Folyamatos terjesztés...

Az isteni kinyilatkoztatás alapján hittel valljuk, hogy a szentségi házasság, a család az engedelmesség iskolája, ahol leginkább arra van szükség, hogy megtanuljunk egymás alárendeltjeiként élni. Szent Pál Apostol felszólítását, amely a feleségnek szól – „Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak” – a derék férjek általában jól ismerik és ugyancsak szeretik is idézni. A folytatás azonban sokuk figyelmét elkerüli: „Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte...”

Vagyis nemcsak a feleségek feladata, hogy alárendelődjenek férjüknek, hanem a férfiaknak is alá kell tudniuk rendelniük önmagukat feleségüknek, mert Krisztus is feláldozta életét, vagyis alárendelte önmaga akaratát Jegyeséért, az Egyházért. A házastársaknak tehát kölcsönösen egymás alárendeltjeivé kell válniuk, nem pedig megpróbálni uralkodni egymáson.

Krisztus Urunk megváltó kegyelme azt a játékot és örömet kínálja fel nekik, hogy mindketten Isten alárendeltjeiként igyekezzenek túltenni egymáson az alárendeltségre való törekvésben. S mivel a szeretet gyöngéd, tapintatos és figyelmes, ezért még az alárendeltség címén sem akar uralkodni, sőt, az a fél, aki ügyesebbnek bizonyul, egyszer-egyszer megengedi a másiknak, hogy alárendeltje lehessen, vagyis, hogy szolgálhassa őt. Az ilyen életformában akkora erő van, hogy az az abszolút jövőt, az örökkévalóságot hordozza magában. Ez az a mustármag a földön, amely égig érő fává nő. Ez az a kovász, amely valójában átjárja az emberiség tésztáját. Ez az Isten országának a kezdete.

Az Isten országa tehát kicsiben kezdődik. Ezzel kapcsolatban az Úr Jézus - hogy segítsen nekünk megérteni az Isten országát - két példabeszédet is intézett hozzánk. Mit akar ezzel velünk tudatni?

Amikor a mustármagról beszél, kiemeli, hogy ami látszólag kicsi, az akkorára képes nőni, fejlődni, hogy annak komoly következményei lesznek. Habár a mustármag valóban nagyon kicsi, szinte láthatatlan, mégis fává képes terebélyesedik, akkorára, hogy még nagy a madarak is tudnak fészket rakni ágai között. Hasznossága túl nővi saját szükségleteit. Védelmet és segítséget nyújt másoknak.

Persze, mindez fokozatosan valósul meg. Fejlődéssel, amihez időre, türelemre, készségre van szükség. Nem beszélve arról, hogy a fejlődés egy-egy szakasza nem „fájdalommentes”. A magot el kell vetni a föld sötétjébe, ahol ugyan elhal, de új élet, életek születnek. A növekvő fácska később bimbót fakaszt, kivirágzik, de szirmai idővel lehullanak, teret adva a további fejlődésnek. Nincs megállás. Ami megáll, elpusztul. Ott nincs jövő.

A kovászról szóló példabeszédben is valami hasonló történik. A kovász szintén rendelkezik egy titokzatos tulajdonsággal. Bár önmagában nem látszik különösnek, de ha egy kis adagot összekeverünk belőle a liszttel, a tészta el kezd kelni. 

Az Úr Jézust hallgató zsidók nem értették ezt. Nem tudták, hogy az erjesztő-gombákat tartalmazó kovász – a megfelelő feltételek, nedvesség, meleg és táplálék mellett – elkezd növekedni és széndioxidot termel, amitől a tészta dagadni kezd. Ez a kovászban rejlő erő, kémiai folyamat számukra titokzatos volt. De azt tudták: egy kevés kovász elég ahhoz, hogy átváltoztasson egy nagy mennyiség tésztát. Ezáltal az elkészült kenyér már nemcsak macesz lett, hanem egy világos, levegősebb kenyér, amit sokkal jobb fogyasztani, mint az előbbit.

A Krisztus alapította Egyháznak is ez a feladata, küldetése - átformálni a társadalmat. Mindkét példabeszéd Isten országára vonatkozik. Amikor az Úr Jézus a mustármagról beszélt, még csak néhány apostol volt vele, akik nem igazán ragadták még meg üzenete lényegét. Az Isten országa akkor még annyira kicsi és láthatatlan volt, mint egy mustármag. Mégis mindemellett hatalmas növekedésre volt szánva: az egész emberiség javát szolgálni, nemcsak azokét, akik hozzá tartoztak.

Sőt, amikor a kovászról beszélt, akkor nemcsak a századokon átívelő Isten országában való növekedésre utalt, hanem arra az átformálásra is, ami majd fokozatosan eléri azokat a társadalmakat is, amelyekbe belép. Ezt látjuk a mai világban is.

Az Egyház a történelem folyamán nemcsak növekedett, hanem megadta az emberi szolidaritás és méltóság értelmét sokaknak, akik még nincsenek az Egyházban. Az apostolok ezt előre nem látták, nem láthatták azt a nagy hatást, amit majd elér az Isten országa a világban, de mégis hittek az Úr Jézus ígéretében. Dolgoztak, igyekeztek, hogy növekedjen köztük, bennük és általuk az Ország. Nekünk, akik már sokkal többet láttunk és látunk, mint ők, minden okunk meg van arra, hogy környezetünkben hitünket és munkánkat tudatosan hozzáadjuk Krisztus országának felépítéséhez. 

Jó ezt ma is tudatosítanunk, különösen akkor, amikor - sajnos - sokak szemében a katolikus hit már nem része a társadalom közös örökségének. Akkor, amikor a ma embere egyszerű beszédekkel vagy erkölcsi felhívásokkal nagyon nehezen érti meg a szíveket, még kevésbé a keresztény értékekre való általános hivatkozásokat.

Ezért, az alapelvek bátor és teljes körű hirdetése fontos és nélkülözhetetlen. Természetesen itt is igaz, ha pusztán csak kihirdetjük az üzenetet és az nem jut el az emberi szív legmélyére, ha nem érinti meg az ember szabadságát, akkor az nem változtatja meg az életét. Mindenekelőtt a hívő emberekkel való találkozás az, ami magával ragad: a találkozás azokkal, akik hitük révén Krisztus kegyelme felé vonzzák az embereket, tanúságot téve Róla. 

Amikor XVI. Benedek pápa 2010. május 13-án, Fatimában kimondta ezeket a szavakat - az utódai, Ferenc és XIV. Leó pápa által többször is emlegetett „korszakváltás” ugyan már régóta tartott - de még nem volt ennyire nyilvánvaló, mint manapság. 

Ratzinger pápa tizenhat évvel ezelőtt elhangzott szavai ma is erőteljes módon érzékeltetik, mit jelent tanúságot tenni az evangéliumról, különösen azokon a helyeken, ahová ez az örömhír még soha nem jutott el, vagy ahol a hit továbbadása megszakadt. Ezek a gondolatok jól összefoglalják a lényegét a Hittani Dikasztérium új, Venite ad me (Jöjjetek hozzám) kezdetű dokumentumának, amely azt vizsgálja, miként lehet evangelizálni a korszakváltás idején. Célja, hogy olyan lelkipásztori megfontolásokat kínáljon, amelyek a különböző helyi egyházakat konkrét körülményeik között arra ösztönzik, hogy új utakat keressenek a hit továbbadására.

Egyáltalán nem új keletű az a jelenség, hogy a keresztény igehirdetés a régi evangelizációs területeken is veszít az erejéből. Ezért VI. Pál pápa az Ecclesiam suam kezdetű enciklikájában azt is kifejtette: az Egyház úgy közeledik korának világához, hogy maga is „szóvá, üzenetté, párbeszéddé” válik. Meggyőződése szerint az evangéliumot a meghallgatásra és a találkozásra épülő kapcsolat révén kell felkínálni.

Egyébként már a zsinatot megelőző évtizedekben is zajlott egyfajta szekularizációs folyamat, amit a figyelmesebb lelki emberek fel is ismerték. Elég Giovanni Battista Montini, a későbbi VI. Pál pápa tapasztalatára gondolnunk, aki az 1950-es évek közepén elhagyta Rómát, ahol XII. Piusz pápa körül tömegek gyűltek össze, és a gyorsan fejlődő Milánóba ment, ahol a társadalom jelentős csoportjai már elkezdtek közömbösen, távolságtartóan viszonyulni a hithez és a vallásgyakorláshoz.

Montini egész milánói püspöki szolgálatát, majd pápaságát is végig kísérte a nyugtalanító kérdés: miként hirdessük az evangéliumot a mai embereknek, akik egyre inkább közömbösnek mutatkoznak és eltávolodnak tőle? Ez a kérdés a jelenlegi történelmi helyzetben még sürgetőbbé válik. A dikasztérium dokumentuma szerint korunkat az „én szuverenitása”, az emberi kapcsolatok fokozatos felbomlása, valamint a digitális technológiák közvetítő szerepének növekedése jellemzi, ami végül „genetikailag” megváltoztatja az emberi DNS-ünket, vagyis azt, ahogyan egymással kapcsolatban álló emberi lényekként működünk.

Ma egyaránt keresik a hit továbbadásának lehetőségeit úgy a gazdagabb, szekularizált országokban, mint azokban a fejlődő országokban, ahol ugyan növekedett a keresztények száma, de amelyek természetesen szintén nem maradnak érintetlenek a korszakváltás hatásaitól. Ezért fontos, hogy a dikasztérium dokumentumai okosan és bölcsen, útbaigazítóan válaszoljanak a püspöki konferenciák kérdéseire. A válaszok – amelyek jól felismerhetőek a Péter utódok tanítóhivatali megnyilatkozásaiban is – mindenekelőtt az, hogy vissza kell térnünk a kérügmához, vagyis a hit lényegének meghirdetéséhez.

Ehhez annak a felismerése is szükséges, hogy – sajnos még mindig nem eléggé terjedt el az a felismerés: tudatosítanunk kell, hogy az erkölcsi értékekre való hivatkozás és a keresztény alapelvek melletti kiállás soha nem tekintheti önmagától értetődőnek azt, aminek mindezeket meg kell előznie - vagyis a Krisztussal való személyes, szívbeli találkozást.

A hit továbbadásához ma már nem elegendő hittételek vagy vallási ismeretek összességét tudni és tanítani, ahogyan ez még évtizedekkel ezelőtt is lehetséges volt, amikor az evangéliumot a családban és a társadalomban nap mint nap szinte „belélegezték” az emberek.

Ugyanakkor korunkban ugyancsak rövidlátó gondolkodásra vallana azt feltételezni, hogy a hit továbbadását a marketingre és előre megtervezett lelkipásztori stratégiákra lehet bízni. Nem, mert hangosan kiáltott szavak és gyakran hamis információk óceánja vesz bennünket körül. Olyan világban élünk, amelyben mindenki beszél, de szinte senki sem hallgatja meg a másikat. Olyan tanúságtevőkre van szükség, akik láthatóvá teszik a keresztény élet szépségét, engednünk kell, hogy magukhoz vonzzanak a kegyelemből fakadó találkozások, amelyek megérintik a szívünket, mélyen felkavarnak bennünket, és közelebb visznek a szeretet Istenének irgalmas öleléséhez. Élő közösségekre van szükség, mert csak az élő közösségek vonzzák az embereket.

Az életet el kell ismerni, értékelni és kísérni kell az útján – nem pedig előre megtervezni vagy az íróasztal mögül irányítani. Olyan közösségekre van szükség, amelyek nemcsak a gyermekeket, hanem a felnőtteket is bevezetik a hit megtapasztalásának szépségébe. Így válhatunk képessé arra, hogy mindenkihez eljuttassuk az evangélium üzenetét, új nyelvezeteket használva, és nagyobb teret adva a liturgiának, a népi vallásosságnak, a művészetnek és a zenének.

Az evangélium olyan üzenet, amely a közelségre és a befogadásra épül. Megtestesült üzenet ez, amely vonz bennünket, és azok tanúságtételén keresztül jut el hozzánk, akik egy kétezer éves történet során előttünk jártak a hit útján. Ez az üzenet korunk minden emberét arra emlékezteti: Jézus Krisztus szeret téged, életét adta azért, hogy megmentsen, és most is él, mindennap melletted van, hogy beragyogjon, megerősítsen és megszabadítson.”

A katolicitás - az egyetemesség - azt jelenti: mindenkinek hirdetjük az evangéliumot, elérhetők vagyunk a társadalom minden zónája számára. A Fiú e küldetésének folytatásához azonban részt kell vennünk a Fiú magányában, Atyján kívüli otthontalanságában. Ennek a kizárólagos otthonnak a földi képe: a szerzetesnek a közössége, a családosoknak a család, az egyedülállónak a hitben született mély, személyes kapcsolatok sorozata.

Ez képesít önmagunk felülmúlására a kegyelem befogadása és továbbadása által. Az otthonlét nyit meg az evangélium minden teremtménynek, kultúrának való hirdetésére, amit a gubbiói farkas megszelídítése, a madaraknak való prédikáció is megjelenít a rendalapítónknál Assisi Szent Ferencnél: benne helyreállt az új Ádám hazatalálása.

Az elmondottak tényében és fényében ismét csak kérni és kívánni tudjuk, hogy legyen bátorságunk, erőnk és készségünk egyszer s mindenkorra felhagyni azzal, hogy a Szentírás egy-egy kijelentésével saját kényelmünket, megalkuvásunkat és végső soron saját bűneink ősi struktúráit akarnánk igazolni.

Segítsen minket a Szentlélek, hogy Urunk, Jézus Krisztus felszólítását komolyan véve, őszintén törekedjünk akár a legkisebbnek és a legutolsónak is lenni, s ha esetleg ezzel mások még vissza is élnének, gondoljunk a Mesterre, aki a kereszten érettünk, a mi üdvösségünkért vérét ontotta. Adjon nekünk nagyobb hitet, hogy saját társadalmunkban és kultúránkban ne csak elhiggyük, amit mondott, hanem hatékonyan megélve az evangéliumi értékrendet, elősegítsük Országa folyamatos terjesztését.