Különös szintézist mutat...
A minap XIV. Leó pápa a Szent Péter Bazilika felszentelési jubileumán szentmisét mutatott be, homíliájában hangsúlyosan kiemelte, hogy minden pápában Szent Péter szíve dobog.
1626. november 18-án, pontosan négyszáz éve, hogy VIII. Orbán pápa felszentelte a 120 év alatt elkészült új vatikáni bazilikát. Ennek emlékére XIV. Leó pápa november 18-án, szerdán este ünnepi hálaadó szentmisét mutatott be, megemlékezve a Szent Péter és Szent Pál apostolok bazilikái felszentelésének hagyományosan közös ünnepéről.
Bíborosok, püspökök, négyszáz pap és többezer hívő töltötte meg az ünnepi fényben ragyogó bazilikát. A Szentatya mellett koncelebrált a bazilika nemrég kinevezett új főpapja, Vittorio Francesco Viola érsek és elődje, Mauro Gambetti bíboros. A főoltár előtt a kardinálisok között foglalt helyet többek között Német László belgrádi bíboros-érsek is.
Sokaknak személyes tapasztalata, hogy a fenséges bazilikába lépő zarándokok csodálattal telnek el, mert átjárja őket a hit szentsége, a történelem ereje, és megindítja őket a művészet szépsége. Jó azonban tudni és tudatosítani, hogy mindez egy egyszerű síron nyugszik: a galileai halász, Simon Péter sírján, aki hitvallása által Jézus Krisztus, mint Mestere és Ura akaratából, Péter új teremtménnyé lett.
Jó, ha ez a történet ma is lángra lobbantja a szíveket a Vatikáni Bazilika felszentelésének 400. évfordulóján, amelyet VIII. Orbán pápa 1626. november 18-án celebrált, és akinek földi maradványai a bazilikában nyugszanak, az apostol katedrája mellett. Ezt az évszázadokon átívelő örökséget a Szentszék különös gonddal őrizte és őrzi. Valójában ez egy vallomás, amely termékennyé tette a Vatikáni-domb talaját, hogy századokon át az életszentség gyümölcsét teremje.
Ez a termés mi is vagyunk, élő kövek, a Szentlélek temploma, amely Krisztus alapjára épült. Az évszázadok során ez a fundamentum mindenek előtt az állandó apostoli utódlás volt, az Egyház élő hagyománya – a hitletétemény, amelynek maga Jézus Krisztus az alapelve és a kritériuma. Ezért vésték a bazilika belső párkányfrízére az Úr szavait latinul és görögül: „Te Péter vagy, és erre a sziklára építem Egyházamat” (Mt 16,18). Erről elmélkedve kiáltott fel egykor Nagy Szent Leó pápa: „Ahogy Péter hitt Krisztusban, úgy megmarad az is, amit Krisztus Péter személyében alapított” (De Natale ipsius, III), ami nem más, minegy szolgálat az egész Egyház javára a világ üdvösségéért.
Vagyis az Úrnak Péterhez intézett egykori kérdése – „Szeretsz engem?” – dobog minden pápa szívében, mert a bárányok legeltetésére szolgáló küldetés mindig az ő barátsága ingyenes szeretetéhez kapcsolódik, hiszen a hit megvallása elválaszthatatlan a vele való barátságtól. Az élet pedig a maga teljességében egy kapcsolat ővele, Aki maga az élet forrása.
A pápák tehát Péter hitében osztoznak, aki Jézus Krisztust, Úrnak és Mesternek ismert el és vallott meg. A bazilika így valamiképp a lelkiismeret szent terének a jele is, amelyben - az Úrral való barátságban és az Egyház szolgálatában - ott vibrál a hit, az ősi hitletétemény.
Ezért Szent Péter sírja mindannyiunk számára a hit helye és a megváltás emlékezete, az ókori római metropolisz idejétől kezdve, az apostol sírja fölé emelt konstantini bazilikán és a VIII. Kelemen pápa által felszentelt oltáron át, amelyen máig ünnepeljük az isteni misztériumokat.
XIV. Leó pápa az új bazilika építését így foglalta össze: A 16. század elejére szükségessé vált a konstantini templom alapos felújítása, amelynek megtervezésében a kor legnagyobb művészei vettek részt, köztük Bramante, Raffaello és Michelangelo. A pápa velük együtt megemlékezett mindazokról, akik hozzájárultak az új bazilika felépítéséhez, ami a régi alapokra épült, így a Szent Péter Bazilika építészeti története voltaképp visszatükrözi a benne ünnepelt hit történetét, vagyis az Egyház történetét, aminek ékesszóló mozzanata volt az itt megtartott két vatikáni ökumenikus zsinat is.
Az Egyház küldetésének középpontja és alapja továbbra is az egyetlen sarokkő a keresztre feszített és feltámadt Krisztus. Péter új neve – a Szikla – kifejezi az apostol Krisztushoz való hasonlóságát és Vele való életközösségét, a kereszthalálig menően. A bazilika felszentelése megpecsételi ezt az egyezést az Úr és Péter között. Ugyanakkor ez az ünnepi esemény mindenkit érint, mert Jézus Krisztus élete jelen van minden a templomban, főként az Eucharisztia ünneplése során. Ez a szentség, úgy a Szent Péter Bazilikában, mint a világ legkisebb templomában - a legnagyobb remekmű.
Az Eucharisztiában Jézus Krisztus kortársunkká lesz, hogy az egész Egyház benne egyesüljön. Ez a bazilika is azért épült, hogy tanúságot tegyen róla, az élő Isten Fiáról és látható legyen a világ végéig, hogy az Egyházon valóban „a pokol kapui sem vesznek erőt” (Mt 16,18). A háború nem diadalmaskodik ott és addig, amíg a békét hirdetik. A nyomorúság nem kerekedik felül, ott és addig, amíg a szeretetről tanúságot tesznek. A tévedés nem győz ott és addig, amíg az igazságot tanítják. A kétségbeesés nem uralkodik el ott és addig, amíg az Úr Jézus nevében hirdetik az üdvösséget. Küldetésünk, missziónk nem kicsi. Nélkülözhetetlen – hangsúlyozta a pápa –, amelyet Szent Péter kapott a Galileai-tenger partján: „Legeltesd az én juhaimat” (Jn 21,17) és ennek az apostoli munkának a szépsége mindnyájunkat életszentségre hív, amit Szent Ágoston hármas egységként így foglalt össze - Jézus Krisztus:
- imádkozik értünk, mint papunk, közbenjár értünk az Atyánál.
- imádkozik bennünk, mint Fejünk, mint az Egyház, a teste feje, aki ő maga munkálja és vezeti bennünk az imádságot.
- imádást kap tőlünk, mint Istenünk, mivel valóságos Isten, imádásunk és hódolatunk jogosan illeti meg őt.
Az imádságban felismerhetjük a saját szavainkat őbenne, az ő szavait önmagunkban (1,2). Vagyis az évforduló kapcsán érdemes megjegyezni, hogy ne a Bazilika szép köveiben higgyünk (vö. Lk 21,5), amelyeket az idő kérlelhetetlenül elkoptat, hanem a bennünk fölragyogó hitben, ami Krisztus Urunk Teste - az Egyház - lelki épületének tükre és emlékeztetője.
A világ nagy székesegyházainak a Szent Péter Bazilika padlójába vésett mérete, legyen továbbra is kifejezője és emlékeztetője az egyetemes összetartozásnak – ami Rómában, mint a remény jele, az egész világ számára különös szintézist mutat.