Megízlelni az örökélet édességét...

„Emberfia, ami előtted van, edd meg; edd meg ezt a tekercset és menj, beszélj Izrael fiaihoz.’’ Erre felnyitottam számat, s ő megetette velem azt a tekercset és így szólt hozzám: ,,Emberfia, a gyomrod vegye be, és belső részeid teljenek meg ezzel a tekerccsel, amelyet én neked adok.’’ Erre megettem azt, és olyan édes lett a számban, mint a méz.’’ (Ez 3,4).

Nem hasonlat vagy metaforikus kifejezés ez, de inkább az evés és az emésztés távoli metaforája annak, ami akkor történik velünk, amikor hittel befogadjuk Isten igéjét, üzenetét. Isten kimondott szava – amellyel a semmiből a létbe hívta a világot – az Ő teremtő akaratát hordozza, ezért igéjét befogadni annyi, mint megerősödni a létezésben.

Az Úr Jézus nem véletlenül mondta: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki engem küldött”, illetve ezért jelenti ki önmagáról, mint az Atya véglegesen kimondott igéjéről: „Én vagyok az élet kenyere.” (Jn 6,48).

Jó tudni és tudatosítani, hogy semmiféle más Ige, Üzenet, Szó nem tartja fenn bennünk a létezést, nem táplálja bennünk a személyes életet, nem ad isteni örökéletet úgy, mint ez az ígéret. Legfeljebb a szeretet megvallása az, amikor valakit igaz szeretettel szeretünk, és ezt szóban meg is valljuk neki. Ez hordoz valamit abból a mélységes valóságból, hogy a Szó életet ad.

Jeremiás, Ezekiel, Szent János, de a többi próféta, apostol és hitvalló is csak akkor vált igazi tanúságtevővé, amikor lenyelte Isten igéjét, s miközben egyre mélyebben magába fogadta azt, akkor kezdett fokról fokra átalakulni, belülről hasonulni ahhoz, Aki őt meghívta küldöttjének.

Ez a feltétele annak, hogy a küldött ne puszta elméletet, teológiai leckét, ne mások prédikációját mondja el, fel, hanem az Úr igéjét befogadva, azt magáévá téve, amely most már egészen az övé is, hirdetve tovább adja.

Ez a szánkban édes eledel, általában jóízű, mert üzenete csodálatra méltó: életünk, létünk, örökélet, amit nekünk is hirdetnünk kell/kellene. Igaz, ez gyomrunkban nemegyszer keserűvé válik, mint a Jelenések könyve látnokának, mert Isten igéje felfedi bűneink fájdalmas valóságát, és szembesítve minket önmagunkkal, megmutatja mindezek keserű következményeit.

Ám, emiatt ne bánkódjunk! Urunk is, aki bár bűntelen volt, de mivel magára vette a világ minden bűnét, megtapasztalta ezt a keservet, amikor kiitta a keserűség kelyhét.

Vagyis amikor naponként, Isten igéjéről elmélkedünk, amikor a szent szentáldozásban és a másokkal történő hittel átélt találkozásban beteljesedik Isten igéje, amikor szentségi és fizikális jelenléte a kölcsönös kommunió – az egyesülés révén a maga teljes valóságában érthetővé és érezhetővé válik, akkor adja Isten, hogy semmi más ne éltesse lelkünket, mint az Ő szent jelenléte. Legyünk készek Vele, Benne és Érte kiüríteni keserűségünk kelyhét, hogy általa elővételezve, megízlelhessük az örökélet édességét.