Uram, tégy engem békéd eszközévé...

Makrancon, Urunk színeváltozásának másnapján, pénteken befejeződött a Lorenzo és János atya vezette „Jézussal járunk mindennap” mottóval megrendezett nyári ifjúsági lelkigyakorlat. Kétségtelen, hogy a táborhegyi fény misztériuma örömteli, de ugyanakkor a jelent és a jövőt illetően, tele van újabb kérdésekkel. Ezért is volt jó és hasznos, olvasni, hallgatni az előadásokat, az elmélkedéseket, átélni és megtapasztalni a szent együttlétet Istennel és kölcsönösen egymással. Az evangélium történeteiben ugyanis megtaláljuk a fény és az árnyék, a csend és a szó, a csodálkozások és a félreértések közötti ellentéteket.

Köztudott, hogy ezekben a napokban sokan zarándokoltak el Assisibe, oda, ahová évszázadok óta nagyon sokan felzarándokolnak, hogy ott életük fényt sugározva, új formát öltsön. Oda, ahol hajdan megkezdődött Ferenc és Klára, majd többezer zarándok színeváltozása, akik „sine glossa”, bármiféle magyarázkodás nélkül - befogadva az evangéliumot - az Úr Jézus élete újrakezdődött. Sokan most is azért jöttek, jönnek ide, hogy ott megértsék, merre tart a történelem, és benne merre tartunk mi - te és én?

Az evangélium történéseiben ugyanis látjuk, hogy megtalálni életünk értelmét és értékét, voltaképp nem más, mint rátalálni, rálépni az útra úgy, mint egykor Péter, Jakab és János. Egy kicsit félrevonulni, persze nem egyedül, de az Úr Jézussal, aki mindig velünk van. Bennünk van. A lényeg lényege: az ő jelenléte!

A hegyen az apostolok az Úr Jézusra tekintettek, aki szintén a saját jövőjét szemlélte. Bár ebben volt némi félreértés közöttük, hiszen hat nappal korábban Péter megvádolta a Mestert, mivel nyíltan a keresztjéről beszélt (vö. Mt 16,21-26), jóllehet Péter dicsőséget kívánt a Messiásnak, és minden bizonnyal önmagának is, anélkül, hogy figyelembe vette volna a nehézségeket és rákérdezett volna, hogy mi is a dicsőség.

Ezért az Atya az Úr Jézus színeváltozásában maga nyilatkoztatta ki a dicsőség mibenlétét. Fiára mutatva arra hív, hogy hallgassuk Őt, aminek új vonása és példátlan intenzitása van, oly annyira, hogy Péterrel együtt szeretnénk megállítani az időt és meghosszabbítani a lelki látomás élményét – Uram, jó nekünk itt lenni... Nagylelkűen szeretnénk sátrakat építeni, mintha csak figyelni akarnánk az Úr Jézus, Mózes és Illés beszélgetését, értegetni életutunk értelmét és értékét.

A történet kapcsán, a lelkigyakorlat apropóján, nekünk is részt kell/kellene vennünk ilyen és hasonló beszélgetésekben, de nem puszta nézőként, hallgatókként, külső szemlélőkként. Közös hivatásunk, hogy a Mesterrel együtt olvassuk, hallgassuk a Szentírást, értelmezzük korunkat és döntéseket hozzunk, követve az Ő útját.

Le kell/kellene győznünk a beletörődést, a félelmet, hogy feloldjuk a kételyeket. Az Úr Jézus arra hív minket, hogy párbeszédet folytassunk az Ő történetével és benne történelmünk új lapjait írjuk. Az Úr arcának ragyogása és ruhájának fehérfénye ugyanis a húsvéti reggel követ elhengerítő angyalára emlékeztet, akinek „tekintete, mint a villámlás, ruhája, mint a hó” - volt (Mt 28,3). Egy új nap, új fénye, noha lehet, hogy körülöttünk és bennünk még mindig sötétség van...

Ennek az új fénynek a hajnalát a szentekben, Ferencben és Klárában és számtalan testvérben, láthatjuk, akik a rosszra jóval válaszoltak. Hála Istennek, mint egykor ők, úgy mi sem voltunk, vagyunk egyedül. Ezekben a napokban a találkozások során, egymást meghallgatva megtapasztalhattuk, hogy amiként az Úr Jézus elváltozott színében, amikor az Atyjával, és az előtte járt Mózessel és Illéssel beszélgetett, a történés most, velünk, bennünk és általunk is folytatódott.

De már nem fenn a hegyen. Le kellett jönnünk, tanúskodni arról, amit láttunk, hallottunk, megsejtettünk. Az Egyház küldetése ugyanis, hogy segítse elvezetni az embereket a meghallgatás és a döntés dinamikájába, amelyben megértjük, hogy kiért élünk és hogyan is kell élnünk? A közösség az, amelyben megtanuljuk megkülönböztetni Isten hangját, ami nem mindig egyezik meg teljesen a mi véleményünkkel. Merjünk engedelmeseknek lenni a Szentlélek iránt, aki bátorrá és kreatívvá teszi azokat, akik az Úr Jézus követését választották.

Ha elszakadunk Tőle és egymástól - elszigetelődünk, ezért továbbra is okvetlenül fontos alapvető kapcsolataink helyreállítása és a kapott lelkiség formálása Istennel és minden teremtményével. Olyan harmónia ez, amelyet ma jobban, mint valaha, ápolni, őrizni és finomítani kell.

Szent Ferenc csodálatos embersége, halála után nyolcszáz évvel is vonz és arra késztet és ösztönöz bennünket, hogy elhagyva megszokott útjainkat, újat keressünk, ami egyre jobban összhangban van az Úr Jézus útjával. Sőt, mivel „Klára választása még lenyűgözőbb volt: egy lány, aki olyan akart lenni, mint Ferenc, aki nőként akart élni, szabadon, mint a többi testvér!” (Jubileumi audiencia, 2025. október 4.), ezért tudatosan kell/kellene keresni és megtalálni a kereszténység új energiaforrásait.

Ma Európa és az egész világ új szenteket vágy és keres. Bárcsak mernénk komolyabban hinni az evangélium igéjében. Hitelesebben azonosulni az Úr Jézus szabadságával, magunkhoz ölelve napjaink szegényeit és testi-lelki szegénységét.

Lelki találkozónk mottója „Jézussal járunk mindennap” egy küldetést is sejtet, méghozzá olyan utakra, amelyekre nincsenek térképeink, mert azok csak a szívekre hallgatva a Léleknek engedelmeskedve, a Feltámadt követésével nyílnak meg azok előtt, akik komolyan és őszintén vágyják az életszentséget, mint Ferenc, Klára és sokan azóta…

Jöjjünk hát és maradjunk peremvidékünkön, ahol egyesek igazságtalansága és gőgje sokak méltóságát és álmait tagadják. Az Úr Jézus szándéka szerint - megérintve mások szenvedő testét és lelkét - érintsük meg környezetünk emberi nyomorúságát. Bár lehet, hogy még saját otthonainkban sem értenek meg minket, ahogyan az Szent Ferenccel is megtörtént. Ezért ne szűnjünk meg továbbra sem imádkozni, elmélkedni, találkozni, falakat bontani és megszabadulni a félelemtől, az aggódástól és a kitalált ellenségtől.

Istenben bízni annyit tesz, mint Ferenchez és Klárához hasonlóan újra felfedezni egy olyan világot, ahol egymás testvérei vagyunk, ahol egymást becsülni és szolgálni lehet és kell.

Ennek a vágyát és készségét fejezte ki az a közös ima is, amit a lelkigyakorlatozók a koncert végén az emlékképről közösen elimádkoztak és magukkal vittek:

Uram, tégy engem békéd eszközévé,
ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek,
ahol sértés, oda megbocsátást,
ahol széthúzás, oda egyetértést,
ahol tévedés, oda igazságot,
ahol kétely, oda hitet,
ahol kétségbeesés, oda reményt,
ahol szomorúság, oda örömet.

Uram, add, hogy inkább én igyekezzek vigasztalni,
mint hogy vigaszt várjak.
Inkább én törekedjek másokat megérteni,
mint hogy megértést óhajtsak.
Inkább szeressek,
mint hogy szeretet igényeljek.

Mert önmagunkat elfelejtve találjuk meg önmagunkat.
Ha megbocsátunk, akkor nyerünk bocsánatot.
Ha meghalunk, akkor ébredünk az örök életre.
Ámen.

 Makranc - 2026. augusztus 3-7.