Felöltözni, beöltözni igazi önmagunkba és egymásba...

A mai evangélium (Mt 22,1-14) kapcsán bizonyára sokunkban felvetődik a kérdés: miért van az, hogy bár az ember, aki szíve mélyén igazi és örök ünnepre vágyakozik, nem megy el arra a lakomára, amelyet a király a fiának rendez, vagyis – a lakomára, amit az Atyaisten az ő megtestesült Fiának, Jézus Krisztusnak rendezett, rendez a Szentlélekben? Sőt, mi készteti arra a meghívottakat, hogy erőszakos módon nekiessenek a meghívást közvetítő szolgáknak és hogyan lehetséges az, hogy valaki menyegzős ruha nélkül állít be a lakomára?

A bűnbeesett Ádám fiainak tragikus egyensúlyvesztése és aránytévesztése ez, amelynek folytán kétségbeesetten védekezünk életünk igazi, az Isten által elképzelt beteljesedése ellen. Ennek egyik formája az, hogy saját magunk próbálunk ünnepet, ünnepeket rendezni - de Isten nélkül. A másik pedig, hogy ugyan elfogadjuk tőle az isteni, az evangéliumi értékrend szerinti meghívást, de ennek csak úgy tessék-lássék módon teszünk eleget, anélkül, hogy komolyan vennénk a meghívást.

Figyeljük meg, hogy az Isten-nélküli civilizáció miként termeli ki önmagából az ellenünnepeket, az Isten készítette lakoma tragikus karikatúráját: a mindent profanizáló, a csiklandozó gyönyörökre éhes és öntudatvesztésig hajtott, vad orgiát.

A reményvesztett emberiség kétségbeesett és kegyetlenül unalmas dáridója ez, amit a robotolás, az üzlet, a mindennapi hajtás a pénzért és az anyagi javakért - készít elő. Az orvul növekvő, mindennek a hiábavalóságát feltáró egzisztenciális unatkozás szünnapjai ezek, amikor az emberi mivoltukból kivetkőzött „ünneplők” leisszák önmagukat és egymásnak esnek, hogy fékevesztett dorbézolásuk után émelygős másnaposságra és rémisztő ürességre ébredjenek.

Mennyire más az igazi ünnep, amelyet tiszta öröm és „a Lélek józan mámora” hat át: a vasárnapi közös szentmise, a közösen elfogyasztott vasárnapi, családi ebéd, a különböző baráti találkozások sorozata.

Az esküvői meghívás története, szokatlan és meglepő. Egy király menyegzőt rendez a fiának, de a meghívottak igencsak udvariatlanul viselkednek, nem fogadják el a meghívást az ünnepi alkalomra. A szokatlan válaszok szokatlan cselekedetre késztetik a királyt, aki másokat hív meg, „gonoszokat és jókat egyaránt.”

A lakodalom közben egy újabb szokatlan esemény is történik, egy vendéget elég durván kitessékelnek, mert nincs rajta alkalomhoz illő ruha. Mit tanít nekünk ez a különös lakodalom?

Az esküvői meghívás képe az Úr Jézus idején közismert volt. Egy menyegző nemcsak egy szűk családi esemény volt, hanem egyben közösségi ünnep is, a kapcsolatfelvétel, az új szövetségek és a vendégszeretet színtere. Ez azt is jelképezi, hogy Isten meghív mindenkit - téged és engem - a vele való életközösségre, az üdvösségre, arra, hogy a földi életünk során, s majd a létteljességében Őáltala, Ővele és Őbenne egyek legyünk – az Egyben.

Meglepő, hogy a meghívottak mennyire közönyösen, udvariatlanul, sőt, ellenségesen viselkednek. Van, aki egyszerűen nem törődik a meghívással, mást jobban érdekel a földje, az üzlete, ismét mások egyenesen erőszakosak. Ez a mozzanat arra emlékeztet minket, hogy bizony a mi számunkra is sokszor másodlagossá válik Isten hívása, mert fontosabb a saját dolgaink intézése, a saját álmaink megvalósítása. Az elutasítás nem feltétlenül nyílt lázadás, hanem puszta, néma közöny, ami talán még veszélyesebb, mint a nyílt szembefordulás.

A történet folytatásában a király nem adja fel. Megtölti a termet olyanokkal, akiket az utakról gyűjtöttek össze, akik talán nem is számítottak meghívásra. Az Úr Jézus örömhíre ilyen: senki nincs kizárva. Isten országa nem a kiváltságosoké, nem a „jó embereké”, hanem mindenkié. Ez azt üzeni nekünk, hogy a templomaink és szívünk ajtaja legyen mindig nyitott! Az Egyház legyen olyan közösség, amelyben mindenki otthonra talál!

A történetnek azonban itt még nincs vége. A különös lakodalomban váratlan esemény történik. Egy vendéget, aki talán azt sem tudta hogyan került ide, kizárnak, mert nem viselt menyegzős ruhát. Ez szigorú és ellentmondásos intézkedésnek tűnik, hiszen őt is az utakról hívták be, nem tudott ünnepi ruhát magára venni. Igen, de egyes bibliamagyarázók szerint a meghívó a meghíváshoz ruhát is csatolt, amit ki tudja - hová tett?

Bár igazában itt nem is a ruházaton van a főhangsúly, hanem azon, hogy a meghívás elfogadása felelősséggel jár. Isten nemcsak meghív bennünket az ő országába, hanem át is akar alakítani minket. A „ruha” itt a megtérés, az új élet jelképe. Jelzésérték, hogy elfogadom, magamra öltöm a fel kínált evangéliumi értékrendet.

A példabeszéd befejezése – „sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” – nem arra utal, hogy Isten önkényesen válogat. Inkább arra, hogy a meghívás önmagában még nem elég. Az igazi válasz a hűségben, az Istennek tetsző életben mutatkozik meg. Isten azt szeretné, hogy teljes szívvel vele éljünk. Nem elég kereszténynek nevezni magunkat, nem elég egyházi szertartásokon részt venni. A valódi kérdés: megtért szívvel vagyunk-e jelen? Isten országa nem szemlélőknek szól, hanem azoknak, akik készek megszívlelni, amit hallanak és aszerint élni.

Isten téged is, engem is meghív, meghívott. Ne tegyünk úgy, mintha elfoglaltak lennénk. Istenországa - köztünk és bennünk - ajándék, de a részvétel feltétele az átalakult élet, a „menyegzős ruha”, vagyis a megtérés.

Nem az számít, hogy ki voltál eddig, hanem az, hogy ma mondj - igent! Meghívott vagy? Öltözz ünneplőbe! Engedjük, hogy Isten felöltöztessen, beöltöztessen minket önmagába, igazi önmagunkba és egymásba.