Istenországa teljesebb tételéért...

A kassai vértanúk ünnepén egy olyan szakaszt olvasunk az evangéliumban (Mt 10,28-33), amely a hitvallás és a bátorság mélységét tárja elénk: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni.” Ez nem puszta vigasztalás, hanem iránytű azoknak, akik akár életük feláldozása árán is Krisztushoz akarnak tartozni. Vajon miközben napjainkban is keresztények ezrei halnak meg a hitükért és az Úr Jézus iránti hűségükért, mi talán nélkülözhetjük a Krisztus melletti gyökeres, alapos és mélyreható döntést az életünkben? 

A II. vatikáni zsinat tanítása szerint: a lelkiismeret „az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol az ember egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében” (Gaudium et spes, lelkipásztori konstitúció, 16). Olyan hang ez, amelyet mindenkinek tiszteletben kell tartani. Sőt, becsülni és megbecsülni kell, mert ebből fakad minden ember méltósága: isten-képűségünk.

Természetesen az üldözések idején a félelem valós. A vértanúk sem érzéketlen emberek, de olyanok, akik a félelem ellenére is hűségesek maradnak/maradtak meggyőződésükhöz. Az igazi bátorság ugyanis nem a félelem hiánya, hanem a szeretet ereje, ami legyőzi a félelmet.

Az Úr Jézus azonban nemcsak az üldözés lehetőségéről beszél, hanem arról is, hogy mennyire fontosak vagyunk az Atyának: „Minden szál hajatokat számon tartják” – mondja. Az, akinek a létünket köszönhetjük, Ő életünk során sem hagy minket magunkra. Ez az Istenbe vetett bizalom ad erőt akkor, amikor a világ logikája szerint veszteség készül érni bennünket.

Persze, a hit megvallása nem mindig végződik vértanúsággal, sőt, ez a ritkább. Gyakoribb a fehér-vértanúság. Hitünk csendes megvallása, ami határozott döntéseinkben nyilvánul meg: amikor nem hallgatunk az igazságról, amikor megvalljuk keresztény meggyőződésünket és értékrendünket akkor is, ha az számunkra kényelmetlen.

A kassai vértanúk áldozata bátorítás a tanúságtételre. Ők azért haltak meg, mert lelkiismeretük szavát hallgatva, hűségesek maradtak ahhoz az értékrendhez, amit megértettek a Krisztus hirdette kinyilatkoztatásból. Mi is, nap mint nap, új és új lehetőséget kapunk arra, hogy hasonlóképpen viselkedjünk: megvallva Őt szóval, tettel és hűséges szeretettel.

Ám, azt sem lenne szabad elfelejteni, hogy Krisztusra hivatkozva másokat üldözni – különösen a Krisztus-hívőket – nem egyéb, mint Krisztus Urunk arcul csapása és az evangélium gyalázatos megcsúfolása. S ez nemcsak a kassai vértanúk, hanem a protestáns hitükben való kitartásuk miatt gályarabságra ítélt prédikátorok esetére is érvényes. Ezúton is bocsánatot kérünk krisztustalan viselkedésünkért.

Az Úr Jézus soha, semmiféle erőszakra nem adott felhatalmazást másokkal szemben, sőt, életével és halálával egyaránt a kereszt gyöngeségében megmutatkozó erejét állította példaként követői elé. Az Egyház valahányszor másokat üldözött és erőszakos hitterjesztést folytatott, nem Krisztus missziós parancsát teljesítette, hanem a bűnös emberi természet logikáját követte. A helyes hitterjesztés nem propaganda, de vonzó tanúságtétel.

A második üzenet, hogy a keresztény vértanúk vére másért kiált, mint Ábel vére: nem bosszúért és büntetésért, hanem bocsánatért és kiengesztelődésért. Aki inkább vállalja a halált, mint azt, hogy megtagadja a Krisztus hirdette megértett és elfogadott értékrendet, az megőrzi a hit sebezhetetlenségét, s egyben Krisztus irgalmas szeretetéről tanúskodik.

Harmadszor a mai ünnep rákérdez vértanúságunkra való készségünkre is. Szent Kőrösi Márk így felelt az őt hittagadásra kényszeríteni próbáló kínzójának: „Tudja meg, vannak a római eklézsiában, kik gyönyörűségesnek tartják Istenért meghalni. Tudja meg, vannak az esztergomi káptalanban férfiak, akiknek szokásuk nagy dolgokat cselekedni s el is szenvedni.”

A tudomány, a technika, az erkölcs és a hitigazságok terén sok minden megtanulható és egymással egybevethető, aminek következtében bizonyos pozitív és negatív következtetések is levonhatóak. Más azonba azok tudása, akik a keresztségben és a többi szentségekben a Szentlélek által a Szentháromság egy Isten benső életére - akinek örök élete van - vannak rákapcsolódva. Számukra ugyanis Krisztus tanítása, gondolatai, útmutatásai és tanácsai, amelyeket a szent evangélisták leírtak és amelyeket az Egyház nyilvánosan feltár, tanít és kijelöl: életút, az üdvösség útja, amelyről nem szabad letérni. Az igazi Krisztus-hívő egész életét tudatosan igyekszik a Krisztus meghirdetett igazságokra építeni, végig, az égig. 

Ezért nem elég csupán evilági történelmi-, és tudományismereteket elsajátítanunk, többre kell/kellene törekednünk: elmerülni Krisztus ismeretében. Amikor ugyanis a Szentlélekben Krisztus Urunk azon gondolatait ismerjük meg, amelyekről Ő nyíltan - mivel kifejezhetetlenek, kimondhatatlanok, és megfogalmazhatatlanok - sohasem beszélt, mert ezek ugyanis - mint szellemi és belső látomások - kizárólag személyre szólóak, amelyeket, ha szavakba akarnánk foglalni, szinte nevetségessé válnánk.

Adja Isten, hogy az üdvösségszerző áldozatból állapot béli kötelességeink becsületes teljesítésével, a hitünkhöz való állhatatos ragaszkodásával és mindennapi keresztjeink vállalásával, mi is készek legyünk részt vállalni az üdvtörténet mai kihívásai közepette. Ne féljünk akkor, amikor ki kell állnunk az igazságért, és ne szégyelljük hitünket akkor sem, ha nevetség vagy elutasítás jár vele! Legyen bátorságunk minden körülmény között hűségeseknek maradni Hozzád, és ne csak szavunkkal, de életvitelünkkel is tanúságot tenni Róla.

A szent kassai vértanúk közbenjárása, életpéldája és magaviselete segítsen, bátorítson és buzdítson bennünket továbbra is elnyerni az egy-egy napra jutó keresztünk szálkái elviseléséhez a Szentlélek éppen elégséges erejét és azt istenországa teljesebb tételére neki és általa szeretetből felajánlva önmagunkat – folytassuk a három szent kassai vértanú hitvalló tanúságtételét.