Megújítja a Föld színét...

Nemcsak a múltban épültek, de napjainkban is épülnek szentélyek, a magasabb rendű faj, a legtökéletesebb embertípus és a fogyasztását folyamatosan növelő, a kényelmet és a biztonságot mindenek elé helyező ember bálványának. S bár a bálványimádó birodalmak és rendszerek a hangzatos ideológiák mögé bújva ölni is tudnak – méghozzá egyre rémisztőbb méretekben – a lényeggel: Isten szeretetével szemben azonban tehetetlenek. Hiába próbálják meg az embert véglegesen elszakítani létezése ősforrásától, az Istentől, és alárendelni egy elvnek, egy materiális, anyagi világmagyarázatnak vagy a földi jólét önelégültségének, hiába igyekszenek kiiktatni mindazt, ami bennünk a transzcendensre, az evilágból soha meg nem magyarázhatóra mutat, eleve kudarcra vannak ítélve, mert hiányzik belőlük a valódi, a teremtés mélységébe nyúló alap, vagyis százszázalékos biztonsággal kijelenthetjük róluk, hogy rövidesen össze fognak omlani, mint a kártyavár.

A bálványimádás önmagában a saját büntetését hordja azáltal, hogy kiszívja a nép erejét, s megfosztja ellenálló képességétől. Ami ezután következik, az voltaképp nem Isten büntetése, hanem a bálványozás következménye: a gyilkosságok, a terrortámadások, a háborúk, sőt bizonyos mértékig a természeti csapások is az önelégült, bálványimádó ember önpusztításának a megnyilvánulásai. Sőt, bizonyos mértékben még a szárazság vagy az árvíz, a jégeső vagy a tűzvész is kezdettől fogva hozzátartozik a teremtett világ működéséhez, ám az, hogy azt csapásként szenvedjük el, az már a bálványozás következménye, mert a természet erői felülmúlják a bálványimádó nép erejét.

Isten azonban jelen van a háborúkban, a diktatúrákban, a magzatgyilkos klinikákon és az elfekvőkben, a természeti csapások helyszínén is. Jelen van minden egyes áldozatban, hogy szenvedésünket saját Fia szenvedéseivel egyesítve, örök jövőt készítsen számunkra.

Ez a közvetlen és örömteli gesztus egészen megfelel Isten stílusának, aki „a kicsinyeknek” szereti kinyilatkoztatni önmagát, miközben rejtve marad „a bölcsek és okosak” előtt. Ez utóbbiak ugyanis annyira el vannak telve saját elveikkel, hogy nem ismerik fel Krisztus jelenlétét, a Messiást, aki meglátogatja népét. Az emberi bölcsesség így kevélységgé válik, a tanítás pedig önteltséggé silányul. Isten igazi bölcsessége viszont a megtestesülés alázatosságában nyilvánul meg, tanítása azokhoz szól, akik leginkább fáradoznak: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok” – mondja az Úr. Hozzá menni azt jelenti, hogy viszonozzuk a szeretetét, és osztozunk életében egészen a keresztig, mint ahogyan Ő maga magyarázta el nekünk: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem” (Mt 16,24). Éppen ez a szeretetből fakadó önátadás az Úr Jézus „igája”, (vö. Mt 11,29), vagyis tanításának összefoglalása, bölcsességének középpontja, szíve, amely a mindenki iránti szeretettől lángol.

De, hogyan lehet „könnyű” és „édes” a kereszt terhe? Ennek egyetlen egy oka van, mégpedig az, hogy a keresztet mindannyiunkkal, mindannyiunkban az Úr Jézus viszi elsőként anélkül, hogy valaha is magunkra hagyna minket abban, ami lesújt bennünket. Az Úr Jézus igazi Mesterként önmagára vállalta a gonosz által megsebzett emberiséget, hogy gondoskodjon róla. Az Őáltala nekünk ajándékozott bölcsesség tehát az üdvösség hirdetése, az Ő igája emel fel minket minden elesettségből. Krisztus nyomdokaiba lépve utunk tehát nem egy megfeszítő aszkézis, önmegtartóztatás, hanem a szabadság iskolája, amely komolyan veszi a történelem drámáját, és mindig megvilágítja annak értelmét, főleg a legsötétebb pillanatokban. Minden rossznak tartott és minősitett negatívum az Úr Jézus keresztjében megváltást nyer és eredményez. Halandó fáradtságunk az Ő kínszenvedésében vigaszt és megváltást talál.

Minden rabszolgaságban maga Krisztus a felszabadítás és a felszabadító. A külső és a belső háborúk csapásaiban Krisztus a remény. A bűn órájában Krisztus a megbocsátás. Ez az igazi bölcsesség. Ez az út, amelyen tanítványként az Ő nevében, Vele egyesülve, meg kell tanulnunk járni.

Az Úr Jézus, testvérünkké válva, Fiúként tanítja: a Szentlélek erejével Ő maga nyilvánítja ki az Egyháznak Isten és az ember igazságát, mert „nem ismeri a Fiút senki más, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri más, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni”.

Imádkozzunk, könyörögjünk, vágyjuk és kívánjuk, hogy Urunk Jézus Krisztus, a Szentlélek erejében és erejével mentsen meg minket napjaink modern bálványaitól, a divatos, de tünékeny eszmék bűvöletétől. Segítsen, hogy kegyelmével szívünkben mindenkor együttműködve Neki építsünk szentélyt, aki nem néma bálvány, hanem velünk együttérző Istenember, aki nem öl, hanem életet ad, aki nyomorúságunkat és elhagyatottságunkat látva Szentlelke erejében bennünk és általunk, tudatos közreműködésünkkel megújítja a Föld színét.