Titokzatos jelenlétének a sejtetése...

A mai evangéliumban (Lk 12,35-38) az Úr Jézus arra buzdít bennünket, hogy legyünk készen érkezésére, ami bármikor bekövetkezhet. De ez a készenlét ne feszültséget vagy félelmet jelentsen, hanem éberséget.

A példabeszéd gazdája elment egy menyegzőre, szolgái nem tudták, hogy mikor tér vissza. Az ő feladatuk azonban nem az volt, hogy találgassanak jövetele idejét illetően, hanem az, hogy uruk távollétében is hűségesen végezzék munkájukat és éberen várják őt haza.

Ez a hűség. Ez az Isten iránti bizalom és odafordulás jele és jelzése. Az, amiért a hazatérő gazda „felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, és felszolgál nekik”. A történetben ez egy egészen különleges fordulat: nem a szolga szolgál, hanem az Úr.

Ezzel a hasonlattal az Úr Jézus Isten végtelen szeretetét tárja elénk, aki nemcsak hív, de hűséges és éber szolgálatunkért meg is jutalmaz minket, mégpedig túláradóan, bőségesen, meglepő módon. Az éberség tehát különleges megtiszteltetést eredményez, lehetőséget arra, hogy nem várt örömben részesüljünk.

Azt mondják, mondjuk, hogy manapság három nagy valóság hiányzik a hitre nem jutott ember életéből: Krisztus, a reménység és a békesség.

De ez a három voltaképpen egy, mert ahogyan a mai Szentleckében (Ef 2,12-22) Krisztus a mi békességünknek mondatik, más helyen pedig azt találjuk, hogy Krisztus a mi reménységünk, valójában tehát a békére és a reményre szomjazó ember nem valamire vágyik, hanem magára Jézus Krisztusra.

Persze a Krisztust nem ismerőknek is van valamiféle reményük, hiszen a pogányok is hittek és hisznek egyfajta túlvilági életben, ahol a lélek árnyként tovább él, de ez a sápadt reménység össze sem hasonlítható azzal az új reménységgel, amelyet Húsvét hajnala ragyogtatott fel a testében megdicsőült Jézus Krisztusban.

A keresztény reménység azonban nem azonos az Ószövetségben fokozatosan kibontakozó reménykedéssel sem, ami abban állt, hogy az igazak az idők végén majd feltámadnak. A kereszténység abban remél, ami már megtörtént és végbement Urunk Jézus Krisztus testének megdicsőülésében. Ezért a mi reménységünk tárgya nem is egy világvégi feltámadás, hanem maga az Úr Jézus Krisztus.

Ez a misztérium különösen is felragyog elhagyatottságunk sötét éjszakájában, amikor úgymond lehullottak a csillagjaink, a holdunk nem világít, a napunk nem melegít, amikor a sorsunkat igazságtalannak érezzük és még létezésünk értelmét és értékét is megkérdőjelezzük.

Ilyen helyzetben, lelkiállapotban jó újra és újra tudatosítani a kinyilatkoztatás ígéretet: a Teremtőnk, Istenünk és Atyánk, soha nem hagy minket cserben, soha nem feledkezik meg rólunk. Szeretete isteni titkának örvénylő mélységeiben pótolhatatlanok vagyunk számára.

Ezért az ember, aki személy, sohasem találhatja meg lelke békéjét a tárgyakban vagy személytelen dolgokban, csak egy másik ember személyében. Szívének végső nyugalmát pedig nem lelheti meg másutt, csak a végtelenül és örökké szerető személyek közösségében - a Szentháromság egy Istenben.

Mindezek tudatában, fényében és tényében, kérdezzük meg önmagunktól: figyelem-e, számít-e nekem, hogy mikor és hogyan érkezik hozzánk az Úr? Ő ugyanis nemcsak a világ végén jön el, hanem nap mint nap belép az életünkbe. Mindenekelőtt az Eucharisztiában és a többi szentségekben, de egy-egy emberi találkozásban is, az imádság és az elmélkedés csendes pillanatában, de a kétely, a fájdalom, a magány nehéz élethelyzetében is.

A hűséges szolga ismeri Urát, ezért igyekszik az Ő szándékai szerint élni. Tudatában van annak, hogy a találkozás ajtajának a kilincse az ember oldalán van. Ő kopogtat, de nyitni nekünk – neked, nekem kell. Ezért fontos, hogy minden helyzetben figyeljünk. Legyünk éberek, mert lehet, hogy éppen a hétköznapok egyszerűségében kopogtat az Úr.

Adja Isten, hogy a mai Evangélium szolgáját követve – élethivatásunkat hűségesen élve - felövezve önmagunkat, szívünkben meggyújtva az Úr jövetelébe vetett reménység gyertyáját - várjuk érkezését. Ne engedjük, védekezzünk, hogy elborítson minket az elkeseredés és a kétségbeesés parttalan érzése.

Urunk, Jézus Krisztus Szentlelke ma is erősítsen bennünket, hogy a legkilátástalanabb helyzetben is megtapasztaljuk azt a békességet, ami nem más, mint az Ő végső eljövetele előtti kegyelmi látogatásának titokzatos jelenlétének a sejtetése.