódushoz vezető folyamatot. Október 17-én ugyanezt tették világszerte saját egyházmegyéjükben a főpásztorok is, akik ezt követően legközelebbi munkatársaikkal találkozva, ismertették a következő idő teendőit. 

A szó a görög szünodosz-ból (gyűlés, összejövetel) ered, összetevői: szün- (együtt, össze) és hodosz (menés, út). A fogalom tisztázása elősegíti megvilágítani Ferenc pápa úthasonlatát, az egy úton járás, az azonos úton való együtt járás ábrázolását.

Az első ilyen jellegű szinódus 1965-re vezethető vissza, amikor VI. Pál pápa létrehozta a püspöki szinódust. Ennek keretében a világ minden részéről időnként összehívott püspökök közel egy hónapig tartó értekezésének az a célja, hogy tanácsadóként segítsék a pápa tevékenységét. Tehát nem hoznak döntéseket, nem kormányozzák az egyházat, hanem fontos kérdésekben tanácsot adnak a pápának. A püspöki szinódus 1965 óta tizenöt alkalommal gyűlt össze rendes formában, három esetben került sor rendkívüli tanácskozásra, és tizenegyszer rendeztek meg egy-egy földrésszel vagy térséggel foglalkozó szinódust.

A mostani püspöki szinódus a tizenhatodik, eredetileg 2022 októberére tervezték. Mint oly sok mindennek, a pandémia ennek is átírta a forgatókönyvét, kiderült, hogy csak 2023 októberében tudják megrendezni. Így ez a szinódus kétéves folyamattá alakult át azzal a céllal, hogy az egyes egyházmegyéknek legyen idejük és lehetőségük Rómába juttatni az emberek tényleges benyomásait, gondolatait és igényeit. A mostani szinódusi útnak tehát az a célja, hogy mindenki szóhoz juthasson, egyetlen hívő se érezze úgy, hogy senkit sem érdekli az, amit ő gondol.

A szinódusi utat a szinódusi logója teszi közérthetővé. A képen egy terebélyes fa látható, ágai elérik az eget, formája Krisztus keresztjére utal. Felette a napként ragyogó Oltáriszentség. A vízszintes ágak, kezek vagy szárnyak gyanánt a Szentlélekre utalva kitárulnak. A fa - a kereszt, az Eucharisztia, és a Szentlélek - tövében az Egyházat, Isten népét, az egész emberiséget, tizenöt színes, mozgásban levő alak szimbolizálja. A képen az emberek között nincs hierarchia, értékelőny: fiatalok, idősek, serdülők, gyermekek, férfiak, nők, világiak, szerzetesek, szülők, párok, egyedülállók, fogyatékkal élők, a püspökkel és a szerzetesnővérrel együtt haladnak. Mozgásban vannak, mert az Egyház - Isten vándorló népe - sosem statikus: mozgásban van. A képi elemek alatt látható a téma megnevezése: Egy szinodális Egyházért: közösség, részvétel és küldetés.

Maga a szinódusi folyamat három részre tagolódik: az első szakasz a megnyitástól 2022 márciusáig tart. Az egyházmegyei szakaszban mindenkit meg kell szólítani és meg kell hallgatni. Az egyházmegyei szakasz végén az összefoglalót el kell juttatni Rómába, ahol a szinódus titkársága 2022 áprilisától feldolgozza az egyházmegyékből beérkező tapasztalatokat és összefoglalásokat, amelyek alapján megalkotják az első ideiglenes munkaanyagot. Ezt követően, 2022 októbere és 2023 márciusa között földrészenként, a püspöki konferenciák szintjén folytatódik a folyamat. Ennek eredményeként jön létre majd a második munkadokumentum, amelyet 2023 októberében Rómában a tényleges püspöki szinóduson vitatnak meg a szinódus részt vevői.

Az a cél, hogy az egyes egyházmegyék lehető legtöbb katolikusa meg legyen szólítva: papok és szerzeteseket, a rendszeres templomba járók, a vallásukat ritkán vagy egyáltalán nem gyakorló hívek, a házasok és az egyedülállók, a fiatalok és az öregek, valamint a különböző társadalmi, politikai és gazdasági helyzetben élők. Mindenki meghívott, hogy aktívan vegyen részt az Egyház szinodalitásában, ahol az Egyház tagjai egymással találkozva, egymást meghallgatva, együtt járnak.

Ferenc pápa e folyamatban mindenkit együtt-gondolkodásra, együtt-járásra hív. A szinódus tehát egy felismerési folyamat, spirituális és egyházi „belátás”, amelyet leginkább a szentségimádáson, az imán és Isten Szava által lehet elnyerni. Isten Szava segít abban, hogy a szinódus ne egy egyházi konferencia, ne is egy tudományos összejövetel, vagy egy politikai kongresszus legyen, hanem kegyelmi esemény, a Szentlélek vezette gyógyulási folyamat.

Ezekben a napokban tehát az Úr Jézus arra hív minket, hogy szabaduljunk meg világi dolgainktól és hallgassuk meg, hogy mit vár tőlünk az Isten és milyen irányba terelget minket. Vagyis a szinódust kegyelmi időszakként éljük meg, kezdjünk meg bátran és nagy bizalommal járni a szinodális egyház felé vezető úton. Szolgáljon egymás jobb meghallgatására, a Szentlélek tudatosabb befogadására, a bensőségesebb imádságra és az elcsendesedésre. Legyünk a közelség, az együttérzés és a gyengédség Egyháza, mert csak akkor vagyunk az Úr Jézus hiteles egyháza, ha mi is az Ő stílusát követjük.

Imádkozzunk halló és hallgató fülekért és szívvel néző tekintetért, mert az ember a szívével lát jól, úgy, amint azt a Szűzanya is tette.

Jöjj, Szentlélek Úristen, aki új nyelveket fakasztasz, és élethozó szavakat adsz ajkunkra!

Őrizz meg bennünket attól, hogy múzeumi egyház legyünk,

amelyik ugyan szép, de néma, nagy múltú, de kevésbé jövőbeli!

Jöjj közénk, hogy a szinódus folyamán el ne hatalmasodjon rajtunk a kiábrándultság!

Fel ne hígítsuk a próféciát! El ne vesszünk a meddő vitákban!

Jöjj, szeretet Szentlelke! Nyisd meg szívünket a meghallgatásra!

Jöjj, szentség Lelke! Újítsd meg Isten hűséges, szent népét!

Jöjj, teremtő Lélek! Újítsd meg a föld arcát! Ámen.

Elmélődés 109

Gábor Bertalan | 10.11.2021

Élő kövekként

 Amikor az Egyházról beszélünk a szó nemes és hiteles értelmében, jó felidézni Szent Pál apostol tanítását: már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai. Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, s a szegletkő maga Krisztus Jézus. Ő tartja össze az egész épületet, belőle nő ki az Úr szent temploma. Ti is benne épültök egybe a Lélek közreműködésével az Isten hajlékává.” (vö. Ef 2,19-22). Urunk, Jézus Krisztus, a Mester, a Tanító, a kiválasztott tizenkettőt minden egyéni gyarlóságukkal együtt alkalmasnak találta, hogy önmagára, mint szegletkőre épülve, az Egyház szilárd sziklaalapja legyenek. Nem a hasonló vérmérséklet, nem is az azonos érdeklődés, vagy a kölcsönös rokonszenv, sőt még csak nem is valami közös szent cél hozta össze őket, hanem egyedül Jézus Krisztus személyes, kiválasztó döntése. Éppen ezért az egybeilleszkedés sem elvtelen alkalmazkodást jelentett számukra, nivellálódást a mindenki számára elfogadható minimum felé, hanem a Krisztushoz, mint Szegletkőhöz való mind pontosabb és szilárdabb ragaszkodást. Ezek után már nem volt szükségük egyeztetésre, hogy mindent ugyanúgy mondjanak és csináljanak. Mindegyikük egyéniségének és körülményeinek megfelelően töltötte be hivatását, és olyan alappá vált, amelyre az utánuk következők bátran építhettek (Barsi Balázs).

 Napjainkban, amikor keresztény testvéreink, elsősorban az egyházi vezetők és felelős tisztségviselők életmódját, tevékenységét nyilvánosan bíráljuk, úgy és arra építünk, amit Krisztus lerakott? Ezzel nem eltakarni, elhallgatni, pláne nem letagadni szeretnénk a hibákat, hanem kijavítani, de nem kívülről, hanem belülről. Úgy, ahogyan például Szent Ferenc és más szentek is tették, akik önmagukon kezdték a reformot, anélkül, hogy bárkit is elítéltek volna. Első lépésük az volt, hogy saját életüket a krisztusi szegletkőre és az apostolok alapjára helyezték, és zseniális érzékkel úgy tudták megkülönböztetni a jót a rossztól, hogy közben nem választották el Krisztust az ő Egyházától.

Az elmondottak fényében érdemes felidéznünk Ferenc pápa közelmúltban adott tanítását: Sajnos, sokan napjainkban is inkább a vallási biztonságot keresik, mint az élő és igaz Istent, ezért a szertartásokra és az előírásokra fordítják figyelmüket, ahelyett, hogy a szeretet Istenét ölelnék egészen magukhoz. Ez az újfajta, fundamentalista-kísértés veszélyes. Nem előre, hanem hátrafelé menést jelent: Isten biztonságát keresik, és nem a biztonság Istenét. Szent Pál a galatákhoz írt levelében azt kéri olvasóit, hogy térjenek vissza a lényeghez, Istenhez, aki életet ad a megfeszített Krisztusban. Erről első személyben így tesz bizonyságot: „Krisztussal engem is keresztre feszítettek. Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20). Levele vége felé pedig ezt írja: „Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével” Gal 6,14).

Mi történik, amikor az imádságban a megfeszített Jézussal találkozunk? – kérdezhetnénk. Az történik, ami egykor a kereszten: Jézus kilehelte lelkét (vö. Jn 19,30), vagyis odaajándékozta életét. A Lélek pedig, aki Jézus Húsvétjából fakad, a lelki élet alapja. Ő változtatja meg a szívünket. Nem a cselekedeteink alapján, de a bennünk működő Szentlélek által változunk! Ő vezeti az Egyházat, mi ugyanis arra hívattunk, hogy engedelmeskedjünk indításának, amely ott működik, ahol, és ahogyan akar. Másrészt éppen annak a tapasztalata - hogy a Szentlélek egykor reászállt mindenkire és a kegyelme mindenkiben megkülönböztetés nélkül működött – győzte meg még a legingatagabb apostolokat is arról, hogy az Úr Jézus evangéliuma mindenkinek szól, nemcsak kevés kivételezettnek.

A szinódusi úton járásunkban az apostolnak ez az élménytapasztalata komoly kihívás elé állítja közösségeinket is. Az Egyház iránti érdeklődők ugyanis nemegyszer parancsok és előírások sűrű erdejével találják magukat szembe, ami - Ferenc pápát idézve - nem az Egyház! Ez esetleg valamiféle társulat, amiben azonban nem lehet meglátni a Jézus Krisztusba vetett hit szépségét, mert a sokféle parancsolat, erkölcsi látásmód és elágazás elfeledteti a szeretet eredeti, imádságból fakadó termékenyégét, amely békét ad és örömteli tanúságra indít.

Napjainkban minden Krisztus-követőnek, legyen az megkeresztelt, megszentelt vagy felszentelt különös felelősséggel kell hirdetni a keresztre feszített és feltámadt Krisztust, akit a szeretet Lelkének fuvallata éltet! Hiszen csak ennek a Szeretetnek van ereje vonzani és megváltoztatni az ember szívét (Ferenc pápa).

Isten szent Lelke óvjon meg bennünket attól, hogy úgy tekintsünk az Egyházra, mintha kívülállók és idegenek lennénk, s attól is, hogy bármit úgy építsünk benne, hogy az nem illeszkedne az egészhez. Segítsen minket, hogy bármit teszünk is, azt Jézus Krisztushoz, mint Szegletkőhöz igazodva tegyük, s az apostolok Lélek rakta sziklaalapra épülve, élő kövekként kapcsolódjunk egymáshoz.

<12>
Ma 30.11.2021 van, névnapját unnepli András, Andor, holnap Elza.
Gratulálunk!
Elmélődés
|
Készítette: romkat.sk
|