Serényen fáradozni...

Tagadhatatlan, nemcsak a múltban, de sajnos, a keresztények körében manapság is egyre inkább terjed a csalfa báj - a múlékony szépség lett a legnagyobb érték. Az örök szépségre, a soha el nem múló kedvességre: a lelki tisztaságra, az ártatlanságra egyre inkább érzéketlenebbek, vakok vagyunk és süketek.

Érdemes ezért rákérdeznünk: valójában mit, kit szeretünk abban, amit, akit szeretünk? Ha csupán a külső tulajdonságokat, akkor azt szeretjük bennük, ami elmúlik. Ám, ha a Teremtőhöz, az Istenhez fűződő kapcsolatokat, kapcsolódást: a hűségét, kitartását szeretjük, akkor azt szeretjük - ami örökkévaló.

Ahhoz, hogy valaki ilyen emberi életet éljen - szükséges a hit, a remény és a szeretet, mert csak ezek őrizhetnek meg bennünket szorgosnak és fáradhatatlannak.

Már az is nagy figyelmeztetés és elgondolkodtató, hogy mi maradt fenn eddig az emberi történelemből, a letűnt nemzedékek alkotásaiból? Lényegében a mulandóság emlékei: a legősibb civilizációkból fennmaradt emberi csontvázak mellett lévő, nyilvánvalóan a túlvilágra utaló tárgyak és jelek, az egyiptomi piramisok, illetve az ősi keresztény templomok, amelyek ugyancsak az örökélet és a túlvilág emlékművei.

De mi marad meg a mi életünkből? Mit hagyunk hátra azok szívében, akikkel közvetlenül érintkezünk? Bűneink fájdalmas nyomait? Vagy a bűnbánat megrendítő példáját, a szeretet szorgos munkában megmutatkozó emlékjeleit?

Az Úr Jézus mai példázata a talentumokról több, mint egy egyszerű tanmese. Ez a történet nem csupán arról szól, hogy ki mit kezd azzal, amit kapott, hanem Isten országának működéséről, az ember felelősségéről, és arról a lelki hozzáállásról, amelyet az Úr visszatérésére való várakozás jellemez.

A történet három szolgáról szól, akik közül kettő bátran kereskedni kezd az urától kapott talentumokkal, egy viszont – félelemtől vezérelve – elássa azt. Az arányokat látva – öt, kettő, illetve egy talentum – világos, hogy nem egyenlő mértékben részesülnek az ajándékból, de nem is ez a lényeg. A döntő kérdés nem az, hogy ki mennyit kapott, hanem - mit tett vele?

A példázat nem a képességek különbségéről szól, hanem a hozzáállásról. Az első két szolga bátran dolgozik. Nem számít, hogy mennyi talentumot kaptak, felismerik, hogy uruk rájuk bízta azt, amit felelősséggel, szorgalmasan gyarapítani, kamatoztatni kell. A harmadik szolga azonban másként gondolkodik. Azt mondja: „Uram! Tudtam, hogy kemény ember vagy...”. Ez a kijelentés felfedi a szolga belső világát: fél az urától, nem látja benne a jóságot, nem bízik benne.

Ez a félelem megbénítja őt. Ahelyett, hogy gazdálkodna vele, elássa a talentumot. Ez az ember az isteni ajándékot bizalmatlansággal fogadja, és végül elveszíti azt is, amit kapott. Aki elássa az ajándékot, Isten kegyelmét, valójában az élet nagy lehetőségeit ássa el.

Mit jelentenek számunkra a talentumok? Lehet az idő, a képességeink, a kapcsolataink, a hitünk, sőt, maga az evangélium, a krisztusi tanítás is. Isten mindannyiunkra, személyre szabott ajándékokat bízott. Nem azt várja, hogy mindenki nagy dolgokat tegyen, hanem azt, hogy a tőle kapott lehetőségeket felelősen és szorgalmasan használjuk fel úgy a magunk, mint mások lelki fejlődésére.

A példabeszéd lényeges tanítása az is, hogy Isten nem csak a végeredményre figyel. A két hűséges szolga ugyan különböző eredményt ért el, az egyik öt, a másik két talentumot szerzett, de ugyanazt az elismerést kapták. Ez azt üzeni, hogy Isten szemében nem a mennyiség számít, hanem a szív bátorsága, a hűség, az önátadás.

A harmadik szolga hozzáállásában sokan felismerhetjük saját viselkedésüket is. Különösen akkor, amikor úgy érezzük, hogy Isten elvárásai túlságosan nagyok, mi magunk pedig alkalmatlanok, kevésbé tehetségesek és erőtlenek vagyunk.

Mivel a félelem megbénít minket, ezért inkább nem is próbálkozunk. Pedig Isten soha nem követel olyat, amit nem lehetne megvalósítani. Mindenki képes szeretni, segíteni, imádkozni, odafigyelni másokra. Gondoljunk áldott elődeinkre, akik egyszerűek, aránylag szegények voltak, de felneveltek bennünket, becsülettel dolgoztak, esténként elimádkozták a rózsafüzért, vasárnap rendszeresen részt vettek a szentmisén, volt idejük elkészíteni a mindennapi ételt, az ízletes ünnepnapi eledelt, a különböző finomságokat. Ők talán - hozzánk képest - csak kevesebb talentumot kaptak, de azt teljes szívvel, nagy felelősséggel gyarapították, kamatoztatták. Ezért minden bizonnyal Isten úgy fogadja, fogadta őket: jól van, te derék és hűséges szolga!

A világban ma sokan temetik, elássák a hitet. Félnek megélni kereszténységüket, vagy úgy érzik, nincs értelme tanúságot tenni, hisz „úgysem változik semmi”. A talentum nem azért van, hogy eltemessük, hanem hogy élet fakadjon belőle. Ne aggódjunk, ha esetleg kevésnek is tűnik! Ha jól használjuk, Isten országát építjük vele és általa. Fokozatosan teljesedik az üdvtörténet - köztünk, bennünk és általunk.

Imádkozzunk! Urunk, Jézus Krisztus! Köszönjók, hogy ránk is bízol, bíztál talentumokat, még ha olykor kevésnek is tűnnek. Segíts felismernünk, hogy minden ajándékod lehetőség a szeretetre, a szolgálatra, a lelki növekedésre! Őrizz meg bennünket attól, hogy félelemből vagy kishitűségből elássuk, amit kaptunk! Adj bátorságot, hogy merjünk cselekedni és hűséggel munkálkodni a te dicsőségedre! Szentlelked vezessen, hogy a mindennapokban is felismerjük, mivel gyarapíthatjuk országodat! Fogadj, Urunk egykor, minket is örömmel szolgáid sorába, akik a kevésben is hűségesek voltunk és maradunk hozzád, egyházadhoz, népedhez, egymáshoz és igazi önmagunkhoz!

Urunk, Jézus Krisztus! Taníts minket továbbra is arra, hogy a belső, a maradandó értékeket keressük és becsüljük. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy egész életünk folyamán második, dicsőséges eljöveteledet siettessük azzal, hogy azt szeretjük, abban remélünk, ami örökkévaló, s mintegy a szeretetedtől ösztönözve, a kapott talentumainkat jól felhasználva, serényen fáradozzunk országod beteljesülő eljöveteléért. Ámen. Ámen. Ámen.