Rosa mystica - augusztus

A minap XIV. Leó pápa a Sacrosanctum Concilium zsinati konstitúcióról tartott záró katekézisében, összegző módon elmélkedett azokról a szempontokról, amelyek miatt a zsinati atyák a liturgia reformját kívánták előmozdítani. A Szent Péter bazilikában tartott katekézisében a liturgikus reform folytonosságát hangsúlyozta.: A liturgikus szertartás nem magáncselekmény, hanem az Egyház, „az egység szakramentuma”, a püspökök vezetése alatt egyesült szent nép közös ünneplése.

Giovanni Battista Montini milánói bíboros-érseket idézte, aki az 1962. október 28-án a zsinathoz intézett harmadik levelében tanulságos szempontra hívta fel a figyelmet: „A liturgia az isteni és az emberi dimenzió őszinte kifejeződése - egy nyelvezetben. Egyrészt az isteni tanítás hordozója, másrészt az Istennel folytatott párbeszéd hangja. Ezért, világos, hogy nem mondhat le didaktikai funkciójáról, és ugyanakkor nem mulaszthatja el, hogy a hitnek és az áhítatnak lehetőséget adva, spontán és érthető módon fejezze ki önmagát.”

Ezen meggyőződésektől vezérelve - a később már VI. Pál pápaként - kijelentette, hogy a hívek „nem maradhatnak csendben és nem is kell többé csendben és passzívan maradniuk. Fizikai jelenlétük nem egyeztethető össze lelki távollétükkel”.

A pápa kijelentései összhangban vannak a zsinati konstitúció 48. pontjával: „Az Egyház tehát körültekintő gondoskodással arra törekszik, hogy a hívek ne csak mint kívülállók, vagy mint néma szemlélők legyenek jelen a hitnek ezen a misztériumán, hanem azt a szertartásokon és imádságokon keresztül jól megértve, a szent cselekményben tudatosan, áhítattal és tevékenyen vegyenek részt; tanuljanak Isten igéjéből, merítsenek erőt az Úr testének terített asztaláról, adjanak hálát Istennek, a szeplőtelen áldozatot nemcsak a pap keze által, hanem vele együtt fölajánlván, tanulják meg önmagukat fölajánlani és napról napra váljanak eggyé Istennel és egymás között a Közvetítő Krisztus segítségével, hogy végül Isten legyen minden mindenben” (SC 48).

Ezek a szavak a liturgia értékének megújult tudatosságát mutatják. Az Egyház rituális cselekményein keresztül - miközben az üdvösség művének emlékezete zajlik - lehetőség nyílik az Istennel való igazi kapcsolat megtapasztalására, a megváltó eseménnyel való kapcsolatba lépésre.

A zsinati reform, azáltal, hogy a középpontba helyezte azt, ami az egyházi tapasztalat lényegét alkotja, arra törekedett, hogy a liturgiát úgy ragyogtassa fel, mint „az isteni csere elsődleges forrását, amelyben Isten élete közlődik velünk”. Ebből a meggyőződésből fakadt az igény, hogy a bibliai szövegek és imák gazdagságát minden hívő számára hozzáférhetőbbé tegyék, és az ünnepi rendet egyszerűsítsék az akkor hatályos liturgikus könyvekben foglaltakhoz képest. A liturgia, mivel élő valóság, az évszázadok során mindig is fejlődésnek és változásnak volt kitéve. Ezért nem meglepő, hogy a II. Vatikáni Zsinat – a hagyomány örökségének legnagyobb tiszteletben tartásával és éppen a hozzáférhetőbbé tétel céljából – szükségesnek tartotta a liturgikus könyvek felülvizsgálatát.

Az egyházatyák célját a Sacrosanctum Concilium konstitúció 21. pontja világosan megfogalmazza: „Az Egyház, mint jóságos anya, hogy a keresztény nép a szent liturgiában biztonságosabban elnyerhesse a kegyelmek bőségét, gondosan kívánja végrehajtani a liturgia általános megújítását. A liturgia ugyanis részben az isteni alapítás folytán változhatatlan, részben változásnak alávetett összetevőkből áll, amelyek az idők folyamán változhatnak, s változniuk is kell, ha netalán olyan elemek épültek be, amelyek a liturgia benső természetének kevésbé felelnek meg, vagy alkalmatlanokká váltak. Ebben a megújításban a szövegeket és a szertartásokat úgy kell rendezni, hogy világosabban fejezzék ki a jelzett szent valóságokat, s így a keresztény nép, amennyire csak lehet, könnyen fölfoghassa azokat, és általuk teljesen, tevékenyen és a közösség jellegének megfelelően együtt ünnepelhessen.” (SC 21).

A liturgiában az isteni, változatlan elemek és az emberi elemek közötti különbségtétel – amelyek „a kor, a dolgok és a lelkek szükségletei szerint különböző módosulásokon mehetnek keresztül, a Szentlélek segítségével a Szent Hierarchia hagy jóvá.” (XII. Pius pápa Mediator Dei)

Egyébként is az „általános reform” iránti vágy nem hirtelen merült fel, hanem már a 20. század kezdete óta, összhangban a liturgikus mozgalom követelményeivel, az egymást követő pápák cselekedeteiben is megnyilvánult. Annak megerősítését, hogy a hívek ne pusztán, mint „idegenek vagy csendes szemlélők” vegyenek részt az ünnepségeken, már XI. Pius Divini Cultus apostoli konstitúciója is felvetette. Emlékezhetünk továbbá XII. Pius pápának a Nagyhét szertartásairól szóló rendeleteire, amelyeket a húsvéti eseményeknek megfelelő időpontokra helyezett át, miután azokat évszázadokon át a reggeli órákban tartották. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy Szent XXIII. János szükségesnek tartotta a Breviárium és a Misekönyv rubrikáinak egyszerűsítését.

A II. Vatikáni Zsinat által előmozdított liturgikus reform tehát az Egyház élő hagyományát követi. E reform helyes megértése lehetővé teszi számunkra, hogy elutasítsuk azokat a visszaéléseket, amelyek a zsinat utáni korszakban az Egyház egyes területein történtek, és amelyek sajnos, néha ma is előfordulnak, abszolutizálva vagy félreértve a reform alapjául szolgáló elvek némelyikét. E tekintetben érdemes emlékeztetni arra, hogy a Zsinat konstitúciója kimondja: „a liturgikus szertartások nem magáncselekmények, hanem az Egyház ünneplései, amely az »egység szentsége«, vagyis a püspökök irányítása alatt összegyűlt és rendezett szent nép. Ezért ezek a szertartások az Egyház egész testéhez tartoznak; megnyilvánítják azt és hatással vannak rá” (SC 26).

Ezért a pásztorok, a püspökök és minden egyes pap elsődleges felelőssége, hogy megőrizze és előmozdítsa a liturgiát, amely a liturgikus normákkal összhangban nemes egyszerűséggel ragyog (vö. 34. sz.), meg-, és bemutatva az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházat. Az ilyen liturgia az evangelizáció alapvető eszköze is lesz és marad, a kegyelem eszköze, amelyen keresztül – ahogyan azt a Zsinat is tanítja – megtanulhatjuk felajánlani önmagunkat és Krisztus közbenjárására tökéletesedhetünk az egységben Istennel és egymással (vö. SC 48. sz.).

A Nagypéntek és a Húsvét, nem két egymást lerontó valóság, hanem egyazon misztériumnak, Isten világ iránti irgalmának, eredeti, soha vissza nem vont szeretetének a két oldala. Ezért bár Krisztus már nincs a Kereszten, értünk felajánlott halálát, keresztáldozatát, amelyből üdvösségünk fakadt, a világ végezetéig hirdetjük. Ennek legelső, legalapvetőbb helye és formája a szentmiseáldozat bemutatása, ahol titokzatos módon, vérontás nélkül jelenvalóvá lesz az Úr kereszthalála. Ahogyan ugyancsak a korintusiaknak írt első levelében mondja az Apostol: „Mert amikor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.” (1 Kor11,26). Az ige nem felszólító módban áll, vagyis nem arról van szó, hogy az utolsó vacsora felidézésekor a megfeszített Krisztusról kell prédikálni, hanem maga a szentmiseáldozat bemutatása a hirdetés, amely még nem a kívülállóknak szól, hanem az Egyház tagjainak, hogy az Egyház, Egyház maradjon, sőt egyre jobban azzá váljon. 

A templomi és a templom kívüli találkozóink is ezt a célt szolgálják. Alkalmat, lehetőséget teremtve a tanulásra, a tanításra, a tapasztalatcserére, az összetartozás és a sorsközösség mélyebb megélésére.

A megfeszített Krisztus hirdetésének második módja, ami a szentmisében való igazi részvételből fakad, hogy életünk áldozatait Krisztus áldozatával egyesítjük – ahogyan azt a pap a misekánonban is imádkozza: „…hogy híveid élő áldozattá váljanak”. A Keresztrefeszített hiteles és gyümölcsöző szóbeli hirdetése ugyanis csak ezután és csak ennek az aranyfedezetnek a birtokában következhet. Akinek életében nincs jelen a kereszt és az áldozat, az lényegében idegen Krisztustól, kereszténysége sajátos ideológia csupán, s amit hirdet, az nem a megfeszített Krisztus, hanem csak önmaga. 

Imádkozzunk - Urunk, Jézus Krisztus, töltsd el lelkünket halálod és feltámadásod szent misztériuma iránti hódolattal, és add meg nekünk kegyelmesen, hogy életünk kisebb-nagyobb áldozatait, felajánlásainkat, lemondásainkat, szenvedéseinket a Te áldozatoddal egyesítve részt vállaljunk abból a szenvedésből, amelyet Te érettünk, a mi üdvösségünkért vállaltál, s elmondhassuk Szent Pállal, hogy testünkön, földi életünkön a Te jegyeidet viseljük.