Gyermeink tanulgatják és gyakorolhatják...

Csütörtökön, a lelkigyakorlat negyedik napján - Urunk színeváltozásának ünnepén - Makrancon tovább folytatódott a nyári ifjúsági tábor, ahol értelemszerűen különösebb hangsúlyt kapott az ima.

Ki tagadhatná? Minden embernek naponta fel kell/kellene kapaszkodnia egy magas hegyre: vagyis átelmélkedve, szemlélődve eltávolodni mindentől, mindenkitől, sőt még önmagától is. Enélkül aligha lehet napjaink világában nemhogy keresztényként, de egyáltalán emberként is élni. Hiszen egyedül csak fentről lehet mindent jól látni. A lenti feladatok, a megoldhatatlannak látszó nehézségek, a bonyolult helyzetek azzal nyomnak bennünket a földhöz, hogy nem látjuk a helyes arányokat. Mivel „nyakig” vagyunk az események, a teendők, az érzések sodrásában, nem látjuk, hogy merre van a kiút: mi mennyit ér és megéri-e félni tőle, s egyáltalán kell-e törődni azzal, ami ma elviselhetetlennek tűnik, holott lehet, hogy egy hét múlva már semmi sem lesz belőle? 

A Tábor hegyére azonban pusztán meditációs módszerekkel nem juthatunk fel, hanem csak az Úr Jézussal és az ő szentjeivel. Nagy segítség, ha közösen tudunk időt és helyet találni az imádkozáshoz. Ez egyrészt megóv az önbecsapástól, másrészt testvéreink és a magunk Jézus-követése olyan erőteret hoz létre, amelyben könnyebben tudunk imádkozni.

A színeváltozás nem látomás, hanem annak felismerése, hogy kicsoda az Úr Jézus az Atya számára és a mi számunkra. Bizonyára volt már a Szent Péteréhez és társaiéhoz hasonló Tábor-hegyi élményünk. Ha volt, akkor elég a visszaemlékezés. Szent Péter is ebből élt; ez a visszaemlékezés ugyanis a jelen legmélyebb valóságára nyitja fel szemünket, hiszen „Krisztus ugyanaz tegnap és ma és mindörökké”. 

Az ima az első kötelességünk, lelki életünk első iskolája – tanította a minap Leó pápa. Minden bizonnyal nem véletlenül. Napjainkban a hatékonyság és a fogyasztói mentalitás uralta helyzetben, az ima haszontalannak és jelentéktelennek tűnhet. Egy olyan világban, ahol a tudomány és a technológia azt állítja, hogy mindenre választ ad, sőt, az ima a valóságtól való menekülés egyik formájának tűnhet. Továbbá, sajnos, sok keresztény családban az ima már nem öröklődik tovább, ezért sokan összekeverik egy újabb, pszichológiai jellegű, a személyes jólétet célzó technikával. Az ima azonban, mint emberségünk alapvető dimenziója, megérdemli, hogy újra felfedezzük a maga igazságában – buzdított ugyancsak Leó pápa.

A II. Vatikáni Zsinat elsőként jóváhagyott dokumentuma (Sacrosanctum Concilium konstitúció) is ezt hangsúlyozta. Kihirdetésekor Szent VI. Pál pápa ezt mondta: „Isten áll az első helyen; az ima az első kötelességünk; a liturgia a nekünk megadott isteni élet első forrása, lelki életünk első iskolája” (Szent Péter-bazilika, 1963. december 4.).

A Konstitúcióban az „ima” kifejezés valójában az egész liturgiára utal. Ez egy kulcsfontosságú szempont, mert ez vezette a liturgikus reformot azáltal, hogy a hívek aktív részvételét helyezte az imádság középpontjába. A liturgia elsősorban a találkozás isteni kezdeményezésének a helyeként jelenik meg, aki Fiában, „a testté lett, a Szentlélek által felkent Igében” (SC, 5) közeledik az emberiséghez, akinek „Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban, a Szentlélek egységében” válaszolhatunk, vagyis „annak az imának köszönhetően, amelyet Krisztus, a Testével egyesülve, az Atyához emel” (SC, 84).

Éppen ezért Szent VI. Pál pápa hevesen vágyott arra, hogy az Eucharisztiától elválaszthatatlan zsolozsma, vagyis az Egyház napi nyilvános imája mélyen áthassa, éltesse, vezesse és fejezze ki a keresztény imát, hatékonyan táplálva ezzel Isten népének lelki életét (vö. Laudis Canticum apostoli konstitúció).

Ezzel kapcsolatban Leó pápa Szent Ágoston tanítását idézte az imádságról: „Amikor az imádságban Istenhez szólunk, ne válasszuk el a Fiút Őtőle; és amikor a Fiú Teste imádkozik, ne válassza el a Főt önmagától. Legyen testének egyetlen Megváltója, mert a mi Urunk Jézus Krisztus, Isten Fia az, aki imádkozik értünk, aki imádkozik bennünk, és akihez mi imádkozunk. Ő imádkozik értünk, mint a mi papunk; imádkozik bennünk, mint a mi fejünk; Hozzá imádkozunk, mint a mi Istenünkhöz. Ismerjük fel tehát a mi hangunkat Őbenne, és az Ő hangját mibennünk”.

Szent Pál apostol értelmezése szerint a Szentlélek tanít minket imádkozni. Pünkösd óta ugyanis a Lélek az Egyházban él. Ő az, Aki az Egyház minden tevékenységét inspirálja, különösen is az imát. Az első közösség élete, ami az Úr Jézus húsvétja után Jeruzsálemben született, a feltámadt Úr által megadott Lélekben való élet megnyilvánulása volt. Attól kezdve – amiként azt a Zsinat is tanítja – az Egyház tudatosan törekszik arra, hogy a húsvéti misztérium ünneplésére rendszeresen összejöjjön olvasni azt, „ami az egész Szentírásban Róla szólt” (Lk 24,27), és a Szentlélek ereje által” (SC 6) megünnepelje az Eucharisztiát, Krisztus Jézusban „dicsősége dicséretére” (Ef 1,12) és így adjon hálát „Isten elmondhatatlan ajándékáért” (2Kor 9,15).

Mindezek fényében ismételt nagy köszönet és hála, hogy gyermekeink mindezt tanulgatják és gyakorolhatják.