Ma ismét kikötöttünk itthon-álmodók...

Azt mondják, mondjuk: az Úr Jézus nem mindig úgy jön, érkezik ahogyan azt várom, várjuk. Néha azonnal nem is ismerjük fel. Nem csodával kezd, hanem beszélgetéssel. Nem megoldásokat kínál, hanem szent jelenlétével ajándékoz meg bennünket, így teszi lehetővé a megoldást, miközben – észrevétlenül – meggyújt bennünk valamit: egy gondolat születik, felcsillan a remény, egy apró fény, miközben azon kapjuk rajta magunkat, hogy nem vagyunk ugyanazok, mint azelőtt voltunk.

Ezt tapasztaltuk meg húsvét harmadik vasárnapjának szombatján Makrancon a Golgotha ifjúsági imacsoport vezetésével és közreműködésével a Szentségimádás kapcsán.

Ismételt köszönet és hála, hogy tudatosult bennünk és köztünk: fontos ugyan az információszerzés, de ha csupán ezen a szinten maradnánk és csak csodálója lennénk az Úr Jézusnak, akkor számunkra Ő „még nem támadt fel”. A megváltás ugyanis belülről történik. Az átalakulás, az átváltozás folyamat, ami élő megtapasztalással kezdődik: amikor megnyílik a szem, a belső szem, amikor másként látjuk mindazt, ami közünk és velünk történik.

A nagy kérdés sohasem az, hogy lángol-e a világ, hanem: engedem-e, hogy bennem is lángra kapjon? Amikor ugyanis az Ő szava elér minket, téged, engem – akár egy ige, egy csendes ima, vagy egy találkozás által – akkor mindig ez történik: nem zajosan, nem látványosan, hanem mélyen és igazán, amikor utólag nem kis rácsodálkozással csak annyit tudunk mondani: ugye, lángolt a szívem?

Valóban - lángol még? Lángol már? Valaha is lángolt? Mit üzen a Tiszai csönd?

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,

Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Egyiken távol harmonika szól,

Tücsök felel rá csöndben valahol.

 Az égi rónán ballag már a hold:

Ezüstösek a tiszai hajók.

 Tüzeket raknak az égi tanyák,

Hallgatják halkan a harmonikát.

 Magam a parton egymagam vagyok,

Tiszai hajók, néma társatok!

 Ma nem üzennek hívó távolok,

Ma kikötöttünk itthon, álmodók!

 /Juhász Gyula: Tiszai csönd/