Megőrizni a Megváltó szívdobbanásait...

Az évközi idő 11. vasárnapján ünnepelte pappászentelése és elsőszentmiséje 25. évfordulóját Mons. Dr. Vojta Richard, tornai plébános, aki paptársai, rokonai és barátai jelenlétében a rábízott hívekkel egyetemben megújította hajlandóságát, hogy továbbra is kész elkötelezetten részesülni és részesíteni övéit Krisztus misztériumában, hogy együtt járva az egység útját, a sajátos életszentség elmélyítése érdekében, erőt merítsen Urunk Jézus Krisztus Legszentebb Szívéből.

Az ünnepség Jézus Szent Szíve és Szűz Mária Szeplőtelen Szíve ünnepének közelségében történt, amikor az Egyház Urának átszúrt Szívét szemléli, amelyből béke és egység fakad az egész emberiség számára, amikor megismétlődik a felhívás: „Legyetek szentek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok” (Lev 19,2; vö. 1Pt 1,16). Ez az isteni hívás – ugyan mindenkinek szól – de különös erővel hangzik a papok felé.

Az életszentség nem egy lehetőség a sok közül és nem is egy elvont életideál. Isten arra hív minket, hogy részesedjünk az ő szentségében, mert ő Szent és megmutatja nekünk a követendő utat: hagyjuk, hogy Szíve szerint formálódjunk. Ez egy különösen is radikális hívás, ami hűségesen visszhangozza ígéretét: „Szívem szerint való pásztorokat adok nekik, akik tudással és értelemmel vezetnek titeket” – ahogyan egykor Jeremiás prófétán keresztül is bíztatta népét, tanított a minap Leó pápa.

A tőlünk kívánt életszentség - bizalommal teli önátadás, vagyis engedni, hogy Szentlelke átalakítson minket, mert éppen itt jelenik meg a papi élet legnagyobb paradoxona: noha hivatásunk, hogy részesüljünk Isten szentségében, de ezt a kincset „cserépedényekben” hordozzuk (vö. 2Kor 4,7). Korlátozottak és tökéletlenek vagyunk, gyakran a gyengeség és a fáradtság, máskor pedig a sebek jeleivel. Joggal vetődik fel a kérdés: egy ennyire sebezhető emberi szív, hogyan válaszolhat az ilyen magasztos hívatásra?

Kétségtelen, hogy minden pap megtapasztalja ezt a feszültséget, de ugyanakkor tudja, hogy hol talál békét: az Úr Jézus nyitott oldalsebében. Pappá szentelésünkkel Krisztushoz válunk hasonlókká, de ugyanakkor az Eucharisztia napi ünneplésével, az imádsággal, Isten Igéjének elmélkedésével és a testvéreink iránti alázatos szolgálattal mindig újra lehet élesztenünk magunkban a kegyelem ajándékát. Az ima, a szolgálat, a kapcsolatok, a fáradtság, az örömök és a kudarcok, mind-mind kiváltságos hellyé válnak Isten és végtelen szeretetének kinyilatkoztatására.

A tiszta szívű pap - cselekvésében szemlélődő, irgalmas és hűséges a megpróbáltatásokban, örömteli az önátadásban. A világnak nagy szüksége van olyan pásztorokra, akik nem csupán szavakat vagy programokat kínálnak, hanem a megbékélt szív élő tanúságtételét, Krisztus szentségének édes illatát árasztva. A Jézus Szívéhez hasonló szilárd papi élet az egység, a béke és az irgalmasság hiteles jele. Mai megosztott világunkban a béke építője, a Jó Pásztor gyengédségének tanúja, aki összegyűjti a szétszóródottakat és meggyógyítja a sebesülteket – szólt ugyancsak a minap Leó pápa.

Az életszentség nem annyira az aszkézis és a tökéletesség iránti erőfeszítésben rejlik, hanem inkább abban, hogy bizalommal ragaszkodjunk az Úr Jézus átszúrt Szívében kinyilatkoztatott szeretethez. Erre utal János evangélista is, amikor a Megfeszített megnyitott oldalát láttatja (vö. Jn 19,34), amelyben Isten szentsége nem egy különálló tökéletesség elérhetetlen távolságában rejlik, hanem egy sebezhetővé váló szeretetben, amely az irgalom és az élet forrásává válhat. Jézus Szent Szíve Isten szeretetének tökéletes ikonja, a mindenható szereteté, mert a fájdalmat kegyelemmé, a szenvedést reménnyé tudja alakítani. Jézus áldott Szíve az a „hely”, ahol a szentség közelségként és gyengédségként nyilvánul meg. Ezért fontos, hogy olyan kapcsolatban legyünk Istennel, amely nem távolít el minket másoktól, hanem közel visz mindenkihez. Ha a mi tökéletlen szívünk az Úr Jézus átszúrt Szívével egyesül, akkor megszületik a szentség útja bennünk. Már nem önmagunknak élünk, hanem Krisztus él mibennünk (vö. Gal 2,20).

Az ilyen életszentséget nem egyedül éljük meg, ezért a paptestvéreknek keresni kell egymást, meghallgatni és támogatni egymást! Az a pap, aki elszigeteli önmagát, lassan elhalványul; az a pap viszont, aki testvéreivel jár, növekszik. Szent Ágoston ezt így fejezi ki: „Hogyan kerülhetjük el a sötétséget? Azzal, hogy szeretjük testvéreinket. Mi a bizonyítéka annak, hogy szeretjük testvéreinket? Az, hogy nem bontjuk meg az egységet és szeretetben élünk.” (In Epist. Io. ad Parthos II, 3).

Jó volt olvasni Richard atya életmottóját: „Nagyon szeretnélek ugyanis látni titeket, hogy a ti hitetek és az én hitem által kölcsönösen megvigasztalódjunk.” /Róm 1,11-12/. És hallani mindennapi megújító vágyát: „itt vagyok”, „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” /Jn 21,17/, valamint készségét megérezni és megtapasztalni az Ars-i Szent Plébános örömmel emlékező szavait: „a papság Jézus Szívének szeretete”.

Adja Isten, hogy minden pap, a Szűzanya, a Papok Édesanyja közbenjárására, aki szívében megőrizte Fia misztériumát továbbra is tanítson mindnyájunkat arra, hogy szívünkben megőrizzük a világ Megváltójának szívdobbanásait.