Milyen Egyház vagyunk?

Az új iskolaévet - immár a 12-et - a Boldog Salkaházi Sára Egyházi Iskolaközpont tantestülete, alkalmazottjai, diáksága, a szülők, a nagyszülők, a rokonok és az iskolabarátok, liturgikus közösségben, ökumenikus istentisztelet keretében kezdte a Szepsi plébánia-templomban Makovics István, kihelyezett jánoki lelkipásztor, hitoktató, megbízott lelkivezető és Molnár Árpád, szepsi református lelkész vezetésével.   

Hála Istennek más szándékkal és más értékrendben, mint napjaink világa. Sok helyen templomokat, iskolákat zárnak be, szobrokat, emlékoszlopokat döntenek le. Mi építünk és építkezünk. Fészket rakunk: őrizni, ápolni, továbbadni és gyarapítani akarjuk őseink áldott örökségét.

Nagy öröm, hogy szeptembertől az óvodát továbbra is 3 csoportban – 60 kisgyerek látogatja. Az alsó tagozat első osztályában rekord számú 30 diák kezdi meg tanulmányait, a gimnázium első osztályát, sajnos a Szlovákiában zajló iskolaügyi reformok miatt nem tudták megnyitni. A 2026/27-es tanévben az iskolaközpont diákjainak összlétszáma 277 fő.

A Teremtő által - a természeti törvény alapján minden ember szívébe és lelkiismeretébe írt törvényből fakadóan - őrizni és tovább adni akarjuk az ember, a család, a nemzet evangéliumi értékrendjét. Ezúton is nagy köszönet és hála mindenkinek, akik megértették az idők jelét és hatékonyan igyekszenek cselekedni a jövőnk érdekében – határon innen és határon túl.

A Szentlélek oltalmát és segítségét kértük, hogy merjünk tanulni a legkisebbektől: „legyünk olyanok, mint a gyermekek!”, akik eredeti ártatlanságukból még hordoznak valami nyitottságot, bizalmat, rácsodálkozást a világra, egymásra és önmagukra, ösztönösen kapaszkodva Istenbe és egymásba. 

A gyermekek ezeket a kapaszkodókat mindenekelőtt a szüleiktől tapasztalják meg, de vannak helyzetek, esetek, életkörülmények, amikor már mindez a pedagógusok és a lelkipásztorok feladata marad, tőlük tanulják meg, hogy jó dolog Istent dicsérni, imádkozni és templomba járni. Ha ugyanis Istent dicsőítjük, felemelkedünk Hozzá. Segítségül hívjuk Őt, aki érdemben képes megsokszorozni erőnket, felszítani lelkesedésünket. Vagyis amikor gyermekeinkkel ismereteket közlünk, vagy vallásosságra neveljük és hitismeretekre oktatjuk őket, egyaránt testi és lelki jólétükről gondoskodunk, így ugyanazt a szolgálatot teljesítjük irántuk, amit őrzőangyalaik.

A hívő pedagógus szolgálata semmivel nem helyettesíthető, hálát adunk ezért értük, hogy szavukkal és jó példájukkal nevelik fiataljainkat. A katolikus nevelés prófétái ők, mert ha a tanulást kizárólag csak a piaci hasznosságra szűkítenénk, megnyomorítanánk diákjaink szellemét, lelkiségét, lelkületét. A hit és a tudomány egysége ugyanis a hitre nevelés öröksége, ami kimondja, hogy a megismerés alapfeltétele az evangéliumi igazság. A nevelés nem csupán információ, de performáció. Nemcsak információátadás, hanem személyes találkozás a Teremtővel és világával, Őbenne és Őáltala a másikkal és ki-ki önnönmagával.

A II. vatikáni zsinat tanítása szerint: a lelkiismeret „az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol az ember egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében” (Gaudium et spes, lelkipásztori konstitúció, 16). Olyan hang ez, amelyet mindenkinek tiszteletben kell tartani. Sőt, becsülni és megbecsülni kell, mert ebből fakad minden ember méltósága: isten-képűségünk. Az iskolaválasztás is lelkiismereti kérdés. Minden szülő ott és olyan iskolarendszerben taníttatja gyermekét, amelyet legjobb tudása és lelkiismerete szerint fel tud vállalni. Köszönet mindazoknak, akik iskolánkat, fészkünket választották.  

Az iskolának - Isten feltétlen szeretetét tanúsítva - a teremtettséget kell hordoznia. Az iskola így válik a befogadás és az irgalom helyévé. Ezért, Ferenc pápa szavait idézve: újra kell kötni a szövetséget az iskola, a társadalom és a szülők között. Az iskola úgy lesz az Egyház kapuja - hogy az ott tanulók és nevelők Isten ingyenes szeretetével találkozva - védett térré alakul, ahol a diákok megszabadulnak a különböző nyomásoktól, ahol önmaguk lehetnek, ahol nem az érdemjegyeik határozzák meg személyüket, de teremtettségük.

Természtesen a külvilág eleve kizárása az intézményekből is rossz válasz lenne, miként az is, ha az iskola minden igénynek igyekezne megfelelni. A keresztény iskolában a helyes válasz a csodálatos kenyérszaporítás történetén keresztül adható meg. Az éhes és fáradt tömeget először le kell ülteti, meg kell etetni. Vagyis kultúraváltást kell tanulnunk, amikor nem mondjuk meg azonnal, hogy mit kell tenni, hanem igyekszünk meghallgatni és megérteni a másik embert.

A tudomány, a technika, az erkölcs és a hitigazságok terén sok minden megtanulható és egymással egybevethetőek, bizonyos pozitív és negatív következtetések is levonhatóak belőlük. Azonban más azok tudása, akik a keresztségben és többi szentségekben a Szentlélek által a Szentháromság egy Isten benső életére - akinek örök élete van - lettek rákapcsolva. Számukra Krisztus gondolatai, tanítása, amelyeket a szent evangélisták leírtak és amelyeket egyháza által nyilvánosan feltárt nekünk és kijelölik számunkra: életút, az üdvösség útja, amelyről nem lenne szabad letérnünk. Az igazi Krisztus-hívő ugyanis a Krisztus meghirdetett igazságokra igyekszik építeni az életét. 

Ezért nem elég csupán evilági tudományismereteket elsajátítani, többet akarunk: elmerülni Krisztus ismeretében, amikor a Szentlélekben Krisztus azon gondolatait ismerjük meg, amelyekről Urunk Jézus Krisztus nyíltan sohasem beszélt: kifejezhetetlen, kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan. Kizárólag személyre szóló, mint szellemi, belső látomás, amelyet, ha szavakba akarnánk foglalni, szinte nevetségessé válnánk.

Mit jelent számunkra, keresztény emberek számára a gyermek? Hogyan kell bánni velük? Erre maga az Úr Jézus ad válasz: „Engedjétek hozzám a kicsinyeket, és ne akadályozzátok őket!” Az Úr Jézus megállt, feléjük fordult, helyet adott nekik. A tanítványok jó emberek voltak, de nem látták azt, amit az Úr Jézus. A gyermek azért kap helyet az Úr Jézus mellett, mert van, létezik. Az ember alapvető méltóságát nem kell megszerezni, nem kell kiérdemelni és nem is kell igazolni. Ez különösen is fontos minden egyes gyermek esetében, legyen az akár csecsemő vagy akár fogyatékkal élő.

A gyermek ajándék, nem tulajdon. Ránk van bízva, de nem a miénk. A gyermeknek hangja van, tapasztalata, véleménye, de nem tárgy. Nem dönthetünk róla úgy, mintha ő nem lenne jelen a saját életében. A gyermek élete azonban nem ér véget az iskola kapujánál. Sajnos, a digitális térben új erőszakformák jelentek meg. Megváltozott a technológia, a módszer, a szokás, az igény, az igényesség, de a gyerekek alapvető szükséglete nem változott.

Ezért a gyermekvédelmi kultúra nem egy püspöki konferencia dokumentumában, vagy egy minisztériumi leiratban foglalható össze, hanem hétfőn az osztályteremben, vagy a folyosón, vagy egy kiránduláson, edzésen, vagy éppen egy szülői megbeszélésen. A tanárok, a nevelők, a pedagógusok a védelmi kultúra hordozói. Ez nagy felelősség, de ugyanakkor hatalmas lehetőség is.

Nagy István igazgatóigazgató ünnepi beszéde után következett az óvodások és az elsősök bemutatása. A legkisebbek külön áldásban részesültek. Ahogyan egykor Urunk, Jézus Krisztus - példát adva nekünk, karjaiba véve a gyermekeket, megáldotta őket - úgy kértük mi is, árassza ki rájuk áldását, hogy a szülők és a nagyszülők, a pedagógusok és a lelkipásztorok példás élete nyomán, növekedjenek az erényekben és a Szentlélek erejével Krisztus hiteles tanúi legyenek a világban.

Örömmel jelezzük, hogy Sára testvér boldoggá avatásának 20. évfordulója kapcsán, szeptember 13-án Budapesten a Szent István Bazilikában megrendezendő ünnepségen az iskola is képviselteti magát.

Jó volt ma is lélekben újra nézni, szemlélni az Úr Jézust - aki megállt, meglátta, meghallgatta, és megvédte a kicsiket, a gyengéket és az elesetteket - közben tisztázni önmagunkban: a mindennapokban képesek vagyunk-e meglátni a gyermekben azt, amit az Úr Jézus is meglátott és kimondott: „Engedjétek hozzám a kicsinyeket.” Válaszunk nemcsak azt mondja meg, hogy milyen helyet adunk a gyermeknek az Egyházban, hanem azt is megsejteti, hogy milyen Egyház vagyunk?

A lelki találkozó a záró áldások után a Himnusz közös eléneklésével ért véget.