Ismét jövendőlnöd kell...
Ft. Sajgó Balázs atya szerint: van egy angol kifejezés: Face the music, amelynek szószerinti jelentése - nézz szembe a zenével. A kifejezésnek a következő érdekes anekdota az alapja. Egy gazdag, befolyásos fiatalember mindenáron be akart kerülni a királyi zenekarba. Az egyetlen, úgymond, apró probléma csupán az volt, hogy az illető egyáltalán nem tudott zenélni. Ám, befolyásának köszönhetően mégis helyet kapott a zenekar második sorában. Fuvolát adtak a kezébe, ő pedig minden koncerten felemelte a hangszerét, csücsörített, mozgatta az ujjait, mintha játszana, de egyetlen hangot sem szólaltatott meg.
Két évig ment ez így. Aztán egy új karmester érkezett, aki úgy döntött, hogy minden zenészt külön-külön meghallgat. Emberünk nagyon megrémült. Betegnek tetette magát, de az orvos egészségesnek találta. Vagyis nem maradt más hátra, mint az, hogy be kellett vallania: soha életében nem tudott fuvolázni. Ezen a napon szembe kellett néznie a zenével, pontosabban: önmagával! Nem a karmester találta ki az ítéletet, ő csak felszínre hozta az igazságot. A fuvolásnak szembesülnie kellett saját maga döntéseinek következményével.
Valami hasonlóról beszél Urunk Jézus Krisztus, Krisztus Király ünnepén. A mi evangélium azzal a kijelentéssel indul, hogy „Amikor eljön az Emberfia az ő dicsőségében…” (Mt 25,31). Mit jelent, sejtet ez? Nem azt, hogy talán eljön, hanem azt, hogy eljön, vagyis ez nem feltételezés, hanem tényközlés, ami azért jó hír, mert a görög doxa szó, dicsőséget jelent - Isten ragyogó jelenlétére utal.
Az Úr Jézus isteni dicsőségében jön el és mindent megvilágít, amikor végre mindenre fény derül. Arra is, amit most még nem értünk: a szenvedésre, az igazságtalanságokra, az elfelejtett jócselekedetekre. Arra is, amikor valaki egész életében becsületes volt és látszólag semmi haszna nem származott belőle. Azt is megértjük, hogy amikor most még nem látjuk a világban levő igazságosságot, rájövünk, hogy van, csak még most nem látjuk teljes egészében. Vagyis Krisztus Urunk eljövetele elsősorban nem félelmetes esemény, hanem reménység - abban a hitben, hogy Isten jó.
Sőt, amikor az Emberfia eljön dicsőségében, így szól majd: „Jöjjetek, Atyám áldottjai! Vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!” (vö. Mt 25,31-36). Milyen gyönyörű! Nem azt mondja, hogy jöjjetek, akik kiérdemeltétek az országot, hanem azt: vegyétek birtokba, amit nektek készítettem!
Az örökség - ajándék. Isten szeretete megelőzi a teljesítményünket, hiszen ő nem akkor kezd minket szeretni, amikor végre valami jót teszünk. Itt érkezünk el a mai evangélium egyik legfontosabb üzenetéhez: a jócselekedet Isten szeretetének nem az ára, hanem annak gyümölcse.
Vagyis, ha beengedjük Istent az életünkbe, ha engedjük, hogy növekedjen bennünk a Szentlélek fénye, annak előbb-utóbb látható következménye lesz: észrevesszük az éhezőt, nem megyünk el közömbösen a beteg mellett, meglátjuk az idegenben az embert és egyszer csak ráébredünk arra, hogy amikor lehajoltunk a legkisebbekhez, magával Krisztussal találkoztunk. Nem azért szerettünk, hogy jutalmat kapjunk, hanem azért, mert Isten szeretete elkezdett működni bennünk.
De ennek a fordítottja is igaz. Ha életünkből kizárjuk az Istent, annak is lesznek következményei. Isten ugyanis nem bosszúálló bíró, aki alig várja, hogy megbüntessen minket, de ugyanakkor van szabadságunk, döntéseinknek pedig súlya. Ha kiengedünk a kezünkből egy tojást, az a földre esik és összetörik. Hiába mondanánk, gondolnánk: Isten annyira szeret minket, hogy az biztosan nem fog összetörni. Össze fog törni, mert a gravitáció működik. Vagyis mindennek, úgy a szeretetnek, mint a szeretetlenségnek megvan a maga következménye.
A bűn ugyanis nemcsak szabályszegés. Több. Sebet ejt bennünk és rajtunk, rombolja kapcsolatainkat és lassan, fokozatosan eltávolít minket attól az élettől, amelyre Isten meghívott bennünket.
Amikor az Emberfia eljön, minden napvilágra kerül. Ez nem félelemkeltés, hanem meghívás a végső találkozás ünnepére. Most még elbújhatunk a tömegben, mosolyoghatunk, szépen, kedvesen, eljátszhatjuk a szerepünket, mint az a bizonyos fuvolás, de a lelkiismeretünk elől nem bújhatunk el örökké.
Ezért jó, hasznos és fontos, hogy az ünnepek ünnepére készülve végre Krisztus világosságában lássuk, szemléljük önmagunkat. Bizonyára már ez is elég ok arra, hogy legyen bátorságunk változtatni: az evangélium tanításának fényében keresni és felismerni a helyes, illetve a helytelen életútirányt.
Vagyis, ha tegnap még közömbösek voltunk, ma tudatosabban hajoljunk le a szenvedőhöz. Ha tegnap még gyűlöltünk, ma kérjünk bocsánatot és bocsássunk meg. Ha tegnap még kizártunk az Istent a házasságunkból, a barátságunkból, az értérendünkből, ma tárjuk ki előtte és egymás előtt a szívünket. S akkor az ünnep nemcsak egy pár perces pillanat lesz, de a kegyelem különös ünnepi csodája.
Krisztus Király vasárnapján tehát nem az a legfontosabb kérdés, hogy milyen lesz majd az utolsó ítélet, hanem az, hogy már ma mennyire engedjük életünkben uralkodni Krisztust? Ahol ugyanis ő uralkodik, ott növekszik a szeretet és megjelennek annak gyümölcsei is.
Sőt, az ünnep akkor és attól lesz teljes, igazi és őszinte, amikor szemtől szembe állunk meg a Teremtőnk előtt és nem akarunk szerepet játszani. Amikor nem akarunk úgy tenni, mintha fuvoláznánk. Az utolsó ítéleten ugyanis nem csupán az derül majd ki, hogy mit tettünk, hanem az is, hogy kinek, minek engedtünk helyet a szívünkben. Mindez már ma is eldől, eldőlhet.
Adja Isten, hogy ne félelemből legyünk jók, hanem szeretetből, a szeretettől váljunk jóvá. A kinyilatkoztatás szerint ugyanis minden ember Isten képmására teremtetett, és minden ember az örök boldogságra rendeltetett, vagyis nincs értékesebb és értéktelenebb egyén, faj, nép vagy nemzet. Egyetlen család vagyunk, amelynek minden tagja felelős a másikért. Ez az az édes kinyilatkoztatás, amely azonban keserűvé válik, ha az ember visszautasítja az isteni szeretetet, ha megátalkodott teremtményként az irgalom, a kölcsönös megbocsátás helyett a kárhozat valós lehetőségét nyitja meg Isten, a másik és önmaga előtt.
Ezt sejteti a Teremtés könyve az áteredő bűnről és annak egyetemes hatásáról és ezt erősíti meg a Jelenések könyve (Jel 10,8-11), azt is bemutatva, hogy minden bűnünk, még a legtitkosabbak is az egész emberiséget mérgezi. Ezért, mivel egyéni vétkeink, jól palástolt gyűlöleteink rejtett, de összefüggő tenyészete, a történelem folyamán hol itt, hol ott, háborúkat és népirtásokat is volt képes kitermelni önmagából, jaj annak, aki misszionáriusként a világ népeihez, kisebb-nagyobb közösségeihez küldve csak az édességről ad számot és nem említi a keserűséget! A Jelképes látomásában Szent Jánosnak le kellett nyelnie a könyvet, vagyis teljesen meg kellett értenie Isten határozatait, hogy közölhesse embertársaival.
Én, János, égi hangot hallottam, amely így szólt hozzám: „Menj, vedd át a kibontott könyvtekercset az angyal kezéből, aki a tenger és a föld felett áll!” Odamentem az angyalhoz, és kértem, hogy adja át a könyvtekercset. Ő hozzám fordult: „Fogd a könyvtekercset, és nyeld le! Gyomrodban ugyan keserű lesz, de a szádban olyan édes, mint a méz.” Átvettem a könyvtekercset az angyal kezéből, és lenyeltem. Számban édes volt, mint a méz: amikor azonban lenyeltem, a gyomrom keserű lett tőle. Aztán ezt az utasítást kaptam: „Ismét jövendölnöd kell a nemzetekről, a különböző nyelvet beszélő népekről és királyokról”.