Vele járni és élni az élettengerén...

Azt mondják, mondjuk: amilyen vészjósló a vihar előtti csend, olyan titokzatos a vihar utáni. Olyan könnyű, szinte súlytalan, hogy alig lehet észrevenni benne Isten jelenlétét. Nem is nagyon sikerülhet ez másnak, mint annak, aki maga is átélte azt az egzisztenciális fenyegetettséget, amikor már-már összecsaptak feje felett a hullámok.

Ám, mindennek a végén azonban, a hirtelen beálló csendben megkísérthet bennünket az a gondolat, hogy hátha csak érzékcsalódás volt az egész, s feledve – vagy inkább szégyellve? – előbbi kiszolgáltatottságunkat, elmulasztjuk, hogy jobban odafigyeljünk Istenre, akihez a viharban önkéntelenül is kiáltottunk, s aki most a csöndbe öltözve válaszol, hogy meghitt közelségébe vonjon minket.

Igen, mert Ő ura a természet vad erőinek, az Ő követei a szelek, és szolgái az égető tüzek, de annyira hatalmas, hogy az elemek tombolása sem tudja méltón kifejezni az Ő végtelen hatalmát, ezért jelenléte hordozására inkább azt választja, ami a természetben a legkevésbé sem félelmetes. Ott, ahol elül a vihar, ahol megnyugosznak a kedélyek, ahol helyreáll a béke, mindenütt az Isten van jelen. Ilyenkor kellene hódolva leborulni Előtte, aki uralkodik a természet erői fölött. 

Az ember tud vihart kelteni, de nem tudja lecsillapítani. Ki tudja engedni a palackból a szellemet, de visszazárni már nem tudja. Fel tudja korbácsolni az indulatokat és a szenvedélyeket, de azután gyakran elveszti uralmát felettük.

Milyen jó lenne megtapasztalni Urunk, Jézus Krisztus, Hóreb hegyi és galileai-tengeri tapasztalatait. Adja Isten, hogy miután ma is visszhangzik bensőnkben a bátorító szó: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!”, az enyhe szellő suttogásában még inkább felismerjük jelenlétét, s a szélvész és a vihar tombolása idején még jobban bízzunk Benne. Növelje bennünk a hitet, hogy szavára bátran kilépjünk a vízre, mert sem az ellenszél, sem a toronymagas hullámok nem tartóztathatják fel azt, aki hívására Hozzá akar menni, hogy Benne, Vele éljen és járjon az élettengerén.