Prófétálásra kész várakozás...

A mai evangéliumban az Úr Jézus ismét egy különös példabeszéddel lep meg minket: egy gazdáról beszél, aki, különböző időpontokban, hajnaltól kezdve késő délutánig, munkásokat fogad a szőlőjébe. Este azonban, amikor fizetésre kerül sor, mindenki ugyanannyit kap: az egész napi bért, még az is, aki mindössze csupán egy órát dolgozott. A reggeltől munkálkodók felháborodtak, és talán mi is igazat adnánk nekik: ez nem tűnik igazságosnak. Miért kapjon ugyanannyit, aki csak egy órát dolgozott, mint az, aki az egész nap terhét viselte?

Az Úr Jézus ma sem napjaink gazdasági logikáját követi, ami szerint több fizetést érdemel az, aki többet dolgozott. Ő egy másik igazságra tanít: az Isten országában nem a teljesítmény az első, hanem az, hogy miként válaszolunk a hívásra. A gazda nem volt igazságtalan: a korán kezdőknek pontosan annyit adott, amennyiben megegyeztek - egy dénárt, egy napi munkabért. Ugyanakkor a többiek esetében átlépte az igazságosság határát: nagylelkű volt azok iránt, akik csak később kapcsolódtak be a munkába.

A példabeszéd Isten jóságát és szabadságát mutatja be. Ő nem számolgat úgy, mint mi. Nem méri centire a kegyelmét. Neki az számít, hogy - bármikor is történjen ez - megnyitjuk-e a szívünket és belépünk-e az Ő országába? Nála nincs se késő reggel, se dél, se este. Még az utolsó pillanatban is lehet válaszolni a hívásra. Isten mindig, mindenkit örömmel fogad.

Mindezt megérteni, megértetni, önmagunkkal és másokkal – kihívás. Kihívás a javóból. Prófétai tett. Elhallgatni, nem elmondani veszélyesen helytelen.

Ezt sejteti a mai olvasmány is (Ez 34,1-11). Azon túl ugyanis, amit az Úr a gonosz pásztorok ellen mond - az otthon maradt, kollaboráns elit ellen, akik galád árulóként az elnyomók szolgálatába álltak - valami olyat jelent ki, ami túlhaladja az egész Ószövetséget, annyira, hogy amikor Urunk, Jézus Krisztusban beteljesedik a felfoghatatlan ígéret, megmagyarázhatatlan ellenállást vált ki az ugyancsak megalkuvó főpapságban, akik pontosan ugyanazt teszik az Úr Jézus korában, mint az Ezekiel korabeli önző pásztorok.

Hogyan viselkedik az Isten? „Íme, én magam keresem fel juhaimat…” – nem valaki más helyett, de a saját nevében, Ő maga, az Örökkévaló, a Szent, a világtól elválasztott, aki az egek egei felett lakozik, akinek a neve: „Én vagyok, aki vagyok”. Itt Isten prófétája által ismét olyasmit nyilatkoztat ki, ami messze felülmúlja Ezekiel gazdag fantáziáját és hatalmas teológiai tudását is.

Most sejtjük csak meg az igazi jelentőségét az Úr Jézus szavainak, ahol Ő a juhok pásztorának nevezi önmagát: „Én vagyok a jó pásztor: ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért.” Nem bukolikus idillről van itt szó, nem olyan békés, a természet szépségét, nyugodt dolgot jelölő állapotról, ami a vidéken élő emberek és állatok főleg a pásztorok egyszerű életét mutatja be birkanyájjal és alkonyati furulyaszóval a szelíd domboldalon, hanem arról, hogy az Úr Jézus egylényegű Isten az Atyával.

Jó lenne ma megérteni, értegetni, hogy mivel az Úr Jézusban Isten, az egész teremtett világ Uraként belépett a történelembe, ezért a megújítás és a megújúlás a nemcsak Izrael juhaira vonatkozik, hanem Ádám valamennyi fiára és leányára. Ezt az Üzenetet kell/kellene mindnyájunknak tudatosan továbbadni kortársainknak, hogy hordozzák, éljenek vele és főleg legyenek készek a prófétálásra...