Növekedjen és legyen tökéletesebb bennünk és közöttünk...

A minap XIV. Leó pápa a Dilexi te kezdetű apostoli buzdításából idézve arra emlékeztetett, hogy „a keresztény kinyilatkoztatásnak a modern társadalmi, munkaügyi, gazdasági és kulturális körülményei között történő újra értelmezése elképzelhetetlen azok nélkül a világi keresztények nélkül, akik saját koruk kihívásaival szembesülnek. A korszakváltás, amelyet ma átélünk, még szükségesebbé teszi a megkereszteltek és a Tanítóhivatal, az állampolgárok és a szakértők, valamint a nép és az intézmények közötti folyamatos párbeszédet”. (Dilexi te, 82)

A pápa ezzel annak a kívánságának adott hangot, hogy amikor a bizalmatlanság és a beletörődés veszélye fenyeget, a közéleti és a politikai szerepvállalás szempontjából, különösen is szükséges a folyamat helyes szemlélése. Sőt, „akár az árral szemben haladva is, reményt hordozó küldetésünk van, hogy előmozdítsuk a közéleti és politikai életre való képzést, amelyet a közjó szolgálataként, a közösség iránti felelősségként, valamint a szolidaritásra, az igazságosságra és a békére épülő kapcsolatok kialakításaként értelmezzük”. (Dilexi te, 82)

Ferenc pápa 2015-ben, Firenzében mondott szavait is idézte: „nem létezik hiteles humanizmus, amely ne tekintené a szeretetet az embereket összekötő köteléknek” (Beszéd az olasz katolikus egyház V. nemzeti kongresszusán, 2015. november 10.), legyen szó akár személyes, társadalmi, politikai, vagy szellemi kapcsolatról. Mindez segíthet minket abban, hogy a szeretetet, mint a személyes, gazdasági és politikai élet megújításának alapelveként értsük. „A szeretet azért köt össze, hogy szabaddá tegyen; azért egyesít, hogy életet fakasszon; és azért kötelez el, hogy építsen” – fogalmazott Leó pápa.

XIV. Leó arra is felhívta a figyelmünket, hogy ne pusztán korunk gyors és látványos változásait kövessük, hanem legyünk képesek felismerni Isten csendben kibontakozó újdonságát is. „Legyetek Isten újdonságainak szakértői: ne csak azoknak, amelyek gyorsaságukkal és hatékonyságukkal elkápráztatnak minket, hanem azoknak is, amelyeket Ő csendben visz végbe, kiszabadítva a régi világot zsákutcáiból, új ösvényeket nyitnak, amelyeken együtt haladhatunk az Ő városa felé” – buzdított XIV. Leó pápa.

A mai szentleckében (1Kor15,35-37,42-49) Szent Pál Apostol az új, a feltámadott élet csíráját, a maghoz hasonlítja, az Evangéliumban (Lk 8,4-15) pedig az Úr Jézus, Isten igéjét nevezi magnak. Ez a kettő voltaképpen egy és ugyanaz. Az Úr Jézus példabeszédei ugyanis nem csupán érzékletes, képi megfogalmazásai a szellemi valóságnak, tanítása – mivel Ő teremtő Isten – nem pusztán az értelemhez szóló igazság, hanem életcsíra: részesedés Isten szentháromságos életéből. Ezért tanításának befogadása sem pusztán fogalomalkotás, hanem fogantatás. Talán ezért is van az, hogy a – romlatlan – női lélek sokszor fogékonyabb rá, mint a túlságosan is a racionalitásra hagyatkozó férfilélek.

Az isteni Magvető, Urunk, Jézus Krisztus szívünkbe, azaz személyiségünk legmélyébe veti az örökélet csíráját, hogy az – ha tanítását jó földként fogadjuk be – idővel szárba szökkenjen, kivirágozzék és az utolsó napon meghozza a romolhatatlan, isteni élet bőséges termését. 

A vetést bemutató példázatban (Lk 8,4-15) a mag az Isten igéje, a talaj a hallgató ember szíve. Ugyanaz az ige hullik, az emberek mégis különbözőképpen fogadják: valaki meg sem érti, más valaki lelkesen kezdi, de hamar elhervad, megint másnál a világ gondjai fojtják meg, és van, akinél sokszoros termést hoz.

Az Úr Jézus tanítását olvasva, azonban ma sem másokra nézzünk, hanem mindenekelőtt önmagunkra. Milyen a szívem talaja? Szánok-e elegendő időt Isten szavára, vagy könnyen félresöprik azokat a napi hírek? Tartós-e bennem a jó elhatározás, vagy gyorsan elhervad, mint a gyökértelen mag? Mi fojtja el bennem az igét: a rohanás, az aggodalom, a pénz, a teljesítménykényszer?

Kétségtelen és tagadhatatlan - sok útja van az elbukásnak! Az Úr Jézus nem véletlenül mondta: „Én vagyok az Út.” Ezt az utat követem? Fontos kérdés. Isten kegyelme nélkül ugyanis, ha elutasítom az Úr Jézust, ha nem szívom magamba, vagy nem gyakorlom az Ő tanítását, én is könnyen rossz termőfölddé válok. Ha jó termőfölddé akarok válni, el kell ismernem Isten kegyelmét és hálát kell adnom érte. A nehézségek idején pedig alázatosan, kitartóan és türelmesen meg kell vallanom hibáimat és újra el kell indulnom. Tudatosítva, hogy Isten az alázatos szívvel csodás dolgokra képes, de azt is, hogy egy büszkeséggel teli szívvel az Isten is nehezen tud együtt munkálkodni.

Mindezek fényében érdemes rákérdezni: mi lehet rosszabb egy halott lelkiismeretnél, egy olyan lelkiismeretnél, amelyet az állandó bűnök és kompromisszumok elaltattak? A gonosz lélek által megkeményedett szívben, vagy a bűntől halott lelkiismeretben ugyanis könnyedén elterelődik a figyelem Isten igazságáról, ezért a lelkiismeretet az Egyház tanítása szerint folyamatosan formálni kell, az imádság és a szentségek segítségével pedig erősíteni eltökéltségünket.

Azt is érdemes megkérdezni: vajon milyen gyümölcsöket vár tőlem az Isten? Például a lelkek megtérését illetően, kezdve a saját lelkemmel. Kitartóan tudom, akarom, engedem formálni és védeni a lelkemet? Idővel jobb lett az imaéletem, vagy pedig még mindig a gyerekkori szintemnél tartok? Közelebb akarok hozni másokat is Krisztus teljességéhez? Szeretnék jól imádkozni, a Szentírást még jobban megismerni? Meglátom-e közösségemben, családomban, a reám bízottakban apostoli munkám elsődleges célpontját és azt a helyet, ahol a leginkább kellene gyümölcsöt teremnem Krisztus Urunk számára? Türelmes vagyok-e a családom tagjai iránt, a hozzám tartozókkal, a reám bízottakkal? Cselekedeteim összhangban vagy legalább közel állnak-e Isten Igéjéhez? Az Úr Jézus azt mondta: „Én vagyok az Élet.” Ő az én életem? Csak akkor teremhetek jó gyümölcsöt.

A jó talaj nem velünk született adottság - ki kell alakítanunk. Művelni, gyomlálni, öntözni kell lelkünket. Az ige hallgatása, az ima, a szentségek rendszeres vétele, mind-mind lelkünk talaját porhanyósítják, hogy az újevangelizáció legfontosabb üzeneteként - termést hozzunk: a szeretet, az igazság, a jóság, a hűség gyümölcsét. Ezért ismételjük újból és újból, hogy napjaink igehirdetése és befogadásának az órája - itt és most - az örök élet fogantatásának és születésének is az ideje.

Naponta sokszor kell/kellene gondolni erre, és szüntelenül hirdetni az Egyházban, mivel napjaink sok kereszténye és nem kereszténye ezt nem is hallotta, vagy ha hallotta is, nem figyelt rá, vagy nem tud vele mit kezdeni.  

Az Úr Jézus ezért bátorít: a jó földben a mag sokszoros termést hoz. Isten igéje ugyanis soha nem marad hatástalan. Ha befogadjuk - átalakít minket. De ehhez idő, türelem, figyelem kell. Kimondani, elismerni, beismerni és bevallani: Uram, talán bennem is van kő vagy a tövis, de kész vagyok engedni, hogy alkalmassá tégy tanításod befogadására. Uram, fogadj el úgy, amilyen vagyok és tégy engem olyanná, amilyenné Te akarsz. Te légy számomra az Út, az Igazság és az Élet. Szeretnék olyan termőfölddé válni, amely Igéd és szentségeid által harmincszoros, hatvanszoros, százszoros termést hoz. „Szavad, legyen fáklya a lábam elé, világosság az utamon.” (Zsolt 119, 105). Adj erőt, amikor megkísért a könnyű út, mert az általában zsákutcába vezet!

Köszönjük a mindennapi szentmise, szentírásolvasás, hallgatás és elmélkedés óráját, amelyben tudatosul bennünk, hogy elvettetett szívünkbe az örök élet magját, s így már átmentünk az örök halálból az örök életbe. Add, kérünk, kegyelmesen úgy hallgatni és befogadni szívünkbe igédet, úgy járulni szentáldozáshoz, és egész nap úgy szolgálni és szeretni egymást, hogy ez az élet egyre növekedjék és tökéletesebb legyen bennünk és köztünk.