Mindig Krisztus felé...

Az Úr Jézus, a mai Evangéliumban (Mt 10,34 – 11,1) olyan megrendült követést kíván tőlünk, amelyben senki emberfia nem állhat Isten és ember közé. Új alapokra, Isten szentségének erőterébe kéri minden kapcsolatunk, emberi életünk, mindennapjaink valamennyi mozzanatát és vonatkozását, hogy életünkben sem vérségi kötelék, sem más emberi ragaszkodás ne állhasson művei kibontakozásának útjába.

Az Úr Jézus szavai ebben az evangéliumi részben első hallásra zavarba ejtők. Hol van az a Jézus, aki a béke fejedelme, aki azt mondja: „Békességet hagyok rátok”? Most ugyanis azt állítja: „Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem hogy kardot.” Kijelentése azonban nem hadüzenet. Szavai nem erőszakról, nem háborúról, hanem a megkülönböztetés és a döntés fontosságáról szólnak.

Vagyis az Úr Jézus követése nem jelent mindig látható békét. Néha éppen az Istenhez való hűség hoz konfliktust a családban, a baráti körben, vagy a társadalmi közegben. Az igazság, a szeretet, a vallásos élet olykor elválaszt, mert elkülöníti egymástól a régi és az új életet, az önzést és a szolgálatot, a bűnt és a kegyelmet, szétválasztja a sötétséget és a világosságot.

Az Úr Jézus nem azt mondja, hogy ne szeressük szeretteinket, hanem azt, hogy az Isten iránti szeretet legyen az alap, amelyből minden más szeretet táplálkozik. Ha ugyanis Istent tesszük az első helyre, akkor minden más szeretetünk is tisztább, szabadabb és önzetlenebb lesz.

Izajás könyvének üzenetét (Iz 1,10-17) csak az értheti meg, aki Isten szentségével találkozva átélt olyasfajta megrendülést, mint a próféta. Enélkül óhatatlanul elmegy a lényeg mellett, mint ahogyan enélkül az imádság, az áldozat, az istentisztelet is csak formális, üres, hiábavaló lesz. Persze jól kell érteni ezt a megrendülést, amely nem érzelmi meghatódás, nem is a mélyből feltörő érzések kavargó örvénye, hanem mindezeken túlmutató esemény, egy hatalmas világosság belobbanása az emberi egzisztenciába, amely nyomán a halandó kétségbevonhatatlan meggyőződésként érzi, tudja, hogy Isten a világtól különböző, a világ erőit mindenestül felülmúló, szent és szerethető Személy. Ez a megrendülés azután mozgásba hozza az ember minden képességét és ha engedi: egycsapásra megvilágosítja értelmét, magával ragadja akaratát, lángra lobbantja érzelmeit és testestül-lelkestül kiszakítja addigi tespedtségéből.

Aki veszi a fáradságot és a Szentek életét olvasgatja, előbb-utóbb arra a felismerésre jut, hogy ezek az emberek egytől egyig ilyen egzisztenciális istenélménynek köszönhetik, hogy életük gyökeres fordulatot vett és hogy azóta mind a mai napig tartóra helyezett lámpásként világítanak bele a bűnös világ sötét éjszakájába. Erkölcsüket, világfelfogásukat, az anyagi javakhoz, a pénzhez, a hatalomhoz, a karrierhez való viszonyukat mindenestül átformálta az a találkozás, amely után egyikük sem volt képes már úgy folytatni életét, mint annak előtte. Az újfajta kapcsolat elszakíthatatlan kötelékkel fűzte őket Istenhez.

Meg kell hát tanulnunk értegetni, hogy az Úr Jézus nem tetszetős szavakat, hanem mindig igazat mond. Olykor valóban nehéz hallani, hogy kardot hoz, de mégis értünk és hozzánk jön világossá tenni életutunkat, hogy megkülönböztethessük a lényegeset a mulandótól.

Adja Isten, hogy merjünk Hozzá igazodni, még ha emiatt félreértenek, vagy konfliktusba is kerülünk egymással vagy önmagunkkal! Ő a szívünk békéje, lelkünk nyugalma. Ha Reá építünk, az ingadozások közepette is biztos talajon állunk. Segít minket úgy szeretni a családunkat, a barátainkat, hogy közben mindenekelőtt Őt szeressük, s a Tőle tanult szeretet legyen és maradjon a mintája annak, hogy milyen szeretettel forduljunk embertársaink felé.

Érdemes rákérdezni és őszintén válaszolni: Mi vagy ki áll az első helyen az életemben? Hűséges vagyok-e hitemhez, ami lehet, hogy megsebzi a kapcsolataimat, de megerősíti közösségemet Krisztussal? A tanítvány útja nem mindig békés, de mindig Krisztus felé vezet.