Igazolja az Úr Jézus iránti szeretetünket...

Most, hogy a csendben több időm és alkalmam van hallgatni - meghallani azt, amit eddig is sejtettem, de talán nem ilyen mélyen, szépen, közérthetőbben megfogalmazva, mint eddig - ezért örülök. És az is az örömömre, lelki megnyugvásomra szolgál, ha mindezt megoszthatom a kedves Olvasóval. Igaz, nem tagadom, bizonytalan vagyok, hogy hosszabb – rövidebb eszmefuttatásaim ki mindenkit érdekelnek és egyáltalán érdemes volt-e mindezt papírra vetni ill. megosztani a világhálón?

A minap Leó pápa a Szent Péter téren összegyűlt mintegy húszezer zarándok előtt „Az emberi közösség” címmel tartotta meg katekézisét, folytatva a „Gaudium et spes” kezdetű, az Egyház és a világ kapcsolatát elemző lelkipásztori konstitúció magyarázatát (23. p.). Ennek a világnak „mind mélyebben a személyek közösségében” kell kiteljesednie, amelyhez elengedhetetlen a „teljes lelki méltóságuk kölcsönös tisztelete” (uo.) – indította katekézisét a Szentatya.

Ez az elvárás napjainkban annál is sürgetőbb, mivel a technológiai fejlődés, a tömegtájékoztatás és a közösségi média elterjedése, valamint a mesterséges intelligencia egyre növekvő használata új és új lehetőségeket nyit meg. De miközben lebontja a korlátokat és a távolságokat, addig a kapcsolatok egyre személytelenebbé és mindjobban virtuálissá válnak és így fennáll a veszélye annak, hogy puszta megszokásból algoritmusokra bízzuk a döntéseket, holott azok kizárólag az ember lelkiismeretéhez tartoznak. A keresztény közösségek nélkülözhetetlen feladata tehát: hatékonyan hozzájárulni ahhoz, hogy a társadalmi kapcsolatok valódi tartalommal és személyes mélységgel rendelkezzenek. A konstitúció ezért arra hív minden keresztényt, hogy - támpontot és erőt merítve Isten teremtő tervéből „minden ember egy családot alkosson és testvérként bánjon egymással” (GS, 24).

Vagyis a világban élő egyének és népek sokféleségét nem szabad veszélynek, vagy fenyegetésnek tekinteni, hanem inkább a gazdagodás és a növekedés lehetőségét kell meglátni benne. Az ellentétek ugyanis - amelyek olykor erőszakba torkollnak - a bűn hatalmának gyümölcsei, amelyek - pusztítást és halált is okozva - minden szinten befolyásolják gondolkodásmódunkat és tetteinket. Ezért egyre inkább meg kell nyílnunk a kölcsönösség, a megosztás és a gondoskodás logikája felé, ahogyan az az emberi test különböző tagjai között is megtörténik – amiként erről Szent Pál apostol is ír első korinthusi levelében (1Kor 12,21-25).

A lelkipásztori konstitúció a különböző tagok kapcsolatának a leírására a „közjó” tömör fogalmát úgy határozza meg, mint „azon társadalmi életfeltételek összességét, amelyek lehetővé teszik mind a csoportok, mind az egyes tagok számára, hogy teljesebben és könnyebben elérjék kiteljesedésüket” (GS, 26). Ugyanakkor - elismerve a népek közötti kölcsönös függőséget - megerősíti, hogy „minden csoportnak figyelembe kell vennie a másik csoport szükségleteit és jogos törekvéseit, sőt az egész emberiség közjavát” (GS, 26).

Az általános szempontok után Leó pápa a dokumentum néhány sürgetőbb gyakorlati következményére is rámutatott. Az első szempont - az emberi személy tiszteletben tartása: „Szégyenletes dolog mindaz, ami ellenséges magával az élettel, mint például a gyilkosság, a népirtás, az abortusz, az eutanázia és az öngyilkosság is; továbbá bármi, ami sérti az emberi személy integritását, mint a csonkítás, a test és a lélek kínzása, a pszichológiai kényszer; a különböző embertelen megalázó élet-, és munkakörülmény, a jogtalan bebörtönzés, a deportálás, a rabszolgaság, a prostitúció, a nő- és gyermekkereskedelem” (GS 27).

A második - gyakorlati következményként a Szentatya arra tanít, hogy tisztelettel és szeretettel forduljunk ellenségeink és azok felé, akiknek a gondolkodás- és cselekvésmódja eltér a miénktől.

A harmadik szempont - a minden ember alapvető egyenlőségének az elve, ami társadalmi igazságosságot követel meg. A dokumentum kimondja: „A személy alapvető jogaival kapcsolatos mindenféle megkülönböztetést, legyen az társadalmi vagy kulturális jellegű, továbbá nemi, faji, bőrszín, társadalmi helyzet, nyelvi, vagy a vallás alapján fenntartott megkülönböztetés, mind-mind le kell győzni és meg kell szüntetni, mivel az ellentétes Isten tervével” (GS, 29). Vagyis a zsinati dokumentum arra buzdít, hogy győzzük le az individualista gondolkodásmódot és felelősséggel forduljunk egymás felé.

Ez a felfogás, a személyes és közösségi döntéseinkben: az emberi méltóság, a társadalmi igazságosság és a közjó építésében való szabad részvétel szempontjainak alapján - segít minket felelősen értékelni a mai társadalmi és politikai projekteket. Az emberiség jövője - egy emberibb világ építésében - ugyanis attól függ, hogy az egyes ember elkötelezetten együttműködik-e Istennel és testvéreivel, vagy nem? (vö GS, 30)

Szent Pál apostol a korinthusiakhoz írt levelében (1Kor 15,1-11), a bevezető után, minegy összefoglalva tanításának lényegét, amit az Anyaszentegyház apostoli hitletéteményként hűségesen őriz, nem feledve, hogy csak ennek a hitnek a megtartása által nyerhetjük el a lét teljességét, az örök üdvösséget. Nem tagadva, elismerve, beismerve, elfogadva, tiszteletben tartva: hogy más hiten és más hitvallásban lévő és élő jóakaratú embertársunk - más, számunkra ismeretlen módon részesül Krisztus Urunk megváltásának bűntörlő, Istennel örökké egyesítő kegyelmében. Mi azonban - Krisztus-követő Krisztus-hívők – mivel nem egy elferdített, mazsola-mentes keresztény hitben lettünk hívőkké, vallva mindazt, amit az egy, szent, apostoli és egyetemes egyház hisz és tanít - bízva reméljük, hogy így jutunk el üdvösségre.

Bár valaki - akár a minap olvasott evangéliumi részletre (Lk 7,36-50) hivatkozva - esetleg ellenvethetné: minek a dogmák, hiszen a bűnös nő az Úr Jézushoz járulva csak azért igazult meg, mert szeretett. Igen, csakhogy, ha ez a bűnös nő bármely más férfi lábára is öntötte volna az illatos olajat és mutatta volna ki neki a szeretetét, az legfeljebb szép és dicséretes cselekedet lett volna, ám bűnbocsánatot semmi esetre sem szerzett volna számára.

Ez a bűnös nő – akit a hagyomány Mária Magdolnával azonosít – nem csupán egy férfihez ment oda, aki iránt tiszta rajongást érzett, hanem az Istenemberhez járult, aki a földön egyedül bocsáthatja meg a bűnöket. Mindez az Úr Jézus kereszthalála és feltámadása által lett nyilvánvalóvá, egyértelműen ugyanis akkor derült ki, hogy a Mester nem más, mint az Úr, vagyis az Úr Jézus, az Isten Fia. Márpedig pontosan ez az apostoli hitletétemény központi magja, ahogyan azt Szent Pál apostol is megfogalmazta: „Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt, az Írások szerint.” 

Kétségtelen, mi nem járulhatunk úgy Urunkhoz, Jézus Krisztushoz, mint Mária Magdolna, hogy lábait könnyeinkkel öntözve fejezzük ki szeretetünket Iránta, de a bűnbánat szentségében hittel megvallhatjuk, hogy Ő az Isten Fia, aki bűneink bocsánatáért meghalt és megigazulásunkra feltámadt, az Eucharisztiában magunkhoz vehetjük Őt, embertársainkban találkozhatunk Vele és szolgálhatunk Neki.

Honnan tudjuk, hogy valóban közel vagyunk Hozzá? Onnan, hogy hittel tekintünk embertársunk arcába, felismerve benne testvérünket, ekkor ugyanis véget ér lelkünkben az éjszaka - oszlik a sötétség. Elsősorban nem az a kérdés, hogy mióta vagyunk Isten szőlőjében, hanem az, hogy mivé lettünk az Úr szőlőjében. Ha a másik emberben riválist látunk - még sötétség van bennünk. Ha azt számolgatjuk, hogy mit érdemel a másik és mi mit érdemlünk - még sötét van. Ha rossz szemmel nézzük, hogy Isten embertársunkhoz is jó - még sötét van bennünk. Amikor azonban örülni tudunk annak, hogy őt is megtalálta az Isten - akkor kezd derengeni bennünk a világosság.

Isten közel van hozzánk, tehozzád és hozzám és – hála Istennek – ahhoz is közel, akiről mi talán már régen lemondtunk. A Gazda mindig, állandóan, még ma is, járja a piacteret. Talán ma - itt és most - éppen hozzád lép oda és csak ennyit mond: Gyere. Még nem késő.

Mivel ennek a világnak „mind mélyebben a személyek közösségében” kell kiteljesednie, amelyhez elengedhetetlen a „teljes lelki méltóságuk kölcsönös tisztelete” (uo.), ezért a hitletéteményből fakadó erényes hitvalló magatartásunk - legyen a jövőben is őszinte hódolatunk és ragaszkodásunk kinyilvánítása, ami - mint a bűnös asszony esetében is - tisztán és kétség nélkül igazolja az Úr Jézus iránti őszinte szeretetünket.