Megmaradunk...

Nyelvünkben a „ház” és a „haza” ugyanabból a szótőből származik. Napjaink identitászavarral küszködő magyarjainak és talajt vesztett keresztényeinek ezért is közvetít igen-igen aktuális üzenetet Szent István ünnepén a mai Evangélium (Mt 7, 24-29).

Fogalmazzunk katolikus módra, azaz egyetemesen, senkit sem kirekesztve! Számunkra az a gesztus, amellyel Szent István Király halála előtt a Koronát - újonnan létrejött királyságát - felajánlotta az Istenszülő Szent Szűznek, azt fejezi ki, hogy népét családnak tekintette, amelynek Anyára volt szüksége, s ezért azt a Szűzanya pártfogására bízta. Ezzel a szó legmélyebb értelmében - építve a magyarságnak a római rítusú kereszténységre térését megelőző Mária-kultuszára is - reálpolitikus volt.

A mai Evangélium fényében protestáns testvéreink számára Szent István tette azt üzeni, hogy első királyunk maradandó közösséget akart létrehozni, s mint mélyen hívő ember és felelős vezető, elsősorban nem politikai tényezőkben, földi szövetségeseiben bízott, hanem volt bátorsága Istenre építeni, s élete végén bizalommal az isteni gondviselésre hagyatkozni.

Az ország felajánlásának gesztusa nem pusztán keresztényi tett, de az Egyistenben hívő testvéreink számára is jelentéssel bír: nekik azt mondhatjuk, hogy ezzel a cselekedettel az ország első embere kinyilvánította az égi hatalomnak való alárendeltségét, s az egy Isten gondjára bízta országát és népét.

Nem hívő, de kereső, az igazságra nyitott honfitársainknak pedig elmondhatjuk: első királyunk volt olyan intelligens, hogy országát a végtelen felé nyújtózó igazságkeresésre építette.

Csak a megrögzött ateista, gyakorlati materializmusba süllyedt magyar testvéreinknek nem tudunk mit mondani - egyébként a hazáról, hazaszeretetről sem nagyon - őértük tehát ma még buzgóbban kell/kellene imádkoznunk, és a saját maguk elől is eltagadott reménytelenségükre gyógyírül felajánlani azt a reménységet, ami ma is kisarjad ünneplő szívünkből. 

„Aki meghallgatja szavaimat és szerintük cselekszik, ahhoz az okos emberhez hasonlít, aki a házát sziklára építette” – olvassuk az evangéliumban. A sziklára és a homokra épült ház példázata a hegyi beszéd lezárása, az Úr Jézus tanításának összefoglalása. Nem elég csak hallani az Igét, hanem a hallottak szerint kell élni. Az élet legmélyebb biztonságát ugyanis nem a látható eredmények, hanem az Isten szavára alapozott döntések adják. Az ilyen életállapot az, amit az Úr Jézus „sziklára épített háznak” nevez, és ami a történelemben ritkán ragyog olyan tisztán, mint Szent István Király életében, aki a sziklára építő ember követendő példája.

Szent István Király nem csupán államot alapított, nem csak törvényeket hozott, nem csak hadvezér, vagy diplomata, hanem hitvalló és országában a hit terjedését előmozdító uralkodó volt, aki népe sorsát az örök sziklára, Jézus Krisztus tanítására akarta alapozni. István Király tudta, hogy egy újonnan megkeresztelkedett nép, nemzet, közösség jövője csak akkor biztos és biztonságos, ha nem a múló politikai érdekekre, hanem az evangélium maradandó értékeire épül.

Ezért nem volt elég neki az, hogy népe megkeresztelkedett, ő valódi, evangéliumi életet akart Magyarországnak. Szent István nem választotta szét a hitet és az életet. Számára a kereszténység nem dísz volt, hanem iránytű. Az államalapítás nem pusztán jogi cselekmény, hanem lelki alapvetés is volt nála: Krisztus tanítása az a szikla, amely minden vihart kibír. Ez az a biztos alap, amely elviseli az évszázadok változásait, a történelem próbáit.

Az István Király által írt Intelmek fia, Imre herceg számára nemcsak korának egyedülálló politikai és vezetői iránymutatása, hanem személyes hitének tanúságtétele is. A bátorító szavak mögött ott van egy olyan ember tapasztalata, aki tudja: az uralkodás felelőssége semmi a lélek kormányzása nélkül. Jogosan érezte, hogy az Egyház nélkül nem marad fenn az ország, és ez prófétai szó volt részéről.

Nemcsak magánemberként, hanem közösségként, nemzetként is sziklára kell építenünk. Ez napjainkban különösen is időszerű üzenet. Szent István példája arra hív, hogy ne csak visszatekintsünk örökségére, hanem élő alapnak tekintsük azt. István király nem félt rábízni országát a Szűzanyára. Ez a felajánlás nem csupán legendás gesztus, hanem mély teológiai cselekedet: elismerése annak, hogy az emberi bölcsesség kevés, ha Isten vezetése hiányzik.

És valóban: amit István Király felépített, az nem csupán történelmi állam volt, hanem keresztény közösség, amely máig élő identitást hordoz. A kérdés ma is aktuális: Mit építünk? Mit tekintünk alapnak a saját életünkben, a családban, a hivatásunkban, a társadalomban? Kősziklára vagy homokra építünk? – ez a jelen és a jövő kérdése.

István Király nem azért lett szent, mert őrizte a meglévőt, hanem volt bátorsága hittel formálni a jövőt. Ez a mi feladatunk is: nem elég a keresztény hagyományokra, a keresztény gyökerekre hivatkozni, ha a krisztusi igazság nem válik belső meggyőződéssé, cselekvő hűséggé, nem válik szilárd alappá. Nem elég megőrizni a hitet, hanem tovább kell adni a következő nemzedékeknek. A jövő szilárdsága attól függ, mennyire épül be Isten igéje a családokba, az iskolákba, a közéletbe.

A mai ünnepen Urunk, Jézus Krisztus és Szent István király úgy állnak előttünk, mint két szikla. István Király életpéldája összhangban van az Úr Jézus példabeszédével. Nemcsak hallotta, hallgatta az Igét, hanem meg is hallotta. Megvalósította. Ezért a ház, az ország, amit épített a viharban nem omlott össze. Ez a keresztény király öröksége, és ez a mi reményünk is. Ha életünket Krisztus szavára alapozzuk, bármilyen vihar támad, megmaradunk.