Nem lesz más, csak tökéletes, kölcsönös és teljes szeretet...

Bizonyára sokan ismerjük a mondást: ha egy-egy emberi kapcsolat, pl. a házasságban, a családban, a rokonságban, a barátságban megsebeződik, a két ember közötti láthatatlan húr – elszakad, megszakad. Bár újra össze lehet kötni, de a csomó ott marad és a húr már soha többé nem ad olyan szép tiszta hangot, mint azelőtt. Találó ez a hasonlat és nagyon jól kifejezi az emberek közötti megbocsátás és újrakezdés korlátait.

Az ilyen emberi megbocsátást azonban - annak minden összes álságos és hazug, hősi és szép formáival együtt - fényévnyi távolság választja el attól az abszolút eredeti megbocsátástól, ahogyan Isten megbocsátott nekünk Urunkban, Jézus Krisztusban.

Az sem ritka, hogy dacára minden jószándékú és elfogulatlanságra való törekvésünk ellenére már soha nem tudunk teljesen visszahelyezkedni abba az eredeti helyzetbe, amelyben a sértés ill. a sérülés előtt voltunk. Persze ez nem is csoda, hiszen a jelen pillanatban sem ismerjük teljesen önmagunk kontextusát, hát akkor hogyan is ismerhetnénk múltunk egy-egy eseményének egész összefüggésrendszerét - különösen is annak családi, hitvestársi, testvéri, baráti vonatkozásában - akik abban az eseményben együtt vettünk részt?

Ezért kijelenthetjük, hogy nagyon veszélyes, sőt mi több, reménytelen Isten nélkül visszamenni a múltba, mert csak egyedül ő ismeri cselekedeteink mindenkori kontextusát, egyedül csak ő képes úgy megbocsátani, hogy a sértőt és a sértettet egyaránt isteni irgalmasságának a világába emelje és ezáltal mindenestül egy új jövőt nyisson meg előttünk.

Mindezek tényében és fényében - a helyhatósági választások után - szemléljük most XIV. Leó pápa az október 18-i missziós világnap századik évfordulójára írt üzenetét: „Kereszténynek lenni… Krisztussal egységben élt életet jelent”. Az igazi evangelizáció ugyanis közvetlenül ebből a lelki kötelékből fakad - fogalmazott a Szentatya.

„Minél inkább egyek vagyunk Krisztusban, annál jobban tudjuk együtt teljesíteni a küldetést, amelyet ránk bíztak. Ez a lelkiség a missziós tanítványság mindennapi kifejeződése.” Leó egykor, éveken át maga is ágostonos misszionárius papként és püspökként szolgált Peruban. Gyakran buzdította a híveket arra, hogy „félelem nélkül hirdessék az evangéliumot - legyenek misszionáriusok”.

A missziós világnapot XI. Piusz pápa 1926-ban alapította meg a mérföldkőnek számító „Rerum Ecclesiae” kezdetű enciklikájával, ami azt a gondolatot erősítette meg, hangsúlyozta és emelte ki, hogy a misszió gyakorlása és támogatása minden megkeresztelt Krisztus-hivő különös felelőssége. Az idén a századik évfordulót világszerte szentmisékkel ünnepelték. XIV. Leó pápa október 19-én hét boldog szentté avatási szertartásával ünnepelt a Szent Péter-bazilikában.

Üzenetében a pápa a hit történelmi alakjait emelte ki, köztük Boldog Pauline Marie Jarocot-t, aki 200 évvel ezelőtt megalapította az Élő Rózsafüzér Társulatát, hogy imádságra és a misszionáriusok támogatására mozgósítson. A pápa arra is buzdította a híveket, hogy merítsenek ihletet a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz buzgóságából. Teréz ugyanis kijelentette, hogy haláláig, sőt azon túl is folytatni akarja küldetését: „A mennyben is ugyanarra vágyom majd, mint most itt a földön: szeretni Jézust, és megszerettetni őt másokkal. Ha az egység a misszió feltétele, akkor annak a szeretet a lényege” – írta a pápa. „Kötelezzük el tehát önmagunkat amellett, hogy hozzájárulunk az evangelizáció nagy küldetéséhez, amely a szeretet műve.”

Amikor tehát elgondolkodunk azon, hogy Krisztusban egyek és a küldetésben egységeseknek kell maradjunk, engedjük, hogy az isteni kegyelem tovább vezessen és inspiráljon bennünket. Újítsuk meg önmagunkban a misszionáriusi hivatás tüzét.

Az evangelizáció iránti elköteleződésben haladjunk együtt előre az Egyház történetének új missziós korszakában, amikor a misszió középpontjában a Krisztussal való egyesülés misztériuma áll. Szenvedése előtt ugyanis az Úr Jézus így imádkozott az Atyához: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk” (Jn 17,21). Ezekben a szavakban tárul fel az Úr Jézus legmélyebb vágya és - egyúttal az Egyháznak, a tanítványai közösségének az identitása: olyan közösség létre hozása, amely az emberek közötti testvériségnek és a minden teremtménnyel való harmóniának szolgálatában: a Szentháromságból ered, a Szentháromságból és a Szentháromságban él.

A keresztény lét, az identitás, az önazonosság tehát elsősorban nem felekezeti, liturgikus gyakorlatok és hagyományok vagy hittani, tanbéli eszmék összességét jelenti, hanem olyan élet, amelyben Krisztussal egységben vagyunk és részesülünk abban a fiúi kapcsolatban, amelyet ő az Atyával a Szentlélekben él. Ez azt jelenti, hogy Krisztusban maradunk, mint ahogyan a szőlővesszők a szőlőtőkén és a Szentháromság életébe merülünk (vö. Jn 15,4). Ebből az egységből fakad a Krisztuskövető hívőket összekapcsoló közösség, ebből születik minden hatékony missziós termékenység. Igen minden „küldetés forrása és gyümölcse”, egyedül Krisztus, amint azt Szent II. János Pál is tanította (Christifideles laici apostoli buzdítás, 32).

Ezért az Egyház elsődleges missziós felelőssége, hogy megújítsa és elevenen tartsa tagjai között ezt a lelki és testvéri egységet. Az is kétségtelen és tagadhatatlan, hogy sajnos, sok esetben és helyzetben konfliktusokat, polarizációt, meg nem értést és kölcsönös bizalmatlanságot tapasztalunk, ami közösségeinkben is különböző intenzitással és gyakorisággal előfordul, gyengítve ezzel hiteles, eredményes, gyümölcsöző tanúságtételünket. Vagyis az evangelizációra irányuló küldetés, amelyet Krisztus Urunk az őt követő tanítványokra bízott - mindenekelőtt kiengesztelődött és közösségre vágyó szíveket igényel. Ennek fényében különösen is fontos, hogy napjainkban egyre tudatosabb elkötelezettségben odaadóan és hatékonyan erősítsük meg az egységre törekvést minden keresztény Egyházzal, megragadva a niceai zsinat /325/ közelgő 1700. évfordulójának közös megünneplése által kínált lehetőségeket.

Végül – de nem kevésbé fontos – az „egyek Krisztusban” lét arra hív, ösztönöz, bátorít, buzdít, indít, kér bennünket, hogy tekintetünket mindig az Úrra irányítsuk. Valóban ő legyen személyes és közösségi életünk középpontja. Ő legyen minden szavunk, cselekedetünk és emberi kapcsolataink középpontja, hogy így őszinte rácsodálkozással elmondhassuk: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20).

Vagyis az Isten igéjének kitartó és rendszeres hallgatásában a szentségek közvetítette kegyelemben gyakori, rendszeres vételében válik lehetővé, hogy így élő kövei legyünk az egyetlen Egyháznak, amely arra kapott és kap ma is meghívást és küldetést, hogy befogadja és megvalósítsa a II. vatikáni zsinat és az azt követő pápai tanítóhivatal alapvető ösztönzéseit, különösen Ferenc pápa tanítását. „Mi ugyanis – amint Szent Pál mondja – nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat” (2Kor 4,5). Ezért hangsúlyosan kell ismételni Szent VI. Pál szavait: „Addig nem lehet szó teljes értékű evangelizációról, amíg nem hirdetjük a názáreti Jézusnak, Isten Fiának nevét és tanítását, életét és ígéreteit, országát és misztériumát” (Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás, 22). Minden hiteles evangelizációfolyamat a Krisztuskövető keresztény ember szívében kezdődik, hogy azután onnan terjedjen, áradjon közvetve, vagy közvetlenül az egész emberiségre.

Ezért minél inkább eggyé válunk Krisztusban, annál inkább tudjuk teljesíteni együtt azt a küldetést, amelyet ő bízott ránk. A tanítványok egysége nem öncélú, hanem a küldetésre irányul. Az Úr Jézus szavai világosan jelzik: „hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21). Az evangélium hirdetése a kiengesztelődött, testvéri és szolidáris közösség tanúságtételében találja meg teljes közvetítő és megszólító erőjét. Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni Boldog Paolo Manna jelmondatát: „Az egész Egyház az egész világ megtéréséért.” Ez tömören fejezi ki azt az eszményt, amely 1916-ban a Pápai Missziós Unió megalapítását ihlette. Egyetlen megkeresztelt ember sem érezheti önmagát kívülállónak vagy közömbösnek a misszió iránt: mindenki, saját hivatása és életállapota szerint, részt kell, hogy vegyen abban a nagy műben, amelyet Krisztus az Egyházára bíz. Amint arra Ferenc pápa többször is emlékeztetett: az evangélium hirdetése mindig közösen végzett, közösségi, szinodális cselekvés.

Ezért a küldetésben egységben lenni azt jelenti, hogy őrizzük és tápláljuk a közösségi lelkiséget és a missziós együttműködést. Ebben a magatartásban - nap mint nap növekedve - Isten kegyelmével tanulgatnunk kell, hogy embertestvéreinkre, sorstársainkra egyre inkább a hit szemével tekintsünk, örömmel felismerjük a jót, amelyet a Lélek kiben-kiben ébreszt. A sokféleséget gazdagságként fogadjuk el. Örömmel, reménnyel hordozzuk egymás terheit. Tudatosan mindig a Fentről jövő egységet keressük. Mindannyiunknak együtt egyetlen küldetésünk: „egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten, mindannyiunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van” (vö. Ef 4,5–6). Ez a lelkiség alkotja a misszionáriusi tanítványság mindennapi formáját, és segít visszanyerni az Egyház evangelizáló küldetésének egyetemes látásmódját, túllépve az erőfeszítések széttagoltságán és a pártoskodó megosztottságon – „Pálé”, „Apollóé”. „Testvérek, Urunk, Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban. ¹¹Kloé hozzátartozói ugyanis azt a hírt hozták felőletek, testvérek, hogy pártokra szakadtatok. ¹²Arra gondolok, hogy akadnak köztetek, akik így nyilatkoznak: „Én Pállal tartok, én meg Apollóval, én Kéfással, én meg Krisztussal.” ¹³Talán megoszlott Krisztus? Vajon Pált feszítették értetek keresztre, avagy Pál nevében keresztelkedtetek meg?” (vö. 1Kor 1,10–12).

A missziós egységet természetesen nem uniformizált egységként kell érteni, hanem a különböző karizmák egy célra irányulásaként. Ez a cél pedig az, hogy láthatóvá tegyük Krisztus szeretetét. Mindenkit meghívjunk a vele való találkozásra. Az evangelizáció akkor valósul meg, amikor a helyi közösségek együttműködnek egymással. Amikor a kulturális, a lelki és a liturgikus különbségek teljesen és harmonikusan fejeződnek ki ugyanabban a hitben. Ezért szükséges bátrabban és határozottabban bátorítani a különböző egyházi intézményeket, az értékek iránti érzékeny és elkötelezett közösségeket, hogy erősítsék az egyházi missziós közösségük tudatát, és kreatívan dolgozzák ki az egymás közötti együttműködés konkrét útjait a küldetésért és a küldetésben.

Ha az egység a misszió előfeltétele, akkor a szeretet a misszió lényege. Az örömhír, amelyet küldetésünk szerint a világnak hirdetnünk kell, nem elvont eszmény, hanem Isten hűséges szeretetének evangéliuma, amely Jézus Krisztus arcában és életében öltött testet.

A tanítványok és az egész Egyház küldetése nem más, mint Krisztus küldetésének folytatása a Szentlélekben: ez a küldetés a szeretetből születik, ezt a küldetést a szeretetben élik meg, és ez a küldetés a szeretethez vezet el. Maga az Úr is, a főpapi imájában, amelyet az kínszenvedése előtt az Atyához intézett, miután a tanítványok egységéért könyörgött, befejezésül ezt mondja: „A szeretet, amellyel engem szeretsz, bennük legyen, s én is bennük legyek” (Jn 17,26). Az apostolok is Krisztus szeretetétől indíttatva és Krisztusért evangelizáltak (vö. 2Kor 5,14). Ugyanígy az évszázadok során keresztények, vértanúk, hitvallók, misszionáriusok sokasága adta életét, hogy ezt az isteni szeretetet megismertesse a világgal. Így folytatódik az Egyház evangelizáló küldetése a Szentléleknek, a szeretet Lelkének vezetése alatt az idők végezetéig.

Ezért különös köszönet, hála és elismerés mindazoknak, aki napjainkban felismerve az idők jeleleit, Xavéri Szent Ferenchez hasonlóan elhagyják komfortzónájukat, kedvteléseiket, hobbijukat, minden biztonságukat azért, hogy hirdessék az evangéliumot, elvigyék Krisztust és az ő szeretetét gyakran nehéz, szegény, konfliktusok sújtotta élethelyzetekbe, kultúrákba, hitvilágba. Emberi korlátjaik, nehézségeik, gyarlóságaik, hibáik ellenére örömmel, bizalommal, készséggel és felelősséggel adják oda önmagukat, mert tudják, hogy Krisztus önmaga az ő evangéliumával a legnagyobb kincs, amelyet meg lehet és meg is kell osztani másokkal. Kitartásukkal tanúsítják, hogy Isten szeretete erősebb minden evilági, egyéni és közösségi akadálynál.

Kétségtelen és tagadhatatlanabb, hogy a világunknak, környezetünknek ma egyre nagyobb szüksége van Jézus Krisztusról bátran tanúságot tevő emberekre. Az egyházi közösségeknek ma is szükségük van új misszionáriusi hivatásokra, amelyeket mindig szívünkön kell viselnünk, és amelyekért szüntelenül imádkozni kell az Atyához a Szentlélek által. Adja meg nekünk, hogy legyenek olyan fiatalok és felnőttek, akik a cél, az eredmény érdekében mindent készek elhagyni. Akik - határon innen és határon túl - egyre szorosabban és nagyobb elkötelezettségben követik Krisztust az evangelizáció útján. Krisztust követő életünk tanúságtételével, az imádság, időnk, tehetségünk, talentumaink kamatoztatása által a közvetlen környezetünk tudatos misszionálásával legyünk mindannyian egyek az evangelizálás küldetésében.

Persze, nem felejtve, tudjuk, gyakran előfordul - amint azt Assisi Szent Ferenc is, akire halálának 800. évfordulóján különös figyelemmel tekintünk - hogy „a Szeretetet nem szeretik”. Ezért engedjük, hogy megérintsen bennünket Úr szeretetének a vágya, annak szereteté, aki mindenkit nagyon szeretet, ezért nekünk is nagyon kell viszontszeretni szeretnünk őt, érte egymást és önmagunkat. Amire a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz buzgósága is ösztönözön bennünket, aki elhatározta, hogy halála után is folytatja küldetését, amikor így fogalmazott: „A mennyben is ugyanazt kívánom tenni, mint a földön: szeressem Jézust és megszerettessem őt”.

E tanúságtételektől indíttatva tudatosan törekedjünk mindannyian arra, hogy – ki-ki a saját hivatása és a kapott ajándékai szerint – járuljunk hozzá az evangelizáció nagy küldetéséhez, amely mindig a szeretet műve. Imádságaink, konkrét lelki, szellemi és anyagi támogatásaink, segítség elő, járuljanak hozzá, hogy Isten szeretetének evangéliuma mindenkihez eljusson, különösen a városunk, környezetünk testi, lelki, szellemi legszegényebbeihez és a leginkább rászorulóihoz.

Ne felejtsük! Minden anyagi, szellemi és lelki adomány, még a legkisebb is, a bennünket összekötő missziós közösség jelentős cselekedetévé válik. Ezért ismételten kifejezem szívből jövő köszönetemet mindenkinek, mindazért, amit tenni fogunk és akarunk, hogy ezzel is elősegítsük Európa, a Kárpát-medence, benne népünk és a szűkebb Pátria minden népét szolgáló misszionáriusi szolgálatot.

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk!

Segíts bennünket, hogy egyek legyünk Krisztusban,

az ő szeretetében gyökerezve egyesíts és újíts meg bennünket!

Add, hogy az Egyház valamennyi tagja egységben legyen a küldetésben!

Készségesen kövesse a Szentlélek indításait!

Bátran tegyen tanúságot az evangéliumról!

Nap mint nap hirdesse és jelenítse meg

minden teremtményed iránti hűséges szeretetedet!

Áldd meg a misszionáriusokat,

támogasd őket fáradozásaikban,

őrizd meg őket a reményben!

Mária, a missziók Királynője,

a világ minden táján kísérd evangelizáló munkánkat:

tégy bennünket a béke eszközeivé.

Add, hogy az egész világ felismerje Krisztusban az üdvözítő világosságot! Ámen.

Tudjuk, az Úr Jézus szombatonként gyakran tanított a zsinagógában. Egyszer volt ott egy asszony, akit a betegség lelke már tizennyolc éve hatalmában tartott (Lk 13,10-17). Annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem tudott felegyenesedni. Amikor az Úr Jézus észrevette őt, nem várta meg, hogy kérje őt a gyógyításra, hanem magához hívta és megszabadította őt testi bajától. Az asszony azonnal felegyenesedett és dicsőítette az Istent. A jelenet azt üzeni, hogy az Úr Jézus látja azokat is, akik csendesen szenvednek, akik hangosan nem kiáltoznak segítségért, de nagy türelemmel, alázattal és bizalommal hordozzák fájdalmaikat. Isten mindig alkalmas időben kezdeményez: ő az, aki irgalmában előbb és messzebb lát, szólít és cselekszik.

A történet másik szereplője a zsinagóga elöljárója, aki megbotránkozott azon, hogy a gyógyítás szombaton történt, de közben semmilyen jelentőséget nem tulajdonított annak, hogy egy ember tizennyolc évnyi szenvedés után végre megszabadult a bajától. Kétségtelen, hogy a szabályok megtartása fontos, de az Úr Jézus világossá tette és teszi: senki embersorsa nem lehet másodlagos. A törvény értelme az irgalom és a szeretet, nem pedig az előírások szigorú számonkérése.

A mi életünkben is van „meggörnyesztő” teher: a bűnök, a sérelmek, a félelmek sokasága, amelyek lehúznak, eltorzítják lelki tartásunkat. Az Úr Jézus azonban minket is megakar ajándékozni a gyógyulással. Nekünk csak válaszolnunk kell, kellene. Nagy bizalommal és alázattal oda kellene lépni hozzá és engedni, hogy testben és lélekben, lelkületben és lelkileg, szellemileg és mentálisan felegyenesedjünk. Vagyis mernünk kell kilépni a bénító beidegződéseinkből, hagyni, engedni, hogy az Úr Jézus fölemeljen, hogy újra lássuk az eget, a távtatokat végig, az égig!

Ne felejtsük, hogy teremtő Atyánk, Urunk és Istenünk nem kötött csomót az általunk elszakított szálakra, hanem Krisztusunk kereszthalálának érdemeiért, a Szentlélek által újjáteremtve új, az előzőnél sokkal jobb minőségű, tartósabb és szebb hangzású húrt adott a helyébe.

Kérjük, adja meg, jóságosan, hogy mi magunk is új teremtménnyé legyünk. Bizalommal éljünk irgalma valóságában, hogy így egyre inkább képesek legyünk sorstárstestvéreinknek is felajánlani, hogy eleven kapcsolatuk által ők is kiegyenesedve bátran merjenek beemelkedni az újjáteremtett világba. Segítsen minket kegyelmével, hogy irgalmát mind jobban befogadva tovább tudjunk szeretni, akár viszonzatlanul is, mindaddig, amíg fokozatosan ki nem fejlődik köztünk, bennünk és általunk az országa, ahol nem lesz más, csak tökéletes, kölcsönös és teljes szeretet...