Március 15 - 2023

Minden bizonnyal az idén is nemcsak Szepsiben és Makrancon, de szerte a nagyvilágban a társadalmi szervek, a közösségi szervezetek, az intézmények és az egyházak tagjai együtt emlékeznek, emlékeztek az 1848/49-es eseményekre. Az ünnepi beszédek után volt igehirdetés és közös imádság. Elmélkedés és elmélődés. Felidézve többek között talán a papköltőt, Mécs Lászlót is, aki a Kirándulás elmaradt c. versét a sok sírásra okot adó tények ellenére reménnyel fejezett be: Újabb kirándulásról álmodunk, s elindulunk, ha kivirul botunk…

Ma sem tagadhatjuk: a háborús konfliktusok, az áremelések, a társadalmi és az egészségügyi állapotok bizonytalanságainak pergőtüzében az idén sem könnyű a méltóságteljes megemlékezés. Mint oldatlan kéve állunk most is a levert forradalom kopjafái, emlékművei előtt, szétzilálva, számban megfogyatkozva, lélekben megtörve, kilátástalanul, nemegyszer önámítva, becsapva, egyre lejjebb csúszva a lejtőn, vészesen közeledve a különböző beolvadáshoz és beolvasztáshoz.

A verset – a Kirándulás elmaradt címmel, Mécs László 1930 előtt írta Nagykaposon. Tehát akkor sem volt a helyzet ideális. Sőt, szinte soha nem az. A megmaradásért mindig meg kell küzdeni.

 Hogyan? Miként? Nemzedékként, egyházként, népként - mit téve? A megannyi kérdésre – megannyi kérdéssel kérdezünk: valóban, nincs már mondanivalónk, üzenetünk önmagunknak, egymásnak, szűkebb és tágabb pátriánknak? Nem vagyunk rabjai saját elképzelésünknek, becsvágyunknak? Tudva vagy tudatlanul, nem vagyunk meghosszabbított kezei valamilyen érdekcsoportnak? Valóban – lesznek még unokáink, akik le fognak borulni hőseink sírhantjára? Merjünk kérdezni. Boldogok a kérdezők – mert választ kapnak.

 A válaszok lesújtóak. Helyzetünk kilátástalannak tűnik. Önámítónak. Igen, de csak addig, amíg csupán önmagunkban bízunk. Komolyan kell vennünk Szent István Királyunk lelki, szellemi örökségét. Itt az idő, hogy áldatlannak tűnő helyzetünkben, tanulva áldott elődeink példájából, hozzájuk hasonlóan újból és újból, merjünk cselekedni. Építsünk - családot, iskolát, kultúrát, közéletet, jövőt az evangéliumi értékrendre.

 Ma újból meg kell markolnunk a szablyát. Ami nem más, mint lelki kard, a Lélek kardja, Isten szavának a kardja, az Igazság kardja – az Igazságé, ami nem mazsolázgat a Bibliából, de komolyan veszi minden szavát, mert egyedül csak a Biblia Igaza - Jézus Krisztus - tesz minket szabaddá.

 Egyetlen nemzedék sincs felmentve a harctól. Mi sem. Nekünk is meg kell harcolni a harcot: az igazi szabadságért, az életért, a házasságért, a családért s mindazért, ami földünket, s életünket kereszténnyé teszi. Mert, ahogyan Isten szolgája Robert Schuman mondta, s amit bátran ismételget a jelenlegi magyar miniszterelnök úr is: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz többé Európa”.

 2012-ben Varsóból a Szolidaritás Vonattal 3000 lengyel is leutazott Budapestre a március 15.-kei ünnepségekre, hogy kifejezze szolidaritását a hajdan volt máig tartó megtámadott magyarokkal. Az egyik lengyel transzparensen az Úr Jézus szavai voltak olvashatóak Szent Máté evangéliumából (18,20): „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük”. Egy lengyel fiatalember pedig így nyilatkozott: „Azért jöttem Budapestre, hogy megköszönjem a magyaroknak azt a bátor példamutatást, amellyel reményt adnak nekünk és a többi keresztény nemzetnek Európában, hogy bár tombol az önzés és a nihilizmus, a magyarok a közéletben bátran mernek meríteni a kereszténység forrásából. Majd sokatmondóan hozzátette - Magyarok, köszönjük az új Alaptörvényeteket és Szent István egész örökségét!”.

 Nagy köszönet és hála minden közös imáért, tettért, amelyet egymás és önmagunk megerősítéséért végzünk nemcsak Szepsiben és Makrancon, de szerte a nagyvilágban. A keresztek és a kopjafák felkiáltójelek. Nincs felesleges áldozat. Amíg van Istenben bízó és Istennel népéért küzdő ember, addig van Isten megáldotta jövő is. Múltunk a reményünk, Krisztus a jövőnk…