Meglássam, szeressem, szolgáljam...

„Mindennek megvan a maga órája, és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében” - olvassuk a Prédikátor Könyvében (Préd 3,1-11). A felsorolás: életünk eseményeinek, cselekedeteinek ellentétpárokban való megjelenítése - a bűnbeesett emberre és világára vonatkozik.

Ki tagadhatná? Valóban, van ideje a születésnek és a halálnak, van ideje a sírásnak és a nevetésnek, a gyásznak és a táncnak. Minden - a mulandóságnak alávetett természet rendje szerint - alá van vetve a teremtett világ mulandóságának, amíg Isten fiainak dicsősége meg nem nyilvánul rajtuk és bennük. Ezért teszi hozzá a Prédikátor: „Az ember nem tudja kifürkészni Isten művét”, ami azt jelenti, hogy mindenhez Istennek lesz még szava, előtte ugyanis nyitva áll a teremtés, hiszen Ő az emberi történelem Ura.

Ezt jelzi, sejteti az a tény is, hogy amikor a második isteni személy, az értünk megtestesült Ige, emberré lett - alávetve önmagát e bűntől megsebzett és a hiábavalóságnak alávetett világ törvényszerűségeinek – váltságdíjként átértelmezett mindent, vagyis ami az ember létében negatívum volt, az most a megváltás és a megváltottság folytán - pozitívummá változott.

Az evangélium is arról szól (Lk 9,18-22), hogy Urunknak, Jézus Krisztusnak szenvednie kell, de szenvedése és kínhalála üdvösséget szerez nekünk. A teremtett világ hiábavalósága ugyan még nem szűnt meg, de a megváltás és a megváltottság új törvényeivel már elkezdődött bennünk az örökélet – az értelmes és értékes földi lét. Vagyis amíg a világban idővel mindent lebontanak és szétszórnak - és önmagunkban mi is lebontjuk a régi embert, ám ezzel nem rombolást végzünk, de Isten országát építjük, mert amíg a világban továbbra is gyűlölködés, háború és öldöklés van - Krisztus Titokzatos Testében, az Egyházban a szeretet és a békesség révén, a gyógyítás ideje van. Gyógyulás.

A minap olvastam, hallgattam Sajgó Szabolcs atya egyik régebbi elmélkedését, miszerint Szicíliában egy Epifanio nevű szerzetes felfedezte önmagában Isten ajándékát, azt a képességét, hogy gyönyörű ikonokat tud festeni. El is határozta, hogy valami olyat fest, ami élete remekműve lesz: az Úr Jézus arcát. De hol talál egy olyan modellt, aki egyszerre képes kifejezni a szenvedést és az örömöt, a halált és a feltámadást, az istenit és az emberit? Nem nyugodott, ezért útnak indult. Bejárta egész Európát, de sehal nem talált olyan modellt, akiről mintát vehetett volna az Úr Jézus arcához. Ezért minden este a zsoltár szavait ismételgetve aludt el: „A te arcodat keresem, Uram. Ne rejtsd el előlem a Te arcodat.” (Zsolt 27,9).

Az egyik éjjel nagyon érdekeset álmodott: egy angyal visszavitte őt azokhoz az emberekhez, akikkel útja során találkozott és minden arcból megmutatott neki egy részletet, ami azt az arcot valamiképpen az Úr Jézuséhoz hasonlóvá tette. Bevillant neki a fiatalasszony öröme, a gyermek ártatlansága, a paraszt ereje, a beteg szenvedése, az elítélt félelme, az édesanya jósága, az árva ijedelme, a bíró szigorúsága, a gyóntatópap irgalma és egy leprás bekötözött arca. Epifanio ekkor nekifogott a munkának.

Egy év múlva kész lett Krisztus arcképe, amelyet bemutatott az apátnak és a testvéreknek, akik megdöbbenve, térdre estek az arckép láttán. Krisztus arca gyönyörű volt. Megható, tekintete egyenesen az ember lelkébe látott. De hiába kérdezték Epifaniot, nem tudták meg, hogy voltaképp ki is ült neki modellt.

Ez a kis történet arra indít és tanít minket is, hogy ne csupán egyetlen ember arcában keressük Krisztus Urunk arcát, hanem minden ember arcában igyekezzünk felfedezni Krisztus képmásának egy kis részletét, mert - ott van!

A Szentírásban is megtalálhatóak azok az arcok, akik hűségesen válaszoltak Isten hívására, de azok is, akik eltávolodtak Tőle és így életükben a gonoszság hódított bennük, kapott rajtuk keresztül nagyobb teret. A Szentírás arcai ilyen módon mutatják be és meg a jó és rossz harcát. Igen, mert a harcok mögött – a belső és a külső küzdelmek mögött – arcok vannak. Emberi arcok és harcok, amelyekben idővel önmagunkat is felismerhetjük.

A Szentírás első történetében, az őstörténetben már magként a magban, benne rejlik minden emberi történet. Az isteni és az emberi arc találkozása, ahol a Teremtő társteremtőnek meghívja az embert. Vagyis a Teremtő és a társteremtő közreműködésével épül és szépül a külső és a belső világ, indul el a fejlődés, de az eltávolodással is és aztán a visszatalálás. Az emberiség történelme meghívással kezdődik, a bűnnel a folytatódik, amelynek következménye az eltávolodás, ami azonban a megváltásba torkollik, amikoris az ember visszanyeri eredeti arcát és visszakerül az ősi, kezdeti méltóságába.

A Szentírás Isten története az emberrel. Isten újra és újra hív – értünk jön, kísér és megadja a választás új lehetőségét. Bármilyen formában is van leírva a régi korok emberének egy-egy története, ha megvizsgáljuk a hátteret – üzenete ma is időszerű.

Erről tanúskodik többek között a mai példabeszéd is, ami nem is egy történet. Nem költemény, nem himnusz, nem zsoltár, ez mind-mind benne van, hiszen különböző korok emberei különböző stílusban fogalmazták meg tanúságtételüket - példabeszéd, tehát nem szó szerint kell érteni.

A gazdag és a szegény ember története nem arról szól, hogy mi van a halál után, hanem arról, hogy mi van a halál előtt. A gazdagnak nem az a fő problémája, hogy gazdag, hanem az, hogy nem látja a szegényt, nem veszi észre a másikat, nem hajol le hozzá.

Ilyenkor hajlamosak lehetünk arra, hogy a szegény pártjára álljunk, de nagyon sokszor mi - te és én - az a gazdag ember vagyunk, akinek nem felfelé kellene nézni, hanem lefelé, ahogyan az Atya is tette és teszi Fiában, Jézus Krisztusban. Nem ahhoz kell/kellene hasonlítanunk önmagunkat, akinek jobban megy és tehetségesebb, mint mi, hanem ahhoz, aki nálunk szegényebb: egy Lázár, akit észrevehetünk és akinek segíthetünk. Nem is mindig anyagiakkal, hanem azzal, ami nekünk van: a hitből fakadó magatartásunkkal, testi, lelki, szellemi tehetségünkkel, odafigyelésünkkel, csöndes jelenlétünkkel, apró gesztusokkal, akár pusztán egy mosollyal.

Mindig van mellettünk egy Lázár, akiben Isten segítséget kér: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 24,40)

Tehát nem a gazdagsággal van a baj, hiszen a szegény is lehet fösvény, hanem azzal, hogy milyen kapcsolatban állunk az Istennel. Mennyire tiszta a szívünk? Keressük-e az Isten arcát a másik emberben?

Isten arca mindenkiben ott van. Nemcsak a Szentírás szereplőiben és történeteiben – hanem a másik emberben, aki mellettünk van, él. Isten ennyire azonosul velünk – velem, veled és másokkal. Ha a másik arcát figyeljük, közösségbe kerülünk Istennel, másokkal, a másikkal – egymással. Ebben is segít a Szentírás olvasása. Vágyunk erre?

Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked, hogy halálod és feltámadásod, valamint a Szentlélek kiáradása által képessé tettél bennünket, hogy ha esetleg mások gyűlölnek is minket, mi tovább szeressünk, mert irgalmas szereteteddel győztél a gyűlölet felett. Sőt, ha életünkre törnek, vállaljuk Érted a vértanúhalált is, mert Te egyszer s mindenkorra győzelmet arattál minden halál felett. Erősíts meg minket Szentlelkeddel, hogy a világ hiábavalóságai között együttérző szívvel és segítő szándékkal forduljunk mindenkihez, azt és olyan vigaszt nyújtva nekik, ami a Te világ feletti győzelmedből fakad.

Nagyszavak. Hihetetlenek. Igen. Valóban kevés ilyen helyzet, alkalom, lehetőség van, adódik az életünkben. Annál inkább, gyakrabban, szinte minden pillanatban: hűségesnek bizonyulni a pillanat kihívásai helyes, az evangélium szerinti élet jó mérlegelésére és megélésére, vagyis tudatosan, úgy tekinteni a másik arcába és arcára, hogy benne meglássam, szeressem, szolgáljam az Úr Krisztust.