Mit és hogyan....

Napjaink egyik alapvető kérdése: Az emberi méltóság és a mesterséges intelligencia - kihívások, lehetőségek és kontroll. Mindezek rendkívüli fejlődése olyan horizontokat nyitottak meg, amelyeket a korábbi nemzedékek el sem tudtak képzelni. Ám, mint minden technológiai eredmény, úgy ez is, az emberiség számára, egy újabb erkölcsi kérdést vet fel: nemcsak azt, hogy mit tehetünk, hanem azt is, hogy mit kellene tennünk és hogyan? – kérdezzük egyértésben Leó pápával.

Ki tagadná, tagadhatná? A megalapozott jogszabályoknak ösztönözniük kell/kellene a tudományos és technológiai kreativitást, miközben védelmezni az alapvető emberi jogokat és szabadságokat. A felhasználókat meg kell védeniük a kizsákmányolástól, megőrizve a személyes adatok védelmét, biztosítva az új technológiák használatának átláthatóságát és garantálni, hogy azok erősítsék a demokratikus intézményeket. Olyan szilárd jogi keretekre, független felügyeletre, tájékozott felhasználókra és egy olyan politikai rendszerre van szükség, amely a felelősséget nem hárítja el önmagától.

Az ilyen felügyelet több szinten – helyi, nemzeti és nemzetközi szinten – is működhet, elősegítve a „vonatkozó etikai keretrendszerek nyílt megvitatását, és alávetve azokat a társadalmi igazságosság közös normáinak”, biztosítva, hogy „ne legyen egyetlen ideológia vagy érdek sem, amely diktálná a mesterséges intelligencia rendszereibe ágyazott értékeket”. Ugyanakkor a mesterséges intelligencia gyors fejlődése azzal a kockázattal is jár, hogy a technológiai függőség új formáit hozza létre, a szegényebb nemzetek egyre inkább a gazdagabbakra támaszkodnak – mutatott rá Leó pápa.

„Ébereknek kell maradnunk ebben a tekintetben, nehogy az innováció az ideológiai, vagy a gazdasági gyarmatosítás újabb eszközévé váljon.” Sajnálatos módon „a dominancia egy finom formájával találkozunk, amikor algoritmusok döntik el, hogy ki látható és ki marad láthatatlan, amikor a digitális platformok elszámoltathatóság nélkül alakítják a közbeszédet és amikor a munkavállalók méltóságát a rendszerek optimalizálásának rendelik alá.” Leó pápa arra is figyelmeztet, hogy az ilyen fejlemények „az uralkodás és a szolgálat nélküli uralom ősi kísértésének az új arcát tárják fel”.

Ezért az Egyház a hatalom kultúrájával szemben „a szeretet civilizációját” javasolja, aminek az első iskolája a család. „Mert a családon belül tanuljuk meg először a bizalmat a számítás előtt, a nagylelkűséget a verseny előtt, a párbeszédet a megosztottság előtt és a szeretetet a hatalom előtt.”

Ennek tudatában hangsúlyozta Leó pápa, hogy a mesterséges intelligenciának „soha nem szabad megengedni, hogy erodálja a társadalom eme elsődleges sejtjét – akár úgy, hogy a személyeket és a kapcsolatokat adatokká és szimulációkká redukálja, akár úgy, hogy a fiatal elméket olyan tartalommal árasztja el, amely eltorzítja a vágyakat, akár olyan gazdasági modellekkel, amelyek gazdaságilag bizonytalanná teszik a családi életet.”

„Ezért” – jelentette ki a Szentatya – „arra buzdítalak benneteket, hogy támogassatok olyan politikákat, amelyek erősítik a házasságot és a családokat, támogatják a szülőket nevelési küldetésükben, és képessé teszik a fiatalokat arra, hogy bizalommal tekintsenek a jövőbe.” „A világnak nincs szüksége olyan mesterséges intelligenciára, amely kisebbíti az emberiséget; hanem olyan emberi intelligenciára, amelyet megvilágosított a bölcsesség: a lelkiismeret által vezérelt politikai hatalom és a szeretet által irányított technológiai innováció.

Csak így nem válik a mesterséges intelligencia az emberiség riválisává, hanem a közjó szolgájává.

Nyelvünkben a „ház” és a „haza” ugyanabból a szótőből származik. Napjaink identitászavarral küszködő magyarjainak és talajt vesztett keresztényeinek ezért is közvetít igen-igen aktuális üzenetet Szent István Király ünnepén az Evangélium (Mt 7, 24-29).

Fogalmazzunk katolikus módra, azaz egyetemesen, senkit sem kirekesztve! Számunkra az a gesztus, amellyel Szent István Király halála előtt a Koronát - újonnan létrejött királyságát - felajánlotta az Istenszülő Szent Szűznek, azt fejezi ki, hogy népét családnak tekintette, amelynek Anyára volt szüksége, s ezért azt a Szűzanya pártfogására bízta. Ezzel a szó legmélyebb értelmében - építve a magyarságnak a római rítusú kereszténységre térését megelőző Mária-kultuszára is - reálpolitikus volt.

Az Evangélium fényében protestáns testvéreink számára Szent István tette azt üzeni, hogy első királyunk maradandó közösséget akart létrehozni, s mint mélyen hívő ember és felelős vezető, elsősorban nem politikai tényezőkben, földi szövetségeseiben bízott, hanem volt bátorsága Istenre építeni, s élete végén bizalommal az isteni gondviselésre hagyatkozni.

Az ország felajánlásának gesztusa nem pusztán keresztényi tett, de az Egyistenben hívő testvéreink számára is jelentéssel bír: nekik azt mondhatjuk, hogy ezzel a cselekedettel az ország első embere kinyilvánította az égi hatalomnak való alárendeltségét, s az egy Isten gondjára bízta országát és népét.

Nem hívő, de kereső, az igazságra nyitott honfitársainknak pedig elmondhatjuk: első királyunk volt olyan intelligens, hogy országát a végtelen felé nyújtózó igazságkeresésre építette.

Csak a megrögzött ateista, gyakorlati materializmusba süllyedt magyar testvéreinknek nem tudunk mit mondani - egyébként a hazáról és a hazaszeretetről sem nagyon - őértük tehát még buzgóbban kell/kellene imádkoznunk, és a saját maguk elől is eltagadott reménytelenségükre gyógyírül felajánlani azt a reménységet, ami ezekben a napokban kisarjad ünneplő szívünkből. 

„Aki meghallgatja szavaimat és szerintük cselekszik, ahhoz az okos emberhez hasonlít, aki a házát sziklára építette” – olvassuk az evangéliumban. A sziklára és a homokra épült ház példázata a hegyi beszéd lezárása, az Úr Jézus tanításának összefoglalása. Nem elég csak hallani az Igét, hanem a hallottak szerint kell élni. Az élet legmélyebb biztonságát ugyanis nem a látható eredmények, hanem az Isten szavára alapozott döntések adják. Az ilyen életállapot az, amit az Úr Jézus „sziklára épített háznak” nevez, és ami a történelemben ritkán ragyog olyan tisztán, mint Szent István Király életében, aki a sziklára építő ember követendő példája.

Szent István Király nem csupán államot alapított, nem csak törvényeket hozott, nem csak hadvezér, vagy diplomata, hanem hitvalló és országában a hit terjedését előmozdító uralkodó volt, aki népe sorsát az örök sziklára, Jézus Krisztus tanítására akarta alapozni. István Király tudta, hogy egy újonnan megkeresztelkedett nép, nemzet, közösség jövője csak akkor biztos és biztonságos, ha nem a múló politikai érdekekre, hanem az evangélium maradandó értékeire épül.

Ezért nem volt elég neki az, hogy népe megkeresztelkedett, ő valódi, evangéliumi életet akart Magyarországnak. Szent István nem választotta szét a hitet és az életet. Számára a kereszténység nem dísz volt, hanem iránytű. Az államalapítás nem pusztán jogi cselekmény, hanem lelki alapvetés is volt nála: Krisztus tanítása az a szikla, amely minden vihart kibír. Ez az a biztos alap, amely elviseli az évszázadok változásait, a történelem próbáit.

Az István Király által írt Intelmek fia, Imre herceg számára nemcsak korának egyedülálló politikai és vezetői iránymutatása, hanem személyes hitének tanúságtétele is. A bátorító szavak mögött ott van egy olyan ember tapasztalata, aki tudja: az uralkodás felelőssége semmi a lélek kormányzása nélkül. Jogosan érezte, hogy az Egyház nélkül nem marad fenn az ország, és ez prófétai szó volt részéről.

Nemcsak magánemberként, hanem közösségként, nemzetként is sziklára kell építenünk. Ez napjainkban különösen is időszerű üzenet. Szent István példája arra hív, hogy ne csak visszatekintsünk örökségére, hanem élő alapnak tekintsük azt. István király nem félt rábízni országát a Szűzanyára. Ez a felajánlás nem csupán legendás gesztus, hanem mély teológiai cselekedet: elismerése annak, hogy az emberi bölcsesség kevés, ha Isten vezetése hiányzik.

És valóban: amit István Király felépített, az nem csupán történelmi állam volt, hanem keresztény közösség, amely máig élő identitást hordoz. A kérdés ma is aktuális: Mit építünk? Mit tekintünk alapnak a saját életünkben, a családban, a hivatásunkban, a társadalomban? Kősziklára vagy homokra építünk? – ez a jelen és a jövő kérdése.

István Király nem azért lett szent, mert őrizte a meglévőt, hanem volt bátorsága hittel formálni a jövőt. Ez a mi feladatunk is: nem elég a keresztény hagyományokra, a keresztény gyökerekre hivatkozni, ha a krisztusi igazság nem válik belső meggyőződéssé, cselekvő hűséggé, nem válik szilárd alappá. Nem elég megőrizni a hitet, hanem tovább kell adni a következő nemzedékeknek. A jövő szilárdsága attól függ, mennyire épül be Isten igéje a családokba, az iskolákba, a közéletbe.

Urunk, Jézus Krisztus és Szent István király úgy állnak előttünk, mint két szikla. István Király életpéldája összhangban van az Úr Jézus példabeszédével. Nemcsak hallotta, hallgatta az Igét, hanem meg is hallotta. Megvalósította. Ezért a ház, az ország, amit épített a viharban nem omlott össze. Ez keresztény királyunk öröksége, és ez a mi reménységünk is. Ha életünket Krisztus szavára alapozzuk, bármilyen vihar támad, megmaradunk, mert nemcsak azt tudjuk, hogy mit tehetünk, hanem azt is, hogy mit és hogyan?