Nekünk, neked, nekem melyik a fontosabb...

Ha Isten nem volna olyan, mint amilyen, mi lett volna a keresztényüldöző Saullal, aki aztán Pál apostol lett – a szeretet hírnöke, vagy a hosszú időn át erkölcstelenül élő Ágostonnal, aki népének bölcs tanítójává vált? S ha őszintén önmagamba, önmagunkba tekintünk, tudom, tudjuk, én is, te is, mindnyájan, ugyanúgy rászorulunk Isten végtelenül irgalmas türelmére.

Amikor a búzáról és a konkolyról szóló példabeszédet (Mt 13, 24-43) halljuk, hallgatjuk, hajlamosak vagyunk rögtön azokra az emberekre gondolni, akik egy ideje, vagy régóta, vagy csak nagyon ritkán, sőt egyáltalán nem is gyakorolják a hitüket. Ugyanakkor arra is gondolni, hogy akik nincsenek velünk, velem, akkor ellenem, ellenünk vannak. Sőt, sokszor még odáig is eljuthatunk, mint egykor az apostolok, akik a szamariaiakra le akarták hívni az istennyilát, mert nem fogadták be az Úr Jézust.

Amikor ilyen, vagy hasonló gondolatok uralkodnak el rajtam, rajtunk, akkor általában abból indulunk ki, hogy mi, te és én a búza vagyok, a másik, mások meg a konkoly – tehát a másikat, másokat még akkor is, ha igazunk van - rossznak ítélve, elítéljük őket. Nos, ez az a pillanat, amikor kiderül: ha önmagamat egyértelműen a jók közé sorolom, mert gyakorlom vallásomat, máris kimondtam magam fölött az ítéletet: a búza bizony nem én vagyok…

A példabeszédben a konkoly parazita, kártékony és ártalmas növény. Megnehezíti a búza fejlődését. Amikor rossznak ítélve ítélkezem a másik fölött, sőt: azt akarom, hogy a Gazda „idő előtt” kiszedje a rosszat, akkor bennem milyen lelkület van? Biztos, hogy nem a türelem lelkülete – Isten végtelenül irgalmas lelkülete.

Bár, lehet, hogy egy idő után valóban megtértem és jobb emberré váltam. Ám, itt is fontos Szent Pál apostol kijelentését szem előtt tartani: „aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék” (1 Kor 10, 12). Mert bizony mindannyiunk életében volt idő, sőt most is vannak időszakok, amikor nem vagyunk ártatlanok, amikor Isten engem, téged, minket is „idő előtt” kigyomlálhatna mezőjéből. Ezért veszélyes az, ha elhamarkodottan döntöm, döntjük el, hogy ki van a jó és ki van a rossz oldalon?

Amikor a búzáról és a konkolyról szóló példabeszédet olvassuk, halljuk vagy hallgatjuk, a következő két gondolat is felmerülhet fel bennünk:

Az első gondolat az, hogy ez a mező bennem van: Isten ugyanis mindenkit jónak teremtett. Belső világunk az a mező, ahol jelen van a búza is és idővel megjelenik a konkoly is. Vannak időszakok, amikor könnyebb jónak lenni, de vannak bizony olyan periódusok is, amikor nehéz elviselni saját magamat, konkoly voltomat.

Ám, Isten akkor is elvisel minket, amikor mi kevésbé viseljük el önmagunkat. Ő ugyanis egészben lát minket, minden egyén életét folyamatban látja és látja annak is a lehetőségét, hogy Őáltala, Ővele és Őbenne, képesek vagyunk jobbakká válni.

Istennel isteni életet élhetünk, Nélküle csak evilágit, mulandót. Ha Isten életét rendszeresen tudatosítjuk önmagunkban, hogyha türelmesek vagyunk önmagunk és mások iránt, akkor a búza életét éljük, amiben az is benne van, hogy meglátjuk: ha ezt az életmódot gyakorlom, gyakoroljuk, akkor olyasmit kezdek, kezdünk megtapasztalni, amit nem is hittünk volna: ez a belső mező, ez a belső világ kezd kifelé is hatni, mint a kovász és a mustármag és elkezd növekedni és lassan, de biztosan megváltoztatja a belső és a külső világot egyaránt.

Ebből következik a második gondolat:

Az Egyház – mint közösség – egyszerre áll bűnös és kevésbé bűnös tagokból. Ezért Isten nem bántja a rosszat, csak megengedi és türelmes marad, időt ad és enged, mert látja azt a lehetőséget, amit én, te, mi nem látunk sem önmagunkban, sem másokban.

Isten tiszta búzát teremtett, önmaga képét teremtette minden emberbe.

Ezért jó, méltó és igazságos, illő és üdvös újra és újra megcsodálni Istennek a türelmét, Aki mindig arra int, hogy türelmesen várjunk a végső aratásig.

Ha Isten nem olyan, mint amilyen, mi lett volna a keresztényüldöző Saullal, aki aztán Pál apostol lett – a szeretet hírnöke? Vagy a hosszú időn át erkölcstelenül élő Ágostonnal, aki népének bölcs tanítójává vált? S ha mindezt magamba tekintve, őszintén magamra vonatkoztatom, tudom: én is ugyanígy rászorulok Isten irgalmas türelmére.

Egyszer egy házsártos személy a plébánosához fordult és megkérdezte: Bízhatok-e abban, hogy a mennyországban mindazokkal találkozni fogok, akikkel szeretnék? Azokkal is fog találkozni, akikkel nem szeretne – válaszolta a pap.

Lehet a konkolyból búza? Kutyából lehet szalonna? Mi azt mondjuk, hogy nem. Isten azonban azt mondja, üzeni, hogy igen – mert Őáltala, Ővele és Őbenne minden lehetséges. Csak együtt kell Vele működni, mert az Istenre alapozott közös járás másokkal: együtt, egymással, egymásért többet ér, minden egyéni sikernél.

Nekünk, neked, nekem melyik a fontosabb?