Legyőz bennünk minden kétséget, félelmet és szorongást...

A megfeszített Krisztus tudatos hirdetése többszörösen is kifogásolható az életünkben. Mindenekelőtt idő kell hozzá megérteni, hogy miről is szól a hirdetendő misztérium? Beismerni, elismerni, hogy az ember sok mindent elérhet, megtehet, alkothat, de saját üdvösségét nem tudja bebiztosítani. A legégetőbb kérdésre ugyanis az ember a saját maga erejéből nem tud választ adni: végül is mi lesz velem?

Olyan gyöngeség ez, amelyhez a természetben még csak hasonló sincs. Az állatoknak ugyanis nemcsak haláltudatuk nincs, de önmagukra vonatkozó kínzó kérdéseik sincsenek, a növényeknek és az ásványoknak még kevésbé. Tehát gyöngébbek vagyunk a falon araszoló póknál, gyöngébbek a fűzfánál és a rajta levő harmatcseppnél.

Ezt a világmindenségben megjelenő, egyedülálló gyöngeséget akarja - tudva, vagy tudatlanul - elpalástolni a bűnbeesett ember. Úgy élünk, mintha nem kellene meghalnunk és mintha nem szomjaznánk a lét teljességét: a boldog, örök életet.

Erőfitogtatásunk tragikomikus, mert pontosan az ember legnagyobb gyöngesége, a halállal való szembenézés elkerülhetetlensége kényszerít rá arra, hogy újra meg újra feltegyük a kérdést: van-e Isten? Ezt a gyöngeségünket nem kell/kellene leplezni, sőt naponta vállalni kellene, mert semmi sem kiált jobban egy jóságos teremtő Isten léte után, mint az ember halandó volta.

Valójában azonban ez az ember ereje. Egészen bizonyosan ebből lendülhetünk Isten világába. Az emberi gyöngeség ugyanis a megfeszített Krisztusba vetett hitben olyan választ kap, hogy szinte eláll a lélegzetünk: Isten emberré lett és szeretetből meghalt – értünk, értem, érted. Tehát minden keresztény hithirdetőnek és kereszténynek ezt a „Krisztusi gyöngeséget” kell/kellene hirdetni.

Igaz, nem tagadjuk, beismerjük: az ember amiatt is gyöngének érzi magát, hogy ezt a nagy és meglepő kinyilatkoztatást képtelenek vagyunk megfelelő hatékonysággal hirdetni. Új ékesszólásra és bölcsességre van/lenne szükségünk: az áttetszőség ékesszólására, az egyszerűség bölcsességére, reményre, nyugalomra és békére, önmagunkban, városainkban, a népek és a nemzetek között. Ne csüggedjünk, ha mindez nehéznek tűnik és szinte lehetetlennek, mert a mi erőnk az Úrban van, és az Ő segítségével minden lehetséges (vö. Fil 4,13).

Bizonyára ismerős számunkra az Úr Jézusnak az a csodája, amikor a Galileai-tengeren a vízen járva utolérte a megriadt tanítványokat, lecsendesítve a vihart, a partra vezette őket, (Mt 8,23-27). Pontosan akkor, amikor a legjobban megijedtek, kitéve az ellenszél kénye-kedvének, arra buzdította őket, hogy legyen hitük, imádkozzanak és vele együtt folytassák az utat a kívánt cél felé.

Ezzel a hittel kellene nekünk is rendszeresen részt venni az Eucharisztia ünneplésében. Az oltáron ugyanis a kenyérrel és a borral együtt felajánljuk önmagunkat. Az Úr Jézus pedig egyesíti felajánlásainkat az övéivel, megszenteli azokat és visszaadja nekünk, átalakítva minket saját testévé és vérévé, hogy önmagunkat táplálékul megosszuk azokkal, akikkel úton vagyunk a világ megszentelésén.

Hála Istennek, lassan immár 24 éve, hogy minden hónap 13-án Bodollón a Fatima-i engesztelő imatalálkozókon egyszerű gesztusokkal megújítjuk Istenbe vetett bizalmunkat és gyermeki odaadásunkat Urunk Jézus Krisztus Szent Anyja iránt. Ez annál is inkább megható, mert – ahogyan arra Szent VI. Pál pápa is emlékeztet – az a gondosság teszi ezt lehetővé, amellyel az itt élő kis közösség egész évben őrzi a békének ezt a helyét, hogy aztán ünnepélyes pillanatokban Isten egész népe ott összegyűlhessen, akárcsak Szűz Mária, aki méhébe és názáreti otthonába fogadta Isten emberré lett Fiát, hogy megváltó üdvössége mindenkihez eljusson.

Így a Mária-tiszteletnek ez a helye továbbra is jele és jelzése lesz és marad annak, hogy az Egyház és benne a szűkebb pátria hívő népe, miként törekszik napról - napra arra, hogy mindnyájunkat egy testté tegyen az imádságban, az érzésekben, az elhatározásokban, együttlétünk rendezett és egyöntetű fejlődésében, annak a szeretetnek a szimbólumává válva, amellyel az Úr  - Szentséges Anyja által akart közel jönni hozzánk - mint egy közülünk, egészen odáig, hogy egyesüljön emberségünk nagy sokaságával.

Adja Isten, hogy az evangélium őszinte és tudatos hirdetése a jövőben is alakítsa szokásos emberi kommunikációink formáit, műfaját és beszédmódját. Találkozzunk rendszeresen, könyörögjünk a kegyelemért: úgy tehessünk tanúságot Róla, hogy megtapasztalva ugyan saját gyöngeségünket, de azt is, hogy ebben a gyöngeségben olyan ellenállhatatlan erő rejtőzik, amely legyőz bennünk minden kétséget, félelmet és szorongást.