Tovább folytatódik nemzedékről nemzedékre...

Nagypénteken egyházközségünk hívő népe is nem kis áhítattal ünnepelt. Délután 3 órakor szlovák nyelvű, majd 5 órakor a Mária Rádió élőközvetítésével – magyar nyelvű szertartás volt.

 Nagypénteken - bizonyos értelemben az egyházi év legmagasabb hegycsúcsára jutunk fel - írja Barsi Balázs atya egyik elmélkedésében. Az Úr Jézus titokzatos jelenlétében a Golgota hegyéről tekinthetünk rá életünk titokzatos vonulataira: arra, hogy honnét, hová tart az életünk. Mindent, ami van, mindenkit, aki létezik, minden eseményt, ami eddig megtörtént és meg fog történni az életünkben, csakis innét láthatunk helyes arányaiban és igaz valóságában. A Kereszten függő Jézus ugyanis pontosan a középen van az ég és föld között. Felülről, Isten oldaláról nézve az emberiség tökéletes hódolatát mutatja be, alulról, a mi szemszögünkből nézve pedig Isten végtelen irgalmát hozza el és osztja szét nekünk.

 Ezen a napon a liturgiában nincs bevonulási ének, nincs köszöntés. A papság és az asszisztencia némán vonul az oltárhoz, a szentéj nyitott tabernákuluma elé, ahol mindnyájan leborulunk, ami egyszerre fejezi ki a legmélyebb megalázkodást, az imádást, a hódolatot, a gyászt és a bocsánatért való esedezést, de ugyanakkor az egységet, az összetartozást is a földdel, amelyet megszentelt Urunk Jézus Krisztus földre lehulló vére.

 A kezdetek kezdete tehát nem az igehallgatás, nem is a hangos imádság, hanem a néma leborulás. Nincs ennél igazabb emberi helyzet. Nincs, mert a megújulás, a felkelés, az ige újfüllel történő meghallgatása, egy szebb és egy szeretőbb közösség létrejötte - csak innét forrásozhat: a szeretetteljes leborulásból.

 Csak ezután veszi kezdetét az igeliturgia. Az ószövetségi olvasmányt hajdan a Kivonulás könyvéből vették, azt a részt, amelyben az Úr elrendeli a húsvéti bárány feláldozását (12,1-8.11-14). A megújított római liturgia szerint Izajás próféta könyvéből az Úr szolgájáról szóló negyedik éneket olvassuk (52,13–53,12). Mindkét előkép Urunk, Jézus Krisztusra utal, aki – amint halljuk és olvassuk majd a Szentleckében - mint egyetlen és örök főpap jelenik meg (Zsid 4,14-16;5,7-9). Az ószövetségi és az újszövetségi olvasmány így, ebben a kettős beállításban készít fel minket a János-passió mélyebb megértésére, Urunk, Jézus Krisztus szenvedéstörténetének hitben való szemlélésére.

 A szertartás központi helyén ma a papjaink az Úr Jézus szent Testének és Vérének felmutatása helyett a Szent Keresztet mutatják fel, ami előtt kifejezzük majd őszinte hódolatunkat. Az egész szertartást a János-evangélium szemléletmódja határozza meg, amelyben a Keresztre való feltekintés, mint a megmenekülés, vagyis az üdvözülés nagy pillanata tárul elénk: „Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen.” (Jn 3,15). A Szent Keresztre való feltekintésnek tehát ebben az értelemben - mintegy átváltoztató és megszentelő értéke van. Ha engedjük, a Szentlélek - akinek újjáteremtő ereje van – megújítja mindnyájunk kapcsolatát: Istennel, embertársainkkal és önmagunkkal.

 Hitvallásunk egyik sarkköve, hogy az őskígyó - a Sátán - halálos harapásával a tudás fájánál marta meg az embert, ezért új hely, új alkalom, új lehetőség kellett. Pótvizsga. Ez a Kereszt - az új tudás fája, amelynek gyümölcse maga Jézus Krisztus, aki az utolsó vacsorán mindent tudtul adott nekünk (vö. Jn 15,15). Halálával és feltámadásával - a halál helyett - életet szerzett nekünk, eltörölve az átkot, amely elzárta előlünk az élet fájához vezető utat.

Amikor tehát Nagypénteken hittel feltekintünk a szent Keresztre és leborulunk az Előtt, aki a fánál engedetlen Ádám bűnéért az engedelmesség áldozatával megnyerte a bűnbocsánatot, beavatást nyerünk a Krisztusban való élet és üdvösség mélységeibe, és felhívást kapunk arra, hogy nap, mint nap, percről percre, újból és újból kinyíljunk életünk eseményinek hitben való szemlélésére. Ehhez kértünk és kívántunk Melega Mária önkéntesünk felvezetőjével mindenkinek áldott perceket – úgy a templomban, mint otthon a különböző médiakészülékeknél.

 A szertartás keretében a VOX COLLUMBELLAE vegyes kar jóvoltából – Bányász Emőke kántornő vezetésével és Lukács Katalin karnagynő vezényletével – meghallgattuk Urunk, Jézus Krisztus szenvedésének történetét.

 Az ünnepi homília után z egyetemes könyörgések következtek. Az Anyaszentegyház ismét tíz szándékra imádkozott, összefoglalva napjaink kívánalmát és kérését.

 Nagypénteki liturgiánk II. része Hódolat volt a szent Kereszt előtt. Lelkipásztorunk a segédkezőkkel a mellékoltárhoz vonult. Kezébe vette a lepellel letakart keresztet. A főoltárhoz vonulva, háromszor megállt. Mindig többet mutatva a leleplezett keresztből. A pap énekére: Íme, a szent keresztfa, rajta függött valaha, a világnak váltsága. Isten népe erre így válaszolt: Jöjjetek hát, keresztények, hódolattal hajtsunk térdet: Üdvöz légy, szent keresztfa.

 Az oltárhoz érve előbb lelkipásztoraink, majd a segédkezők, térdet hajtottak és megcsókolták a Keresztet. Isten népe közben a 60-as számú énekünk első két versszakát énekelte: Hogyha hozzád járulunk, szemünk könnybe lábad… Az ének befejeztével esperesplébánosunk kezébe vette a Keresztet, Isten népe közösen, térdelve hódolt a Szent Kereszt előtt, miközben a Vox columbellae vegyes kar A fényes isten-arcot… kezdetű, 61-es számú énekünket énekelte több szólamban.

 E hódolattal a szokásos feltételek mellett teljes búcsú volt nyerhető. Vagyis mindazok, akik ma szentáldozáshoz járultak és részt vettek a kereszthódolatban, s igyekeztek a szándékos bocsánatos bűnöktől is óvakodni, valamint elimádkoztak a Szentatya szándékára 1 Miatyánkot és 1 Üdvözlégy Máriát – teljes búcsút nyerhettek, általános amnesztiát, vagyis minden bűnűk bocsánatát és az azokért járó büntetés elengedését.

 Szertartásunk harmadik része a szentáldozás volt. Lelkipásztorunk a segédkezőkkel az Oltáriszentséget az őrzés helyéről áthozta az oltárra. Közösen elimádkoztuk a Miatyánkot, majd méltatlanságunk megvallása után, a szokott módon a szentáldozáshoz járultunk. A Szűz Anya és Szent János lelkületével közeledtünk Urunkhoz, Jézus Krisztushoz. Eszünkbe juttatva, hogy valahányszor e Kenyeret esszük, halálát hirdetjük, amíg el nem jön. Krisztus Urunk a bűneinkért halt meg - milyen jó lenne, ha mi is meghalnánk minden bűnnek és bűnös szokásainknak. S Krisztus erejéből és erejével – Őáltala, Ővele és Őbenne – fokozatosan egyre tökéletesebben, Istennek tetsző életet élnénk.

 Mielőtt lelkipásztorunk könyörgő áldásban részesítette volna Isten népét, Melega Mária, önkéntesünk megköszönte, hogy ezt az estét is együtt tölthettük. Különös köszönet a Vox columbellae vegyes karnak a Passió szép énekléséért. Természetesen köszönet illet mindenkit, akik bármilyen módon segítettek a liturgia méltó megünneplésében. Nem feledve mindazoknak a segítségét sem, akik részt vettek a templom és környéke takarításában, a Szentsír és az oltárok díszítésében. Megkülönböztetett köszönet illeti azokat a férfijainkat, akik tegnap elfogadva a meghívást az utolsó vacsora történésének jelenbehozatalára megszemélyesítették a 12 apostolt. Köszönjük a „Szalon” ízes ételét és asszonyaink szeretetteljes felszolgálását.

 A szertartás végeztével – a helyi hagyományokhoz híven - ünnepélyesen elhelyeztük az Oltáriszentséget a Szentsírba, ahol közös és egyéni imát végezhettünk, valamint kifejezhettük hódolatunkat is és ahol ünnepélyesen megkezdtük a kilencedet az Isteni irgalmasság tiszteletére.

 Köszönet és hála azért is, hogy Makrancon immár 20 éve keresztúti ájtatosságot végez a faluközösség apraja-nagyja. Két ízben ugyan a koronavírus járvány miatt a közös imádságos tanúságtétel elmaradt, de lám, a kedves hagyomány tovább folytatódik, nemzedékről – nemzedékre.