Nyitott szemet és érzékeny lelket...

Azt mondják, mondjuk, hogy valójában egyetlen igazi rabság létezik: a bűnök általi megkötözöttség és egyetlen Szabadító: Krisztus, aki a kereszten a bűnök bocsánatáért kiontott vére által a szabadságot szerezte meg nekünk. Ezért itt az ideje, hogy végig tekintsünk életünkön, és sorra vegyük azokat a kegyelmeket, amelyekben Urunk, Jézus Krisztus kinyilvánította nekünk szabadító hatalmát.

Az első és a legfontosabb, ami által ebben a véres, gyűlölködő és hazug világban elért bennünket a jézusi szabadítás - a szent keresztség: egy új világ, egy új élet kezdődött meg bennünk.

Aztán a gyónásaink, amikor a bűn által megsebzett régi természetünk újból és újból diadalmaskodni akart felettünk, de az Úr Jézus mindannyiszor irgalmas szamaritánusunkként lehajolt hozzánk és nyomorúságunkban a segítségünkre sietett. Nem ment el részvétlenül mellettünk, amikor a gonosz lélek kezébe estünk, félholtra verve és a segítség minden reménye nélkül, ott maradtunk az út szélén, a peremeken.

Sőt, az Úr nem is véletlenül járt arra, hanem éppen miattunk: mint Jópásztor otthagyta a kilencvenkilencet, hogy minket, elcsatangolt és pórul járt századik bárányát megkeresse, a vállára vegye és hazavigye, az akolba.

Ne felejtsük azonban, hogy az Ellenségnek a bűn nyilvánvaló rabságánál körmönfontabb eszköze is van, hogy megkötözzön és fogságra vessen minket. Rabságunkat nemcsak a rosszhoz, hanem a jóhoz való ragaszkodásunk is okozhatja, amennyiben az ideig való jó úgy tűnik fel előttünk, mintha az végső és örök Jóság lenne.

Hála legyen az Úrnak, hogy annyiszor megkönyörült rajtunk és megszabadított bennünket sok olyan jótól, ami megpróbált megbabonázni minket és bálvánnyá lenni a szívünkben. Mi akkor talán sírtunk és perlekedtünk, mivel akkor még nem vettük észre - de ma már belelátjuk, hogy az, ami jó volt és amit elvesztettünk, visszatartott a legjobbtól, Isten kizárólagos szeretetétől.

Az ember minden helyzetben szeretne biztosra menni. Ez a bibliai időkben is így volt, és napjainkra is jellemző. Az Úr Jézus kortársai csodát, bizonyítékot, látványos jelet követeltek, mert biztosra akartak menni vele kapcsolatban (Lk 11,29-32). Mintha ő egy lelki bűvész lett volna, aki rendkívüli cselekedeteivel elkápráztatja a közönséget. Isten nem szórakoztatni akar minket, az Úr Jézus soha nem fog semmilyen trükköt mutatni annak érdekében, hogy isteni származását igazolja. Vagyis, ha mindig biztosra megyünk, mennénk, ha mindenről megcáfolhatatlan bizonyítékokat szerzünk, szereznénk, akkor hol marad hely az élő hit számára?

A jel, amire Jónás próféta személye is utal, aki egykor megtérésre szólította fel a város bűnös lakóit. Jónás nem elkápráztatta el a niniveieket, hanem Isten szavát közvetítette, aminek a hatására az emberek szíve megmozdult. Isten ma sem látványelemekkel dolgozik, hanem szelíden, de következetesen hív a hitben való megtérésre.

Mi is talán sok esetben azt kérjük, hogy láthatóan Isten mutassa meg jelenlétét, adjon valami egyértelmű jelet. Holott az Úr Jézus már megmutatta és állandóan mutatja önmagát: az evangéliumban, az Eucharisztiában, a többi szentségben, az embertársban és legbenső önmagunkban.

Nem jeleket kell/kellene várnunk, hanem meg kell/kellene tanulnunk felismerni a már adott, kapott, kínált jeleket. Meg kell/kellene tanulnunk meghallani Isten szavát, találkozni vele a szentségekben, embertársainkban és igazi önmagunkban. Nem az Isten hallgat, hanem mi vagyunk túl zajosak, homályosan látó, gyengén halló csodavárók.

Urunk, Jézus Krisztus! Sokszor jelek után kutatunk, miközben te már százszor is megszólítottál minket. Ne engedd, hogy mindig valami különlegességekre várjunk, hiszen te jelen vagy a hétköznapokban! Taníts meg minket figyelni az apró jelekre: egy mondatra, egy emberi gesztusra, egy iránymutató üzenetre! Urunk, ne jelet adj nekünk, hanem nyitott szemet és érzékeny lelket!