Óvodai ballagás...

A mai nyugati világ azt hirdeti, hogy az emberi élet, de legalábbis a politikai élet legfontosabb kérdése, hogy milyen világot hagyunk a gyermekeinkre. „Micsoda kolosszális tévedés”, mondta a minap napjaink egyik közismert politikusa, aki szerint a dolog épp fordítva van. „Nem az a kérdés, milyen világot hagyunk a gyerekeinkre, hanem hogy milyen gyermekeket hagyunk a világra.”

2024. június 27-én, szent László királyunk liturgikus emléknapján ballagás volt a Szepsi Boldog Salkaházi Sára Egyházi Iskolaközpont Napocska - Óvoda Méhecske csoportja 14 tagja számára. Jó volt együttlátni a szülőket, a nagyszülőket, a pedagógusokat és az iskolabarátokat népünk egyik jeles történelmi egyéniségének ünnepén. Szent László királyban virágzott ki ugyanis jellemző típussá a magyar kereszténység - benne forrt össze a keresztény szentség a nemzeti szellemmel. Addig a kereszténység magyar honban, mint idegen földbe ültetett fa volt, amit Szent István király könnyeivel, a hithirdetők a keresztvízzel, a vértanúk a vérükkel öntöztek. A fa ugyan megfogamzott ezen a tájon, de még nem gyökeresedett meg úgy, hogy magába tudta volna szívni ennek a földnek a sajátos elemeit, amelyek szerint: színt, alakot, életet tudott volna ölteni. A kereszténység úgymond még nem volt magyar. Az emberek meg voltak ugyan keresztelve, de a nép még nem, mert a nemzet akkor válik kereszténnyé, amikor eszményeit is megkeresztelik.

Ezt segítette megmutatni, előélni Szent László Király, aki tudatosan küzdött, harcolt és győzött a kereszténységért. A nép hajlamait, harci hagyományait, bátorságát, vitézségét léptette be az eddig inkább csak tűrő, szenvedő, csöndes megadású kereszténységbe, s ezzel vezette be az Egyházat a magyar népéletbe.

Szent László 1046 körül született Lengyelországban. Atyjától, I. Béla királytól a lovagi erényeket és az ország-kormányzás elveit, anyjától, Richeza lengyel hercegnőtől a szilárd katolikus hitet és a mély vallásosságot örökölte. 1077-ben került a magyar trónra. Az ország kereszténnyé tételét, amelyet Szent István és a többi apostoli lelkületű hittérítő útnak indított, eredményesen fejezte be. Nagyváradon és Zágrábban püspökséget alapított, több bencés monostort létesített, 1092-ben Szabolcs városában zsinatot tartott. Ennek intézkedései hathatósan emelték a papság és a nép - vallási, valamint fegyelmi színvonalát. A kunokat és más pogány törzseket, amelyek Magyarországra betörtek, legyőzte, és innen kiűzte. A szenvedőket és a szerencsétleneket atyai szeretettel felkarolta. 1095. július 29-én Nyitra mellett halt meg, földi maradványait a nagyváradi székesegyházban temették el. Sírjánál csodák történtek. Ezeket, valamint erényeit és érdemeit megvizsgálva III. Celesztin pápa, követe, Gergely bíboros által Váradon 1192. június 27-én a szentek sorába iktatta. Leánya, Szent Piroska, Iréné néven bizánci császárné lett.

Napjaink egyik kihívása népünknek újra megmutatni a hős, a daliás, a vitézes kiállást az evangéliumi értékrend, a keresztény kultúra, az identitás, az anyanyelv ápolása, őrzése és továbbadása terén. Nagy köszönet és hála mindazoknak, akik megértve az idők jelét készek gyermekeiket, a jövő nemzedékét ilyen értékekben nevelni és neveltetni, tanítani és taníttatni, művelni és műveltetni, mert „Nem az a kérdés, milyen világot hagyunk a gyerekeinkre, hanem hogy milyen gyermekeket hagyunk a világra.”