Környezetünkkel konfliktust kell vállalni...

800 éve, egy szombat estén halt meg Assisi Szent Ferenc. A ferences család október 3-án emlékezik Assisi Szent Ferenc tranzitusára, vagyis arra a napra, amikor a földi életből átköltözött az örök életbe. Bár liturgikus ünnepét október 4-én tartják, Ferenc valójában 1226. október 3-án, szombat este halt meg. Utolsó óráit imádság, zsoltáréneklés és az örök élet reménye hatotta át. Az 1226-os naptár szerint október 3-a szombatra, október 4-e pedig vasárnapra esett. Ha tehát Szent Ferenc szombat este halt meg, akkor földi életének utolsó napja valójában október 3. Ezért a ferences rend tagjai mindmáig külön szertartás keretében emlékeznek utolsó óráira. Ezt nevezik Szent Ferenc tranzitusának. A latin transitus szó átmenetet, átköltözést jelent, Ferenc átlépését ebből a földi életből az örök életbe.

Celanói Tamás korabeli életrajza különösen is megrendítően írja le Ferenc utolsó napjait. A szent halála előtt is az Úr dicséretével töltötte idejét, arra buzdítva társait, hogy vele együtt magasztalják Krisztust. Amennyire erejéből tellett, a zsoltár szavait imádkozta: „Hangosan kiáltok az Úrhoz, hangosan könyörgök az Úrhoz.”

Ferenc minden teremtményt Isten dicséretére hívott,  még magát a halált is úgy fogadta, mint aki már nem ellenséget lát benne. „Isten hozott, halál nővérem!” – mondta. Testvéreit arra buzdította, hogy maradjanak állhatatosak a hitben és hűségesek az Egyházhoz. Szent Bonaventúra szerint halála napján így búcsúzott tőlük: „Isten veletek, gyermekeim! Maradjatok meg az Úr félelmében, és mindvégig tartsatok ki benne. […] Én most Istenhez megyek, és az Ő kegyelmébe ajánlok mindnyájatokat.”

Ezután azt kérte, hogy olvassanak fel neki Szent János evangéliumából, majd a zsoltárokból. Ferenc szinte előre „elpróbálta” saját halálát. Azt kívánta, hogy vigyék ki a cellájából, mert még a saját szobjáához sem akart ragaszkodni: „Semmim sincs. Mezítelenül fektessetek a porba.”

Ferenc énekelve halt meg. Nem sokkal később kilehelte lelkét. Szent Bonaventúra elbeszélése szerint egyik testvére és tanítványa látomásban úgy látta Ferenc lelkét, mint egy ragyogó csillagot, amelyet fehér felhő emelt az ég felé. Másnap Ferenc testét keresztül vitték Assisi városán.  A menet megállt Szent Klára kolostoránál, hogy Klára és nővérei is végső búcsút vehessenek tőle.

Vajon, mi volt, lehetett Szent Ferenc titka? Nyolcszáz év elteltével is felmerül a kérdés: miért hat ma is ilyen erővel Ferenc alakja? Balázs atya szerint a választ Szent Pál apostol gondolata felől lehet megközelíteni: „A gyöngeségben van az erő.” (…)„Az ember gyöngeségében ott lehet valami nagyon nagy erő, ha elfogadja: az az Isten ereje”.

Ferenc nem akart senkit kioktatni, és nem valamiféle kidolgozott egyházmegújító programmal lépett fel. Egy súlyos betegség után élte át azt a válságot, amelyben addigi életének értelme megkérdőjeleződött. Keresni kezdett és ebben a keresésben „úgy kialakult a belső hallása, hogy meghallhatta a názáreti Jézust”.

A fiatal Ferenc szerette az életet, a szépséget, a lovagi eszményt, a társaságot, de már megtérése előtt is jelen volt benne a szegények iránti érzékenység és valami különleges nemesség. Aztán egyszer csak eljutott oda, hogy mindez kevésnek bizonyult. „Minden hiábavalóság.”, ami nem azt jelenti, hogy a világ értéktelen, hanem azt, hogy semminek nincs végső értelme addig, amíg az ember meg nem találja Teremtőjét, ezért Ferenc tovább keresett, aminek egyik döntő pillanata a San Damiano-templomban átélt találkozás volt.

Ferenc betért a romos kis templomba, ahol a feszület előtt imádkozott. Celanói Tamás szerint ekkor Krisztus megszólította: „Ferenc, nem látod, hogy egyházam roskadozik?” „Menj, építsd újjá egyházamat!”

Balázs atya különösen is fontosnak tartja, hogy Krisztus itt személyesen, nevén szólította Ferencet. „Ha Isten érint meg, az a legmélyebb”. Ferenc először szó szerint értette a küldetést: követ gyűjtött, templomot javított. Később azonban világossá vált, hogy élete sokkal tágabb értelemben válik az Egyház megújulásának eszközévé.

Barsi atya egykori bencés tanárának megfogalmazását idézi: „Ferenc korának antitoxinja volt.” Az antitoxin nem ideológia, hanem gyógyszer. Ferenc válasza sem egyszerű tanítás volt, hanem megélt evangélium. „Előbb van az élet”.

Szent Ferenc életének utolsó pillanatai ezért különösen beszédesek. Az ember, aki fiatalkorában lovagi dicsőségre és emberi nagyságra vágyott, végül mezítelenül akart a földön feküdni. Az ember, aki egykor annyi mindent birtokolni akart, végül semmit sem akart magáénak nevezni. Az ember, aki egykor a világ örömeit kereste, végül énekelve várta azt a pillanatot, amikor átléphetett Istenhez. Ez Ferenc számára valóban transitus volt. Nem megsemmisülés, hanem átmenet. Nem egyszerűen egy élet vége, hanem beteljesedése.

Talán ezért képes nyolcszáz év múltán is megszólítani az embert. Nem azért, mert tökéletes társadalmi programot hagyott maga után, hanem azért, mert saját gyöngeségében engedte megmutatkozni Isten erejét.

Mindezek tényében és fényében talán nem meglepő, sőt nem megbotránkoztató, ahogyan a mai olvasmányban /Gal 1,6-12/ Szent Pál átkot mond mindarra, aki – legyen az akár egy mennyei angyal – más evangéliumot hirdetne, mint amit ő és munkatársai hirdettek. Valójában ez az átok a közösségből való kizárást, kiközösítést jelenti, azt, hogy az illetőt a saját maga és a többiek üdvössége érdekében „átadják a sátánnak”, vagyis útnak engedik, amíg tévedését be nem látja, s tékozló fiúként vissza nem tér az Egyház közösségébe. Aki mások üdvösségét szolgálja, néha olyan szavakra és olyan cselekedetekre kényszerül, melyek fájdalmat okozhatnak. Lehet ez az igazság őszinte kimondása, mely hiúságot és önérzetet sért, de végső esetben nyílt szakítás is, ha csak megalkuvás árán lehetne fenntartani a békét (amely persze nem is krisztusi békesség lenne, csak látszatbéke). 

Szeretet címén nem szabad eltűrni, hogy valaki meghamisítsa az evangéliumot, mert a hamis irgalom cinkostárssá tesz a bűnben. Ezért Krisztus szolgájának arra is fel kell készülnie, hogy magányosságra ítéltetik, hogy elfordulnak tőle és otthagyják. Ki kell továbbá irtania lelkéből az önigazolás szellemét, melyet a törvénytudó képvisel a mai Evangéliumban. Aki túl sokat és túlságosan is sokaknak beszél önmagáról, a vele történtekről, emberi kapcsolatairól, az egészen bizonyosan önigazolást keres, talán még Istennel és saját lelkiismeretével szemben is. Aki viszont szenvedését, rossz döntésének következményeit mindenekelőtt Istennel, majd legfeljebb egy-két igazán megbízható emberrel – köztük lelkiatyjával – beszéli meg, az biztosan választ és eligazítást kap Istentől az ő igéjén, mások szaván és saját lelkiismeretén keresztül. 

Képzeljük el a történetet napjainkban! Egy ember elindul a városból a közeli település felé, de útközben kirabolják, megverik, ott hagyják az út szélén /Lk 10,25-37/. Jön egy hívő ember, aki vasárnaponként jár templomba, hisz Istenben, de most éppen siet a munkahelyére, úgy gondolja, majd valaki más segít a bajbajutottnak. Aztán a plébános közeledik az úton, talán éppen a rózsafüzért mondja, de nem mer megállni, fél, hogy ez valamilyen csapda. Aztán jön egy ateista, aki még a fülét is bedugja, hogy ne hallja a harangszót. Vagy egy hajléktalan, akinek nincs háza és a templom sem az otthona, s akit messziről elkerülnénk az utcán. Ő megáll, nem megy tovább, hanem segít.

A történettel Jézus nem erkölcsi leckét ad a „segítsünk a rászorulón” szintjén. A törvénytudó azt kérdezte, hogy „ki az én felebarátom?" Jézus viszont megfordítja a kérdést: én felebarátja vagyok-e bárkinek? A törvénytudó a határokat keresi, Jézus pedig lebontja azokat. A példázat pozitív hőse egy kívülálló, egy ellenségnek tartott ember, egy szamaritánus.
A példabeszéd üzenete napjainkban ez lehet: nézd meg jól, ki az, akit automatikusan kizársz a szeretetedből. És aztán nézd meg: lehet, hogy Isten épp őrajta keresztül tanít téged szeretni. Az irgalmasság nem eszme, hanem cselekvés, adományozás, közösségvállalás. Sebeket kötözni nem mindig steril kesztyűs, kényelmes dolog. Krisztus mégis így szeretett bennünket, hozzánk jött, bekötözte sebeinket, és elvitt bennünket egy biztos helyre. Te is voltál már az út szélén, s bizonyára neked is segített valaki. Most rajtad a sor: vajon megállsz?

Uram, Jézus Krisztus! Nyisd fel a szemem, hogy észrevegyem azt, akit az út szélére sodort az élet! Törd meg bennem az előítéletet, a közönyt, a félelmet! Ne maradjak kívülálló, hanem részvétre induljon a szívem, és segítő, gyógyító mozdulatokat tegyen a kezem! Taníts meg szeretni nemcsak azokat, akiket könnyű szeretni, hanem azokat is, akiket elutasít a világ vagy épp én magam! Add, hogy ne kérdezzem többé: „ki az én felebarátom?”, hanem inkább én váljak mások felebarátjává!

Urunk Jézus, óvj meg, kérünk, attól, hogy a könnyebb utat választva kiszolgáljuk mások igényeit, s így a Tiéd helyett az emberek tetszését keressük. Adj bátorságot, hogy önigazolás s kétes értékű emberi helyeslés és felszínes vigasztalás helyett őszinte lelkiismeret-vizsgálatot tartsunk, és készek legyünk megvallani hibáinkat, Tőled várva gyógyírt a bűneink ütötte sebekre. Segíts kegyelmeddel, hogy szent evangéliumod mellett mindig kitartsunk, még ha emiatt környezetünkkel konfliktust is kell vállalnunk.