Élő vágy és készség...

Történelmi tény, hogy Szent István Király halála előtt a Szűzanya oltalmába ajánlotta koronáját és országát. Felajánlása óta, népünk a Magyarok Nagyasszonyaként tiszteljük a Szűzanyát. A külön ünnepet XIII. Leó pápa engedélyezte nemzetünk számára. Az országfelajánlás 1038-ban történt, Nagyboldogasszony ünnepén. A Hartvik püspöktől származó legendában így olvashatunk erről: 

„Végre Isten irgalmából, a százszoros jutalom díjára érdemesen, láz vette le lábáról [a királyt], s mikor már nem volt kétséges halálának hamari napja, előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy kit választanak helyette királynak. Majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet, amelyet elnyertek; hogy az igazságot szeressék, az égi szeretet láncait kedveljék, gyakorolják a szeretetet, az alázatossággal törődjenek, de mindenekelőtt a kereszténység zsenge ültetvényén csőszködjenek. E szavak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: »Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nekik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.« (Vö. Zsolt 31,6)”

A Szűzanya és a magyar nép közötti kapcsolatot az István király halálát követő belső villongások sem tudták elhomályosítani. Magyarok Nagyasszonya tisztelete Szent László király uralkodása idején új virágzásba borult. Később a tatárokkal és a törökökkel szemben is Jézus és Mária nevét kiáltva harcoltak népünk fiai. I. Lipót a török alóli fölszabadulás emlékére, hálája jeléül megismételte az ország fölajánlását Máriának a 17. század végén.

Vaszary Kolos bíboros, prímás kérésére a Szentszék is elismerte a Mária-tisztelet nemzeti jellegét: XIII. Leó mintegy kilenc évszázados töretlen hagyományt szentesített, amikor 1896-ban külön ünnepet engedélyezett október második vasárnapjára. Ezt Szent X. Piusz helyezte október 8-ra. 1980. október 8-án Szent II. János Pál pápa kápolnát szentelt a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére a Szent Péter-bazilika altemplomában.

A Patrona Hungariae sajátos ikonográfiája a napba öltözött asszony ábrázolásából bontakozott ki: a Szűzanya fejére a tizenkét csillagú korona helyett a magyar Szent Korona került, a karján ülő kis Jézus kezébe az országalma, Mária másik kezébe pedig az ország jogara.

Mi, magyarok elsőként, ám nem egyedül tiszteljük nemzeti patrónánknak a Boldogságos Szűz Máriát. Bajorországban 1620-ban, a fehérhegyi csata után kezdték nemzeti pártfogóként tisztelni, Franciaországot XIII. Lajos király 1638-ban, Ausztriát III. Ferdinánd 1647-ben ajánlotta Máriának. János Kázmér király 1656-ban nyilvánította a Szűzanyát Lengyelország Királynőjévé. A későbbi századok folyamán először Mexikót, majd egész Latin-Amerikát, Katalóniát és Dél-Ázsiát is a Szűzanya oltalma alá helyezték. Az angol püspökök 1893-ban ajánlották föl Angliát, amelyet attól fogva Mária hozományának tartanak.

A minap olvastam, hogy egy orvosivizitkor a szülészorvos ordítva igyekezett meggyőzni egy anyát: azonnal vetesse el az ikreit, mert veszélyben az élete. A várandós így felelt: a hitem miatt nem tehetem. Erre jött az újabb megalázás. Jelen volt ott egy huszonéves orvostanhallgató is, aki a köpenye zsebében épp a rózsafüzérgyűrűjét érintette; ösztönösen kiemelte, s a háttérből felmutatta az asszonynak. Összenéztek. Ismét felhangzott: nem. A fiatal elkerült az osztályról, de naponta elvégezte a rózsafüzért az anyáért és gyermekeiért. Pár hónappal később a telefonjára egészséges újszülöttek képe érkezett meg.

Egyházunk ma is ilyen határozott szelídséggel mutatja fel a Szűzanya megerősítő jelenlétét nemzetünk számára. Sajátosan magyar lelkiség ez, hiszen amikor XIII. Leó pápa a Jézus Szíve-tiszteletet szorgalmazta, a magyar főpásztorok Magyarok Nagyasszonya ünnepének engedélyezését kérték. Így éledt fel a Kárpát-medencében számtalan Mária-áhítat, neki tett felajánlás és tiszteletére szentelt templom, s ez inspirálta az 1948-as Mária-évet, a magyar Egyház megemlékezését és felkészülését a jövendőkre.

Jöjj, jegyesem, megkoronázlak! – olvassuk az Énekek énekében, amit az Egyház már a korai századoktól Mária megdicsőülésére értelmezett, akit maga mellé vett a trónra a Bárány. Így látjuk őt számos római bazilika szentélyábrázolásán. A vének pedig a Jelenések könyvében koronáikat a Trónon Ülő elé helyezték, amit a jövő feltárása előzött meg a látnok számára. Szent István országfelajánlása e mennyei látomáshoz kapcsolta nemzetünket. Miután ugyanis a szent király elvezette népét az egy, igaz Isten imádására, a Szűzanyával való kapcsolatrendszerben rálelt arra a sajátos szálra, amely új nemzeti karizmaként jelent meg kora vallásosságában. Máriának adta nemzetét, hogy dicsősége legyen a Trónnál. Ezzel azonban nemzeti identitásunkat is kiemelte a csupán e világi keretek közül: élete záróköveként elhelyezte a magyarság életében az Istenre irányultságot, amely egybefog minden bordát, hiszen az egy nemzet a sok törzsből a kereszténység által jött létre, ennek beteljesedése a Magyarok Nagyasszonya tisztelete és a koronaátadás.

S hogy ez hitesemény és nem politikai húzás, azt minden korban újra és újra bizonyítania kell a hívő közösségnek, valahogy úgy, ahogyan az első ferencesekről mondták a Keresztelőről szóló bibliai állítás – égő és világító lámpás volt – folytatásaként: szüntelenül lámpásként égtek és világítottak Isten trónja és a boldogságos Szent Szűz előtt. Vagy ahogyan Szent Ferenc bátorította a klarisszákat: Szűz Máriával együtt elnyeritek a koronát. Ennek igazolásaként Szent Klára haldokolásakor megjelent Szűz Mária, aki arcával a haldokló arcára borult, úgy, hogy a kettőt nem lehetett megkülönböztetni egymástól. Ezt mondta: Ne félj, Mária! Ne félj, magyar Egyház, bátor következetességgel felmutatni a nemzetünket is világra szülő kereszténység csendes, égre irányuló radikalitását! Lásd meg, ilyenkor Mária arca hajol hozzád, vele válsz eggyé, ő lesz a koronád, mert ha a Szűz testében hordozhatta őt, nem kétséges, hogy te is megtestesítheted! (vö. Assisi Szent Klára).

A szekularizációval elérkezett az az idő, amikor mindenkinek személyesen kell döntenie, hogy kitől vesz arcot, kivel azonosítja magát, és kinek ajánlja fel a koronáját. A megtestesülés jelenti az idők teljességét, vagyis azt a tényt, hogy minden, amit az emberiség gondolt, érzett, elhatározott és tett Krisztus után, azt megjelölte a megtestesülés rettenetes ítélete és felfoghatatlan irgalma. Nem kell feltétlenül minden embernek tudnia arról, hogy kicsoda Krisztus, ahhoz, hogy mégis Krisztus ítélete és irgalma alá kerüljön, mert „ő az igazi világosság, aki megvilágosít minden embert” a lelkiismerete mélyén. Azonban, akik benne hisznek, biztos és végső tudáshoz jutnak. Amit mi, hívők a végső kinyilatkoztatásból kaptunk, az a lelkiismeret néha homályos vagy bizonytalan ítéletét világossá és egyértelművé teszi. 

Egy ország alapítása során mindig felmerül a kísértés, hogy Isten országát próbálják megalapítani a földön: néha kifejezetten Isten ellen, máskor téves istenismeretre alapozva vagy az igaz Isten ismeretében ugyan, de Isten országa természetének félreismerésével. Szent István nem Isten-országot akart alapítani, hanem földi országot, amelyet halála előtt rábízott Isten szent Anyjára. Ezzel minden alattvalóját annak az Asszonynak az oltalmába ajánlotta, akire az Úr a kereszten haldokolva szeretett tanítványát bízta. Ő pedig a kegyelem rendjében törődik a rá bízottokkal, s nem csak a Krisztus-hívőkkel. 

A Gaudium et Spes kezdetű zsinati konstitúció első részének negyedik fejezete az Egyháznak a mai világban betöltött küldetését értelmezi. A Zsinat először is arra emlékeztet minket, hogy az Egyház nem a világ „felett” vagy „mellett” áll, hanem inkább bele van abba oltva. „Mundus reconciliatus Ecclesia” – írta Szent Ágoston: az Istennel kiengesztelődött világ az Egyház, zarándokok vagyunk a földön, és osztozunk e világ törékenységében és szépségében (vö. GS, 40).

Ahogyan Isten Fia megtestesült, hogy életet adjon a világnak, és kibékítse azt az Atyával, úgy az Egyház is a világban lakozik Isten megtestesülésének jeleként, hogy kinyilvánítsa tervét, miszerint mindnyájunkat gyermekeivé tesz egy nagy emberi családban. Ezért az Egyház a történelemben jár a népek és kultúrák között: „az életnek ez az összefonódása a népekkel egyre inkább megérteti vele, hogy küldetésének történelmi jelentősége van, és felelősséget von maga után a társadalmi kapcsolatok szövődéséért”.

A zsinat szerint az Egyház elsődleges küldetése, hogy segítsen az embereknek odafigyelni az élet mély kérdéseire: azokra, amelyek eredetünkkel és sorsunkkal, valamint a szeretet és a szenvedés jelentésével kapcsolatosak (vö. GS, 41). A mindenáron való haszonszerzés logikája és az információk manipulálása azzal a kockázattal jár, hogy indokolatlan nyomást gyakorol az emberekre, hogy megfeleljenek az anyagi javak fogyasztásán alapuló életmódnak, noha a szívünk arra van teremtve, hogy felfelé tekintsen.

A zsinati atyák szerint az Egyház küldetése abban áll, hogy járuljon hozzá a földi város építésének a megvalósulásához. Módszerei és céljai azonban elsősorban nem politikai jellegűek, hanem a hit és a szeretet tanúságtételében, valamint az igazságosság, a béke és a testvériség iránti elkötelezettségben állnak. A hívő, miközben az igaz Krisztust imádja, aki meghalt a nem igazakért, nem fogadhatja el az alacsony sorúak és szegények elnyomását, sem azokat az igazságtalan struktúrákat, amelyek a függőség és az igazságtalanság állapotát tartják fenn. Az Egyház társadalmi tanítása irányítja a keresztények cselekvését, akik minden jóakaratú emberrel együttműködnek a közjó előmozdításában. Az Egyháznak tehát „semmi sem állhat jobban a szíve közepén, mint hogy mindenki javát szolgálja és szabadon fejlődjön bármely olyan rendszerben, amely tiszteletben tartja a személy és a család alapvető jogait, és elismeri a közjó követelményeit” (GS, 42).

A világi hívek keresztény lelkülettel és az evangélium szemléletével éltessék a világot. Ahhoz, hogy hatékonyan teljesítse az evangéliumi küldetést, minden megkereszteltnek el kell köteleznie magát a Szentlélek kegyelmével való együttműködésre, hogy hite élő legyen és az következetes viselkedésben nyilvánuljon meg. Ahogyan a zsinati atyák is emlékeztetnek, a megvallott hit és a mindennapi élet közötti szétválasztást „korunk legsúlyosabb tévedései közé kell sorolni” (GS, 43). A dokumentum külön szól a világi hívők küldetéséről, akik keresztségük erejében arra hivatottak, hogy keresztény lelkülettel és az evangélium szemléletével éltessék a világot. Ennek a valóban papi jellegű cselekvésnek az elsődleges helyszínei kétségtelenül a család és a munkahely, de kiterjed az élet minden területére.

Az Egyház mindig figyelemmel kíséri, mi történik és változik a társadalomban. Isten egész népének, de főként a papoknak és a teológusoknak a feladata, hogy megkülönböztessék, mi érdemel figyelmet korunk kultúrájában, mindig Isten Igéje és az Egyház Hagyománya, mint legfőbb megkülönböztető szempont alapján. Ehhez kiegyensúlyozott, a kulturális trendektől mentes gondolkodásmód szükséges, amely képes pozitívan tekinteni a világra, ugyanakkor rendíthetetlenül megőrzi és bemutatja az evangélium üzenetét a maga teljességében. „A kereszténység ugyanis semmiképpen sem tehető vonzóvá tartalmának felhígításával és követelményeinek enyhítésével”.

A történelem útját járó Egyház szeme előtt csak egyetlen cél lebeghet, mégpedig Isten országának eljövetele és az egész emberiség üdvösségének megvalósítása” (GS, 45). E cél elérésére mindenekelőtt személyes életszentséggel és testvéri szeretettel törekszik, ahogy Szent VI. Pál pápa írta: „Az életszentség jele nélkül szavunk aligha talál utat a kortárs emberek szívéhez, hanem azt kockáztatja, hogy hiábavaló és terméketlen marad” (Evangelii nuntiandi 76). Legyünk tehát engedelmesek a Szentlélek működése iránt, hogy segítsen nekünk szentségben és szeretetben élni, hogy a világ higgyen és reméljen.

Vezessen minket a jövőben is a művészet és a szépség szeretete, valamint az emberiség művészeti és vallási öröksége megőrzésének vágya vezeti őket, ugyanakkor zarándokok is, akik megtapasztalják Isten irgalmasságát, és új erőt merítenek hitük útján. „Egy olyan korban, amelyet a technológia ural, és amelyben gyakran a hatékonyság és a haszon kerül előtérbe, alapvetően fontos, hogy továbbra is ápoljuk a szemlélődés lelkületét, és időt, valamint teret szenteljünk a szépségnek. Ez a magatartás nagy segítséget jelenthet az emberiségnek, különösen a fiataloknak. Segíthet felfedezni a művészet képességét arra, hogy felemelje és feltárja az emberi lélek mélységeit és az isteni iránti nyitottságunkat. Egyúttal annak felismeréséhez is elvezet, hogy önmagunk odaajándékozása elengedhetetlen az igazi kiteljesedéshez. A szemlélődés csodálatos lehetőséget kínál arra, hogy találkozzunk Istennel, aki maga a Szépség”.

A család kérdése nem választható el korunk nagy kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai kihívásaitól. Az elmúlt tíz év tapasztalatait ezért most annak fényében kell megvizsgálni, hogy mit tanított általuk Krisztus Egyházának, és merre vezeti ma a Szentlélek az egyházi közösséget. Vannak helyek és körülmények, ahol az Egyház csak a világi híveken, különösen pedig a családokon keresztül válhat „a föld sójává”. A családok hétköznapi életükben maguk is részt vesznek az Egyház missziójában: szeretetükkel és hűségükkel, gondoskodásukkal és megbocsátásukkal, gyermekeik nevelésével, a hit továbbadásával, valamint az idősek és a sérülékenyek iránti figyelmükkel. Mindezzel tanúságot tesznek az Evangéliumról.

A lelkipásztorok feladata, hogy hirdessék Isten házasságra és családra vonatkozó tervének szépségét, ugyanakkor az embereket életük konkrét körülményei között kísérjék. „Ez a szolgálat a meghallgatás iskolájába is helyez bennünket. Bizonyára sokat kell tanulnunk a családoktól.”

Az Egyháznak ugyanakkor bátran szembe kell néznünk a társadalmi változásokkal. Sok helyen egyre nagyobb távolság alakult ki a szexualitás és az intimitás megélésének módja, valamint a házasságról vallott keresztény felfogás között. A fiatalok továbbra is szeretetre, hűségre és valahová tartozásra vágynak, mégis sokan nehezen tudják elképzelni, hogyan valósulhat meg életükben a szeretet keresztény eszménye. Nehéz számukra elhinni azt is, hogy az életre szóló elköteleződés lehet a feltétele annak, hogy elérjék azt, amire valójában vágynak. Döntéseiket ráadásul a gazdasági bizonytalanság, a migráció, az erőszak, a magány és az érzelmi törékenység is befolyásolja.

Mindezek tényében és fényében tegyük fel maguknak a kérdést: mit keresnek valójában az emberek e kulturális változások mögött? Hol képes a lelkipásztori nyelvezet utat nyitni hozzájuk, és hol nem éri el többé a szívüket? Mit taníthatnak az Egyháznak maguknak a családoknak a tapasztalatai?

Az emberi törékenység mélyen befolyásolhatja azt, ahogyan az ember önmagára, jövőjére, sőt Istenhez és az Egyházhoz fűződő kapcsolatára tekint. A törékenység azonban mindannyiunk közös emberi tapasztalata. Valamennyien ismerjük a távolságot aközött a jó között, amelyre vágyunk, és aközött, amit ténylegesen képesek vagyunk megvalósítani. Ezért kegyelemre, megbocsátásra és újrakezdésre van szükségünk. „A hűség maga is kegyelem, amelyet be kell fogadnunk, és olyan út, amelyet fokozatosan, gyakran megpróbáltatásokon keresztül kell megújítanunk”.

„Milyen Egyházzal találkoznak az emberek éppen akkor, amikor a leginkább törékenyek?” Közösségeink segítenek-e nekik felismerni, hogy továbbra is van helyük az Egyházban, van felelősségük és vannak ajándékaik? A hirdetett igazsággal találkozhatnak-e a lelkipásztori jelenlét türelmén, közelségén és irgalmasságán keresztül?

Ne kerüljük meg ezeket a kérdéseket, mert a Szentlélek gyakran éppen azokon a helyzeteken keresztül szól, amelyek kihívás elé állítják az Egyházat. Nem elegendő tehát csupán értelmezni a családok mai valóságát. Engedni kell, hogy tapasztalataik az Egyházat is kérdezzék, és megújítsák lelkipásztori felelősségét. Így találhat új utakat az Evangélium hirdetésére és a családok kísérésére, láthatóvá téve azt a gyengédséget, amellyel Krisztus ma is népe között jár. Ezért fontos, hogy figyelmesen hallgassuk meg egymást. A különböző országok, kultúrák eltérő tapasztalatait pedig tekintsük az egész Egyház számára ajándéknak. „Adja meg nekünk az Úr a szabadságot, hogy meghallgassuk egymást, a bölcsességet, hogy felismerjük működését népe körében, és a bátorságot, hogy kövessük, amerre vezet bennünket, hogy az Evangélium napról napra egyre teljesebben örömhírré váljon a családok számára az egész világon.”

„A megbocsátunk és bocsánatot kérünk« szavak, amelyek egy, a háború sebeitől még mélyen megsebzett Európában hangzottak el, ma is különleges erőt és időszerűséget őriznek” Ezek a szavak arra emlékeztetnek, hogy a kiengesztelődés nem a múlt elfelejtéséből születik, hanem abból a képességből, hogy az igazság fényében szembenézzünk vele, bátran és bizalommal megnyílva az őszinte párbeszéd előtt. A keresztény ember számára pedig a kiengesztelődés mindenekelőtt a feltámadt Úr ajándéka. Ahogy Szent Pál tanítja: „Isten Krisztus által kiengesztelt minket önmagával”.

Sőt, a mai világnak ennél is többre van szüksége: bátrabb gesztusokra és döntésekre, amelyek képesek megelőzni korukat. Ki kell nyújtani a kezünket embertársunk felé, és a közöttünk fennálló különbségek ellenére is tisztelettel és hálával kell fordulnunk egymáshoz. A kiengesztelődés nehéz, de lehetséges. Valakinek azonban meg kell tennie az első lépést. napjainkban is hasonló kezdeményezések születhessenek a gyűlölet, az erőszak és a háború leküzdésére.

„Megbocsátunk és bocsánatot kérünk” – két olyan kifejezés, ami ma is különleges erővel és időszerűséggel bír. „A »megbocsátunk és bocsánatot kérünk« szavak, amelyek egy, a háború sebeitől még mélyen megsebzett Európában hangzottak el, ma is különleges erőt és időszerűséget őriznek”.

Ezek a szavak arra emlékeztetnek, hogy a kiengesztelődés nem a múlt elfelejtéséből születik, hanem abból a képességből, hogy az igazság fényében szembenézzünk vele, bátran és bizalommal megnyílva az őszinte párbeszéd előtt. A keresztény ember számára pedig a kiengesztelődés mindenekelőtt a feltámadt Úr ajándéka. Ahogy Szent Pál tanítja: „Isten Krisztus által kiengesztelt minket önmagával”.

Valóban jó lenne komolyabban elgondolkodni a tanúságtétel jelentőségén egy olyan korban, amikor ismét új megosztottságokkal és szembenállásokkal találkozunk. Ez arra is figyelmeztet, milyen értékes mindaz, amit évtizedeken-, évszázadokon-, és évezredeken át türelmesen sikerült felépítenünk.

Adja Isten, hogy mivel első szent Királyunk végrendelete alapján a Szűzanya mi Anyánk is, ma különösképpen köszönjük meg az ő anyai közbenjárását és hathatós pártfogását, amelyet nemzetünknek az elmúlt ezer esztendő folyamán annyiszor volt alkalmunk megtapasztalni. Segítsen minket a Szentlélek, hogy ma is érezzük irántunk való megkülönböztetett szeretetét és oltalmát, és a sok baj és nehézség közepette is töltsön el bennünket az élő vágy és készség hozzá és egymáshoz tartozni.