Higgyünk és szeressük egymást...

„Nagy öröm számomra, hogy ismét perui földön lehetek, egy számomra olyan kedves helyi egyház közelében. Úgy jövök hozzátok, mint atyátok és testvéretek a hitben, mint a nyáját szerető pásztor” – kezdte homíliáját a minap XIV. Leó pápa, majd felidézte, hogy sok évvel ezelőtt azzal a szándékkal érkezett Peruba, hogy ott és akkor Isten népét szolgálja és építse Istenországát, előmozdítva a békét az igazságosságban, különös figyelmet fordítva a leggyengébbekre. A napokban is azért tért vissza, hogy bátorítsa a perui híveket: az emberek életére és szükségleteire figyelve, folytassák az evangélium terjesztésének művét.

A Szentatya az imaórán elhangzott Olvasmány, Szent János apostol első leveléből (vö. 1Jn 3,23–24) vett idézetekkel - amelyek az Úr Jézusba vetett hitre és egymás szeretetére buzdított - fűzte elmélkedését: legyünk egyház és építsük a közjón alapuló szeretet civilizációját.

Elsőként arra a figyelmeztetett, hogy higgyünk a Fiúban, Urunkban, Jézus Krisztusban, aki az egyetlen alap, akire Templomunkat, mint élő kövekből álló művet építhetjük (vö. Ef 2,19–22), mert Krisztus a világ világosság, az Ige, az élő Kenyér. Az Egyház csak ott és akkor növekszik és épül, ahol az emberek egymással egységben élnek, vagyis - közösségben vannak vele.

A pápa szentbeszédében a második értékre, a kiengesztelődésre hívta fel a figyelmet. Isten akarata az, hogy „az ő parancsa szerint, amelyet nekünk adott - szeressük egymást” (1Jn 3,23). Mindannyiunknak ugyanis egy olyan Egyházra van nagy szüksége, amely elhinti a szeretetet magjait. Olyan Egyházra, ami hidakat épít ott, ahol mások falakat emelnek. Olyan Egyházra, ami képes arra, hogy meghallgasson, gyógyítson, megbocsátson és alázatosan bocsánatot kérjen, azokért a sebekért, amelyeket saját környezetében okozott.

A Kereszthez szorosan kötődve Krisztusban mindig újrakezdhetjük. Benne megtalálhatjuk az egységet, mert, ahogyan Szent Pál is mondja, mindez nem csupán a mi munkánk, hanem „ezt az Isten viszi végbe, akit Krisztus kiengesztelt irántunk, és aki minket is megbízott a kiengesztelődés szolgálatával” (vö. 2Kor 5,18). Valóban csak így leszünk, lehetünk a béke teremtői (vö. Fratelli tutti k. enciklika 2020. október 3., 225.) – idézte a Szentatya Ferenc pápa kedvelt kifejezését.

Elmélkedésének harmadik pontja a „fegyvertelen és lefegyverző béke” előmozdításának a sürgető feladata volt. (Üzenet a LIX. Világbéke-napra, 2026. január 1.). Ehhez arra van szükség, hogy szüntelenül ápoljuk a párbeszéd és a testvériség értékeit, valamint elkerüljük a különböző megosztást okozó polarizációt. Ezért a békét elsősorban Isten előtt, önmagunkban és szeretteink között kell ápolnunk, hogy aztán kiterjeszthessük közösségeinkre: a társadalmi, a kulturális, az irodalmi, a köz-, és a politikai élet különböző területeire.

Így leszünk, lehetünk annak a közösségnek a valódi megteremtői, amelynek megtestesítése a Megkereszteltek Családjának a hivatása, feladata és küldetése, hogy Krisztusban egyre inkább „jele és eszköze (legyünk) az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének” (II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium, dogmatikus konstitúció,1).

Az egység tehát a keresztény számára a létezés elengedhetetlen dimenziója, ami - úgy személyes, mint közösségi szinten - folyamatos szívbeli megtérést igényel. A keresztségben kapott kegyelem ugyanis Krisztus egyetlen Testének tagjaivá tesz minket (vö. 1Kor 12,12–13). Az Úr Jézus ezzel kapcsolatban az Utolsó Vacsorán határozottan ki is fejezte az Atya vágyát: „Hogy mindnyájan egyek legyenek, hogy a világ higgyen” (vö. Jn 17,21).

A közösség azonban nem abszolút egyformaság, hanem olyan tér, ahol a különböző hangok a Szentlélek segítségével és a nyáj pásztorainak vezetésével összhangot teremtenek anélkül, hogy egymást semlegesítenék – mutatott rá Leó pápa. Közösségeinkben valósítsuk meg azt a „közös differenciált felelősségvállalást”, amely mindnyájunkat az Örömhír prófétájává tesz.

A pápa elmélkedésének utolsó pontja a misszió volt. „Az Egyház […] természeténél fogva misszionárius” (II. Vatikáni Zsinat, Ad gentes k. dekrétum, 1965. december 7., 2.). Hivatása, küldetése, feladat, hogy hirdesse azt az Isteni szeretetet, amelyet kapott és amelyben hisz (vö. 1Jn 4,16). Leó pápa arra buzdította az imaóra résztvevőit, hogy tartsák életben ennek a szeretetnek a lángját, tegyenek róla hiteles és örömteli tanúságot saját hivatásuknak megfelelően: a püspökök, akik pásztorként felismerik Isten hangját, amely a nyáj életén keresztül szól hozzájuk, különösen a papok meghallgatásában és a velük való közelségben; a papok, akik mély szeretetet ápolnak Krisztus iránt, hűséget és engedelmességet az Egyház iránt, valamint közelséget azokhoz a testvérekhez, akikért felelősek; az  Istennek szentelt férfiak és nők, akik minden nap megújítják  „igenjüket”; a szeminaristák, akik ápolják hivatásuk szépségét és életben tartják az Úr Jézussal való belső kapcsolatukat. A pasztorális tanácsok és a szinódusi csoportok világi tagjait arra kérte, hogy folytassák az elkezdett munkájukat, az Egyháznak ugyanis nagy szüksége van rájuk: hitükre, példaadó magatartásukra, életvitelükre és tanúságtételükre.

November 12-én, csütörtökön délelőtt fél tízkor Leó pápa - Peruba érkezésének másnapján, - Limában az érseki palotában az ország püspökeivel találkozott, akiknek döntő többségét személyesen is ismer. Peru 31 millió lakosából 28 millió a katolikus hívő. 54 aktív püspök irányításával, 46 egyházkerülethez tartoznak.

Leó pápa beszéde vezérfonalául az óriási méretű ország területét behálózó Nagy Inka Ösvény képét és látogatása mottóját választotta: „Nyissuk meg szívünket”, ami felhívás volt a megtérésre, a közösségre és a küldetésre.

A főpásztornak és minden lelkipásztornak ugyanis a „szív megnyitása” mindenekelőtt azt jelenti, hogy népe számára ismeri az Istenhez vezető utat. Ez a missziós út - mint az Inka Ösvény - nem kínál látványosságot, hanem arra szolgál, hogy mint a lelkipásztor, hírnökként elvigye mindenkinek Isten Igéjének kincseit és a szentségeket. Ahogyan a Nagy Inka Ösvény - mint a legősibb perui kultúra egyik örököse - úgy a püspök és a papok is az üdvtörténet szolgái, akikkel egykor elkezdődött, majd haláluk után is folytatódik a szent küldetés. Ők azok, akik nyitott szívvel élve, nézve és látva felismerik azt az utat, amelyen Isten együtt jár az ő népével, és akik azt tudják, hogy merre és hogyan kell tovább haladniuk. Ismerik egyházmegyéjüket és közösségeiket, belépve az otthonaikba, elkísérik a betegeket, találkoznak a fiatalokkal, hiszen pásztorként arra hivatottak, hogy mindenkit elérjenek.

Együttműködnek közösségeikkel és tagjaikkal, vigyáznak a keresztény nevelésre és biztosítják, hogy az evangéliumot az őslakos népek nyelvén is hirdessék.

XIV. Leó pápa saját tapasztalatai alapján azt is jelezte, hogy miként az Inka Ösvény magaslatai és keskeny ösvényei próbára teszik az utazókat, úgy a püspöki és a papi küldetés is különböző lelkipásztori nehézségekkel, társadalmi megosztottsággal, félreértésekkel és olykor fájdalmas döntésekkel is együtt jár. Ezért mélységes tudatában van annak, hogy a lelkipásztori szeretet nem a problémák elkerülésében, hanem a Krisztushoz való hűségben áll. Fontos azonban tudni és tudatosítani, hogy ezt az utat nem egyedül járjuk. Az ösvény így a „tudás mozgó háza”, lesz, amelyen az együtt járás közösséget teremt - Péter utódával, Isten egész népével.

Leó pápa örömmel idézte fel azt is, hogy „2018-ban ugyanitt ültem köztetek, és szeretett Ferenc pápánktól erőteljes buzdítást kaptunk, hogy törekedjünk az egységre, hogy ne maradjunk a megosztottság foglyai, amelyek széttördelik és csökkentik az Úrtól kapott hivatást”. A szolgálat hatékonyságát segíti, ha a püspökök megnyitják egymás előtt a szívüket, ápolják a bizalmat, megosztják a nehézségeket, és erősítik a püspöki testvériséget.

A Szentatya beszédét három felhívással zárta. Először is: ne hagyják abba, hogy továbbra is a néppel együtt járjanak! Másodszor: ne hagyják abba, hogy együtt járjanak a püspöki közösségben! Harmadszor: ne hagyják abba, hogy megnyissák szívüket Isten előtt, hogy megújítsa a rájuk bízottak hivatását, hogy begyógyuljanak a megosztottságok, és a klérus tagjaiban a hívek megtalálják az „atyát”, a közeli, bátor és irgalmas „atyát”.

Végül a Szentatya arra kérte a lelkipásztorokat, hogy nyissák meg szívüket népük felé. Az ősi utak akkor őrzi meg értéküket, ha továbbra is a célba juttatnak. Ehhez napjainknak is olyan lelkipásztorokra van szüksége, akik képesek meghallgatni koruk kérdéseit, az evangélium világosságával válaszolnak is rá, így kísérik a családokat, támogatják a fiatalokat, hűségesek az Egyház tanításához és főként az Eucharisztiához.

A szentek élete tehát sokrétű, mégis egyetlen hit vezérli őket: a püspökök, a papok és a laikusok; a spanyolok, a kreolok és  a mulattok közösen képviselik a perui egyház egységét és a szentség iskoláját alkotják, hogy itt és most, továbbra is az egyetlen Út számos ösvényén együtt járva arra tanítanak, hogy „Illo uno unum - Benne, az Egyben egyek” legyünk.

Népünk szentjeinek és boldogjainak emléknapján - a Szentlélek kegyelmével, a Boldogasszony, Szűz Mária, jó Anyánk közbenjárásával, valamint szentjeink és boldogjaink esedezésére - tudatosan legyünk mi is mindannyian egy - csatlakozva, Istennépe közösségének nagy szimfóniájához, amelynek egyetlen Karmestere – Urunk, Krisztus. Kegyelemre nyitott szívvel - hűen a parancsolathoz - énekeljük közösen az Atya szeretetét, miközben együtt haladunk „hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak és nevében szeressük egymást” (1Jn 3,24).