Sohasem gondoltam volna...
Egyházközségeinkben is régi hagyomány, hogy Mindenszentek ünnepe és Halottak napja kapcsán, miután - gyertyát gyújtva és virággal díszítve meglátogattuk elhunyt szeretteink sírját - kedves kötelességünknek érezzük, hogy az Úr oltáránál is emlékezzünk rájuk.
Én is ezt tettem, betegségem miatt otthon, a házioltárnál.
Mai szentmisémben is szívesen csatlakoztam, imádkoztam egyházközségeink elhunytjaiért, valamint rokonaim, barátaim és ismerőseim halottjaiért.
Tudatosítva és követve – bár nagyon gyatra és gyenge módon - Szent Pál apostol példáját:
„ 24Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára. 25Ennek lettem a szolgája, Isten rendeléséből, amelyet értetek kaptam, hogy Isten szavát egészen érvényre juttassam” (Kol 1,24-25)
„20Bizakodom és reménykedem, hogy semmiben sem vallok szégyent, sőt nyíltan megmondom, hogy Krisztus, mint mindig, most is megdicsőül testemben, akkor is, ha élek, akkor is, ha meghalok. 21Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. 22Ha meg tovább kell élnem, az gyümölcsöző munkát jelent. Nem tudom tehát, mit válasszak. 23Mind a kettő vonz: Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek, mert ez mindennél jobb volna. 24De hogy értetek életben maradjak, arra (talán) nagyobb szükség van” (Fil 1, 21).
Sajnos, orvosaim javaslatára még továbbra is izolációban kell maradnom, nehogy újabb fertőzés érjen.
Ezúton is megköszönöm kezelő orvosaim és ápolóim gondoskodását, Lorenzo, Susko és Makovics atya sokrétű szolgálatát, a pedagógusok és a hitoktatók igyekezetét.
Köszönök minden kántori, ministráns és oltárszolgálatot, imát, áldozatot és felajánlást. Most a betegágyam az oltárom, az oltárterítő - a takaróm.
Sohasem gondoltam volna, hogy a betegség ilyen mértékben képes az embert tehetetlenné tenni. Tanulok… Maradjunk továbbra is egyek, együtt, egymással, egymásért.
