Választhatunk...

Sajgó Balázs atya írja az évközi idő 14. vasárnapjára szóló elmélkedésében. Elfáradhatok a világtól, amelyben élek. Elfáradhatok a rengeteg igazságtalanság láttán: belefáradhatok az emberekbe, a törvényekbe és az intézményekbe. Elfáradhatok saját erkölcsi esendőségem miatt is: úgy is mondhatnánk, hogy belefáradok saját magamba, aki, és ami vagyok. Ekkor jut el hozzám az Úr Jézus csendes, biztató hívása, hogy menjek hozzá, ő majd felüdíti lelkemet. Az élet hajszájára az orvosság a csendes ima!

„Áldalak Téged, Atyám, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett neked.” (Mt 11,25)

Az Úr Jézus az Atya felé fordul, hálát ad Neki és áldja Őt mindazért, ami eddig az emberek lelkében történt. Ezzel egy érdekes imamódot ajánl mindenkori követőinek: áldani az Atyát. Sokszor mi is kéréseket fogalmazunk meg vagy hálát adunk, de talán ritkábban áldjuk és magasztaljuk az Istent az életünkben történtekért, akár jó vagy rossz dolgoknak minősítjük azokat. A sikertelenségek és a kudarcok idején azért kellene hálát adnunk, mert azokon keresztül is tanít az Isten. Ezeket azonban csak akkor értjük meg, ha nyitott szemmel és szívvel járunk. Ehhez nem kell sok iskolát végezni, mert mindaz, aki sokat okoskodik, nem biztos, hogy okos is. Az igazi bölcs tudós tud gyermeki lelkületű lenni. Ez pedig azt jelenti, hogy még mindig képes befogadni. Aki úgy érzi, hogy mindent tud, az nagy bajban van, mert akkor már nem tud semmit sem befogadni.

Kik tehát azok, akik miatt az Úr Jézus az Atyát magasztalja és áldja? A kicsinyek. Nem azok, akik önmagukat bölcsnek és okosnak tartják, hanem a kicsinyek. Az általános tapasztalat az, hogy az ember minél intelligensebb, annál nehezebben mer szembenézni önmagával, érzéseivel, annál jobban menekül önmagától. Mindent meg tud magyarázni, csak hogy ne kelljen változnia. Így hosszú éveken át képes önhitegetésben élni.

Ahhoz tehát, hogy megértsük és jól értsük Istennek hozzánk szóló igéjét, fontos a kiindulópont: Az Úr Jézus imádkozik, áldja az Atyát, hálát ad Neki, mert Neki a legfontosabb, hogy az Atya akaratát kövesse. Ezért imáinkban nekünk is mindig meg kell kérdeznünk: az, amit teszünk, vajon tetszik-e Istennek vagy sem?

A következő lépés az evangélium alapján az, hogy a mi Urunk az emberek felé fordult. Istentől az emberek felé. Mindig fontos ez a sorrend. Ha Istennel kezdünk, abból rossz nem származhat, még akkor sem, ha az adott esetben azt annak éljük meg.

A második lépésben az Úr Jézus az emberek felé tárja ki karját: „Jöjjetek hozzám!” Addig nem, amíg Ő maga is nem merített erőt fentről. Ez nagyon fontos. Töltekezik és csak azután ad.

Kiket hív önmagához az Úr Jézus? „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én majd megkönnyítelek titeket.” (Mt 11,28)

Az Úr Jézusnak ez a felhívása közvetlenül azokhoz szólt, akik ott szorongtak körülötte. Vajon mitől voltak elfáradva ezek az emberek? Ezt megtudhatjuk olyan módon, hogy felidézzük az Úr Jézus egy-egy példabeszédét. A szőlőskert munkásairól megtudhatjuk, hogy sokan tétlenül ácsorogtak a piacon még a késő délutáni órákban is, mert senki sem adott nekik munkát. Ott voltak tehát az Úr Jézus hallgatói között az elfáradt munkanélküliek. A magvetőről szóló példabeszédből megtudjuk, hogy mennyi fáradsággal járt a munkája és milyen kevés termést hozott a vetés. Ott voltak tehát az Úr Jézus hallgatói között az elfáradt földművesek, akik keserves munkával tudták eltartani családjukat. Ott voltak az elfáradt betegek és koldusok is, akiket félrelökdöstek még az Úr Jézus útjából is: gondoljunk a jerikói vakra, akit mindenképpen el akartak hallgattatni. De ne csak a szegényekre és betegekre gondoljunk: ott volt valószínűleg Nikodémus is, aki belefáradt saját vallásának és vallásosságának terhes törvényeibe, hiszen abba is bele lehet fáradni. Valójában, mindenki valamibe belefárad és az életben szüksége van, lesz az Úr Jézusra.

Mibe fáradunk bele? Elfáradhatunk a világtól, amelyben élünk. Elfáradhatunk a rengeteg igazságtalanság láttán: belefáradhatunk az emberekbe, a törvényekbe és az intézményekbe. Elfáradhatunk saját erkölcsi esendőségünk miatt is: úgy is mondhatnánk, hogy belefáradunk saját önmagunkba, akik, és amik vagyunk. Ekkor jut el hozzánk az Úr Jézus csendes, biztató hívása, hogy menjünk Hozzá, Ő majd felüdíti lelkünket. Az élet hajszájára az orvosság a csendes ima!

A következő lépés: az Úr Jézus igája. Ő tudja, hogy minden ember igát húz, iga alatt görnyed. Sokan össze is roppannak alatta. Az igákat különbözőképpen nevezik. Áremelésnek, szívinfarktusnak, agyvérzésnek, neurózisnak. Az Úr ezek helyett a saját igáját kínálja: „Vegyétek magatokra az én igámat.” Az Ő igája édes, az Ő terhe könnyű, mert méretre szabott.

Volt egy ifjú ács, aki minden állatáról méretet vett, és addig csiszolta a jármot, amíg az pontosan az állat nyakához nem illeszkedett. Így az ő igája nem törte fel, nem vérezte fel az állatot. Az Úr Jézus is méretre szabott minden keresztet. Megfelelő igát kínál, ami pontos és precíz.

Az Úr Jézus igája azért édes, mert keresztté nemesíthető. Ha szenvedésünket lázadva vonszoljuk, akkor iga. Ha vállunkra vesszük, akkor Kereszt. Választhatunk.