Őszbefordult a Bakony...
Mécs László - Bakonyi látomás
Őszbe fordult a Bakony,
balladázó vad Bakony,
a Hold nézi fél-vakon,
köd-hályoggal, fél-vakon.
A fák vének. Komolyak.
Százévesek. Komolyak.
Az erdőn köd gomolyog.
Opálos köd gomolyog.
Gyalogúton lépkedek.
Vándorbottal lépkedek.
Hullanak a levelek,
emlékek és levelek.
Jobb kézről halk lomb zörög,
s köd mozdul a fák között:
legendába öltözött
barát megy a fák között.
Bal kézről halk lomb zörög,
s köd mozdul a fák között:
népdalokba öltözött
betyár megy a fák között.
Jobbról ködös fák alatt
gyalog megy a köd-alak.
Balról ködös fák alatt
köd-lovon a köd-alak.
Gellért volt itt remete.
Püspök lett a remete,
s meggyilkolta nemzete,
Budán pogány nemzete.
A betyár itt bujdosott,
Sobri Jóska bujdosott,
míg a szél hírt sugdosott,
bitófáról sugdosott.
Jobbról hull a falevél,
piros mint a mártírvér.
Balról hulla falevél,
bíbor mint a betyárvér.
Idenézek, oda is,
balra is, meg jobbra is,
lidérc borzaszt, csoda is,
babona is, csoda is.
Hárman megyünk. Három út.
Három élet. Három út.
Övék biztos. Hova fut
az én utam? Hova jut?
Ki a betyár? Ki a szent?
Magyarhonban ki a szent?
Ha a Mérték tönkrement,
senki, semmi meg nem ment.
Gellért meghalt. Jó neki:
a legenda élteti.
Sobri meghalt. Jó neki:
népdal, mese élteti.
Én élek, de semmi se
éltet engem, semmi se,
se legenda, se mese,
még holt anyám szíve se.
Nem vár otthon, lakoma,
nem vár rokon, jó koma,
vagyok Balsors rokona,
rémballada fantoma.
Élek én még? Álmodom?
Talán mégsem álmodom:
kövön csörren jó botom,
vasalt végű hű botom.
Balladát zsong a Bakony,
vándorrejtő vad Bakony,
a Hold nézi fél-vakon,
köd-hályoggal fél-vakon.
Mécs László, premontrei papköltő 1946-ban fogalmazta meg és vetette papírra ezeket a közismert sorokat. A tényeket, amelyek átéléséhez a Jelenések könyvének olvasásakor nem is annyira a közelgő téli hangulat és az elmúlás édes-bús érzése kell, de igenis szükséges annak a valóságnak a tudomásul vétele, hogy előbb-utóbb mindannyian elmegyünk. Mi, s majd utánunk - bár még nemzedékek jönnek - de azután ők is eltávoznak ebből az életből úgy, amint megjelent az emberiség ezen a kis, Földnek nevezett bolygón. Egy napon minden és mindenki el is fog tűnni.
A Jelenések könyvének első szavai az eredeti szövegben: „Jézus Krisztus apokalipszise”, vagyis Jézus Krisztus személyének kinyilatkoztatása, titkának végső feltárulása, ami az egész történelmen végig vonuló gigantikus harc mintegy keretet adó kinyilatkoztatás.
Amikor a patmoszi látnok ebben a fönséges kinyilatkoztatásban részesül, csak látszólag néz a távoli jövőbe, valójában visszafelé tekint, a Megfeszítettre, aki harmadnapra feltámadt és megmutatta dicsőségét az apostoloknak. Egyedül a názáreti Jézusban és az ő test szerinti feltámadásában ragyog fel az emberiség és az anyagi világ jövője. Az a jövő, ami nincs bekódolva ebbe a világba, vagyis semmiféle tudományos módszerrel és a legfantasztikusabb technikai eszközökkel sem olvasható ki belőle, mert az Atyaisten szuverén döntéseként mindenestül fölötte áll.
Azért és csak azért támadnak fel dicsőséges testben a halottak, mert emberi természetük már új életre támadott Jézus Krisztusban. A világmindenség azért alakul át Isten teremtő szeretetében az utolsó napon, mert egy darabja már átalakult a feltámadt Jézus Krisztus testében. Azért lesz utolsó ítélet is, végső megmérettetés, mert már végbement az emberiség megítéltetése Urunk Jézus Krisztus keresztjén, amikor és ahol az Atya-Isten felajánlotta a bűnbocsánatot. Ehhez a kinyilatkoztatáshoz csak megtérni lehet, vagy visszautasítva a kárhozatot választani. A tét nem kicsi. A létünk sem az. Nem ideig tartó – örök.
Ezért a jerikói vak története nemcsak egy gyógyításról szól, hanem a hit erejéről is. Ez az ember nem látott, de hallott. Hallotta, hogy Jézus Krisztus közeledik, és bár senki nem bátorította, ő mégis kiáltott: „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!” E kiáltás nemcsak egy kétségbeesett kérés volt, hanem hitvallás is: felismerte Jézusban a Messiást. Amikor el akarták hallgattatni, ő még hangosabban kiáltott – ez a kitartás a hitben, a lélek ereje.
A vak ember nem azt kérte az Úr Jézustól, hogy tanítsa őt, és nem is kért magyarázatot betegségére. Egyetlen dolgot akart: látni. Az Úr Jézus pedig nem beszélt hosszan, hanem egyszerűen csak így szólt: „Láss! Hited meggyógyított téged.”
A hit nemcsak testi, hanem lelki látást is ad. Aki hisz, az már látja, hogy Jézus Krisztus a világ világossága, vagyis az élet eseményeit többé már nem csupán a földi logika mentén értelmezte.
A mai evangéliumi történet arra hív, ösztönöz, bátorít és buzdít bennünket, hogy legyen bátorságunk kiáltani, amikor szükségünk van az Úr Jézusra. Az igazi vakság ugyanis nem a szemé, hanem a szívé. Ne féljünk el-, és beismerni, ha sötétségben tapogatózunk! Aki őszintén kiált, azt az Úr Jézus meghallja, meghallgatja és válaszol.
Merjünk kérni. Merjünk hinni, hittel kérni. Az Úr Jézus ma is megáll, hogy megajándékozzon bennünket a látás örömével. Kiáltásunkban ne a panasz, hanem a bizalom hangja szólaljon meg.
Kövessük kedves költőnk, Mécs László életpéldáját. Látni, meglátni be-, és elismerni:
Ki a betyár? Ki a szent?
Magyarhonban ki a szent?
Ha a Mérték tönkrement,
senki, semmi meg nem ment.
Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy a világ világossága, aki nemcsak a vakok szemét nyitod meg, hanem a lelkek sötétségébe is fényt hozol. Hallgasd meg a mi kiáltásunkat is, amikor a kétely, a félelem vagy a bűn homályába kerülünk! Add, hogy soha ne szégyelljük kimondani a nevedet, és mindig nálad, benned és általad keressük a megoldást! Adj nekünk hűséges és kitartó hitet, ami a hitetlen, kételkedő tömeg hangjától nem némul el, hanem egyre tisztábban kiált hozzád!
Urunk és Istenünk! Könyörülj rajtunk és világosítsd meg életutunkat hozzád, feléd, egymáshoz és igazi önmagunkhoz! Amint egykor meghallottad a jerikói vak kiáltását, úgy hallgass meg ma minket is! Ámen.