Résztvenni az ártatlan szenvedésben...

Ha visszaemlékezünk a minap olvastuk, hallottuk: „eljön az idő, hogy az emberfiát az emberek kezére adják, de azok nem értették meg ezt a beszédet, és igazi értelme rejtve maradt előttük” (Lk 9, 43-46). Ennek a mondatnak nem csupán az evangélista által elmondott események idejének meghatározása szempontjából volt jelentősége, hanem számunkra is van üzenete, lelki vonatkozása. Az Úr Jézus ugyanis minél közelebb van szenvedése és megdicsőülése napjaihoz a Szentlélekben, annál inkább magára veszi a szenvedés keresztjét, mert így a szenvedéséből út lett, ami az életre vezet. Ennek fényében Jób kijelentései a mai Olvasmányban is új tartalmat nyernek. 

,,Bizony tudom, hogy úgy van, és hogy nem lehet igaza az embernek Istennel szemben; ha vele pörbe szállni kíván, ezer közül egyre sem tud neki megfelelni.”, mert bölcs szívű ő és hatalmas erejű; ki maradhat bántódás nélkül, ha ellene szegül? Elmozdít ő hegyeket, úgyhogy észre sem veszik, felforgatja őket haragjában; kimozdítja helyéből a földet, úgyhogy megrendülnek oszlopai; meghagyja a napnak és fel nem kel, és pecsét alá helyezi a csillagokat; egyedül feszítette ki az égboltot és taposott a tenger hullámain; ő teremtette a Göncölszekeret és a Kaszást, a Fiastyúkot és a Dél Csillagát; nagyokat cselekszik, amiket nem lehet kifürkészni, csodás dolgokat, amelyeket nem lehet megszámlálni. Ha eljön hozzám, nem látom; ha elmegy, nem veszem észre. Ha hirtelen számonkér, ki tud neki megfelelni? Vagy ki mondhatja neki: ,,Ezt miért teszed?” Mi vagyok tehát én, hogy megfelelhetnék neki, és szavakat találhatnék vele szemben? Ha igazam volna, sem tudnék neki megfelelni, hanem inkább kérlelnem kellene bírómat. Ha pedig velem, aki hozzá kiáltok, szóba állna, nem hinném, hogy hallgatna szavaimra. (Jób 9,1-12.14-16) 

Valóban. „Nem lehet igaza az embernek Istennel szemben.” A Teremtő az Úr Jézus kereszthalálában nyert bizonyítékot: Jézus Krisztus halálában ugyanis elítélte, sőt legyőzte a bűnt, pontosabban halála által adta meg az emberiségnek a bűnbocsánat tényét és lehetőségét. Krisztus Urunk kereszthalála óta tehát nemcsak szenvedünk bűneink következményeiként, hanem az Ő megváltó szenvedésével egyesülten - elnyerjük bűneink bocsánatát s. „Ő teremtette a Göncölszekeret és a Kaszást.” Istennek e teremtő mivolta új módon nyilatkozott meg Húsvét hajnalán, amikor az Úr Jézus szenvedésében elcsigázott, halott testét - az Atya a Szentlélek erejével feltámasztotta és megdicsőítette.

Ő az új világ Hajnalcsillaga, az új teremtés világossága. „Ha eljön hozzám, nem látom; ha elmegy, nem veszem észre.” Jób még mindezt nem láthatta, amikor eljött hozzá és amikor távozott. Mi már láttuk szentséges eljövetelét a betlehemi éjszakában, elmenetelét a Golgotán és később az Olajfák hegyén, amikor visszatért Atyjához, és bírjuk ígéretét, hogy magával visz minket is a lét teljességébe, az örök dicsőségbe. 

A mai evangéliumi szakaszban három rövid párbeszédet olvasunk, amelyek mind az Úr Jézus követéséről szólnak (Lk 9,57-62). Mindhárom helyzetben világossá válik: az Úr Jézus követése nem egy „szabadidős” tevékenység, hanem életformáló, egy egész életre szóló elköteleződés. Itt nem lehet kiskapukat, vagy menekülőutakat keresni és találni arra az esetre, ha meggondolnánk magunkat. Nem lehet késlekedni és nincsenek biztosítékok, itt feltételek nélküli bizalomra van szükség.

Hallottuk - az első ember lelkesen szólítja meg az Úr Jézust: „Követlek, bárhová mégy.” A válasz kijózanító: ha velem jössz, nem a kényelem és a biztonság útját választod. A velem való élet kiszámíthatatlan, vagyis bizalomra épül. A második embernek az Úr Jézus maga mondja: „Kövess engem!” De ő legszívesebben késlekedne, ami viszont az Úr Jézus számára elfogadhatatlan. A harmadik követni akarja az Úr Jézust, de még el akar köszönne övéitől. A „majd, ha már rendeztem az életem” típusú válasz mindig elhalasztja a valódi megtérést. Az Úr Jézus itt is határozott: „Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” Visszafordulásunk, visszatekintgetésünk, kacsingatásunk általában korábbi életünk biztonságát keresi, holott az igazi krisztus-tanítvány mindig előre néz, tekint, se jobbra, se balra, se hátra.

Vagyis, ha elindultunk, menjünk, lépegessünk, ha kislépésekkel is, de egész szívvel és ne felemás módon, sántikálva, bicegve. Az Úr Jézust nem lehet „félig” követni. Vagy teljsen rábízom önmagamat, vagy megmaradok a magam biztonságánál, ami mindig kétes és bizonytalan kimenetelű. Merem Rábízni az életemet?

Uram, Jézus Krisztus! Oly sokszor szeretnélek követni, de aggályaim, megszokásaim és a biztonság utáni vágyam gyakran visszatartanak. Néha szándékosam késlekedem, néha pedig nevetséges feltételeket szabok, máskor meg csak távolról figyellek. Adj most bátor szívet, ami nemet mond a halogatásra, a kényelmes maradásra, és igent mond Neked feltételek nélküli azonnali elindulásra! Hiszem, Uram, vallom és remélem, hogy Veled, Benned és Általad megtalálom életem értelmét és értékét.

Urunk Jézus, emlékezzél meg rólunk, ha elér bennünket a szenvedés és mélyen megjelöli testünket-lelkünket. A szenvedés óráiban, napjaiban ne hagyj magunkra minket, hanem nyilatkoztasd ki nekünk az Atyát, aki öröktől fogva gondol ránk, hiszen Ő sohasem nem veti meg kezének alkotását. Segíts, hogy szenvedéseink közepette is fel tudjunk nézni szent Keresztedre és a kicsikben, a reábízottakban Neked szolgálva Téged lássunk, és testi-lelki-szellemi szenvedő önmagunkban is felismerjük a legutolsó legkisebbet, hogy így miután Veled, Benned és Általad leróttuk bűneink adósságát, méltóképpen részesei lehessünk ártatlan szenvedésednek.