Istené és Benne egymásé...

Egy közimert legenda újabb változatával kezdi elmélkedést az évközi idő 29. vasárnapján P. Sajgó Szabolcs, jezsuita atya. Egy család az éjszaka kellősközepén arra ébredt, hogy tűz ütött ki a házban. Az apa felszaladt az emeleti hálószobába, ölébe kapta másfél éves kisgyerekét, a négyéves kisfiát pedig a kezénél fogva húzta maga után. Már a lépcsőház felénél jártak, amikor a kisfiúnak eszébe jutott, hogy a maciját a hálószobájában hagyta. Elengedte az édesapja kezét és visszaszaladt a szobába. A nagy kavarodásban és rémületben azonban az apa nem vette észre, hogy a kisfia már nincs mellette, csak akkor, amikor már kiért az udvarra. A füst és a lángok azonban időközben annyira elzárták az utat, hogy a kisfiú az emeleti szobában rekedt, ahol kavargott a füst körülötte, köhögött, majd a balkonra kényszerülve, kiabálni kezdett: „Apa! Segíts!”

Az apja lentről felkiáltott: „Ugorjál bátran! Elkaplak!” Értelemszerűen a sötétben és a füstben a kisfiú semmit sem látott, ezért újra kiáltott: „de apa, én nem látlak!” Apja viszont bátorította: „Nem baj, fiam, én látlak! Ugorj a hang irányába”!

Mi az, ami segített a kisfiúnak? Mi mentette meg őt? A kiáltás és az ugrás. Kiáltott, mert félt. Ugrott, mert bízott.

Minket is sok minden aggaszt, aggaszthat: a jövő, az állás, a nyugdíj, a hitel, a rezsi fizetése. Félhetünk és félünk is attól, amit előre nem látunk! Sokszor valóban úgy tűnik, tűnhet, hogy nincs kiút, ezért jó, hogy Isten ezen a vasárnapon is mondja, üzeni: bízzunk Benne, forduljak Feléje és ugorjunk, mert Ő megsegít. Függetlenül attól, hogy mi látjuk, vagy nem látjuk a dolgokat. Azok még változhatnak, de Isten nem változik. Ő mindig, mindent szerető szemmel és szívvel lát és néz, mert Övéi vagyunk, az Övéi.

Ez a gondolat az alapja annak is, hogy jobban és helyesebben értsük az Úr Jézusnak azt a kijelentését: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené” (Mt 22,21).

Ahhoz, ugyanis hogy jól értsük ezt a jézusi kijelentést, szükséges tisztázni azt is, hogy az ógörög apodidomi szó jelentése nem az, hogy adjátok meg, hanem az, hogy adjátok vissza. Ennek fényében lényegesen más értelmet kap, nyer az Úr Jézus kijelentése. Kinek, mit szoktunk visszaadni? Mindenkinek azt - ami az övé.

Vagyis Istennek azt kell visszaadnunk, ami az Övé. Az Övé pedig minden: te is, én is, mi is és mindenki. Istennek tehát adjuk vissza igazi önmagunkat.  Sajnos, gyakran elengedjük a kezét. Téves elképzeléseink és helytelen ragaszkodásaink könnyen elvezetnek, félrevezetnek minket tőle. Ám, ha visszaadjuk Istennek, azt, ami az Istené, akkor minden az eredeti helyére kerül.

Tagadhatatlan, a világi hatalmak váltják egymást és befolyásolhatják életünk alakulását, de nem határozhatják meg gondolatainkat és érzéseinket, ezért szükséges azok megfigyelése, megtisztítása és alakítása: Isten jelenlétében, a Szentlélek segítségével - mentálhigiéné Istennel.

Azt mondják, mondjuk, hogy azzá válunk, amit ismételgetünk. Érthető, ha sokszor panaszkodhatunk amiatt, ami körülvesz minket, amikor jogosan, vagy jogtalanul ismételgetjük vélt vagy valós igazunkat. A kérdés viszont az, hogy ezzel megváltozik körülöttünk a világ? Nem. Illetve igen! Nem fejlődik, sőt visszafejlődik…

Ezért is nem mindegy, hogy mit ismételgetünk: a panaszáradatokat, vagy az Úr nevét hívjuk segítségül, Aki segít, hogy bennünk is változzanak a dolgok. Ha ugyanis visszaadjuk igazi önmagunkat Istennek, bennünk és általunk is megváltozik a világ. S ha bennünk is megváltozik a világ, akkor egyszer csak azt veszünk észre, hogy a világ kicsit körülöttünk is változik…

Ha Istennek visszaadjuk igazi önmagunkat, Ő veszi át az irányítást és akkor inkább a jót fogjuk éleszteni önmagunkban is és másokban is. Ez az igazi misszió, ami küldetést jelent. Azt adjuk tovább, amit magunkban táplálunk.

Ajánlatos egy nagyon rövid, nem is olyan nehéz és könnyen megjegyezhető gyakorlatot végezni, amit igazából nem elég csupán egy nap, hanem akár hónapokon keresztül naponta többször is ismételgetni: Istené vagyok!

Így változhat a viszonyulásunk a világ felé. Ezért mondja az Úr Jézus: adjátok vissza a császárnak, ami a császáré, hiszen ebben a világban éltek.

A hangsúly a magatartásunkon van. Milyen magatartás van bennünk?

Farizeusi magatartás, ami sokat bosszankodik a fennálló rendszerek miatt, de igazából nem megy szembe vele és így - sokat ártva önmagunknak - semmit sem érünk el a bosszankodással…?

Heródespárti magatartás, ami ugyan aláveti önmagát a világ urainak, de lelkünk mélyén gyűlöljük őket, s így ezzel ártunk önmagunknak…?

Vagy az a lelkület, amire az Úr Jézus hív bennünket: visszaadni Istennek, ami az Istené - önmagunk lenni…?

A kérdések helyes válaszában - a tűnő hatalmak és megfelelési kényszerek birodalmi váltakozásának világában - lehull minden álarc, ismét azok leszünk, akiknek teremtettünk, pontosabban azé, akinek teremtettünk: Istené és Benne egymásé és igazi önmagunké…