Elmélődés 112

Ki a betyár, ki a szent?

A napokban az 1989-es eseményekre emlékeztünk: a kulcsok csörgetésére, a vágyakra, az álmokra, az elképzelésekre. 32 évvel a történések után joggal kérdezhetjük: mi lett a kulcsok csörgetésének az eredménye? Mi lett a vágyakból, az álmokból, az elképzelésekből?

 A minap Ferenc pápa a Vatikánban fogadta, nagykáptalanjuk alkalmából a ferences világi rend férfi és női tagjait, akiknek elsődleges feladatul az életszentséget, a szegények megsegítését és az evangelizálást szorgalmazta.  

A pápa Szent Ferenc szavaival: Az Úr adjon neked békességet! – köszöntötte az egybegyűlteket, majd a Katolikus Egyház Katekizmusa tanítását idézve, az életszentség egyetemes vonatkozásában arra emlékeztette őket, hogy mivel „A világi hívők is részesednek Krisztus papságában, hogy egyre inkább egyesülve Ővele, a keresztség és a bérmálás kegyelmét az élet mindenfajta - személyes, családi, társadalmi és egyházi - helyzetében kibontakoztassák és teljesítsék a minden megkereszteltet életszentségre szólító meghívást.” (vö. KEK, 941.), ezért tudatosan kell törekedniük eleget tenni e nemes meghívásnak.

Életszentségre - amint azt a Szent VI. Pál által jóváhagyott rendi alkotmány és regula is előírja - a ferences világiak meghívást kaptak. Ehhez mindenekelőtt a szív megtérésére van szükség, amelyet magához vonz és átalakít a Fölséges Isten, akit Szent Ferenc így dicsér: „a jó, minden jó, a legfőbb jó” (Szent Ferenc: A Fölséges Isten dicsérete). A pápa továbbá rámutatott arra is, hogy éppen ez teszi a ferenceseket valódi bűnbánókká. A bűnbánat útja a megtérés, a keresztény élet, az Atya akaratának teljesítése. Szent Ferenc is ezt az utat járta be életében, ahogy ő maga írja Végrendeletében (vö. Testamentum, 1-3):

„Az Úr a következő módon mutatta meg nekem, Ferenc testvérnek, hogyan kezdjem el a bűnbánattartást: míg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása. És maga az Úr vezérelt közéjük és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére. Utána egy kevés ideig még vártam, azután elhagytam a világot.”

Ilyen a megtérés folyamata. Isten kezdeményez, majd olyan helyekre vezeti a bűnbánó embert, ahova soha nem szándékozott menni. Szent Ferenc irgalmas szolgálattal fordult a leprásokhoz, és megtalálta a boldogságot.

A bűnbánat gyakorlását azonban nem szabad összekeverni a bűnbánati cselekedetekkel – mint a böjt, az alamizsnálkodás vagy az önmegtagadás - amelyeket azért végzünk, mert előtte megnyitottuk szívünket Isten előtt.

A ferences karizma szerint élő világi férfiak és nők a feltámadt Jézus Krisztus szent evangéliumát követik a mindennapokban. Hivatásuk lényege, hogy környezetükben „Isten szegénykéje” életstílusát valósítsák meg. Az evangélium adja életük formáját és alapját. A szegénység, a kicsinység, az egyszerűség jegyeit vegyék magukra, és így tegyenek tanúságot az Úr Jézusról. Éljenek egyszerű életet, nagy elvárások nélkül. Kövessék boldogan a szegény és keresztre feszített Krisztust, amint azt Szent Ferenc és sok-sok követője tette és teszi a világban. Karolják föl a lét perifériáján élőket, vegyék ki részüket a kifelé nyitó egyház szolgálatából. Hirdessék a jó hírt a szegényeknek, akik Krisztus teste. Legyen ebben fényes példa előttük Árpád-házi Szent Erzsébet, a rend védőszentje. Amint a bűnbánó testvérek – ahogy régen a ferenceseket nevezték – kórházakat, orvosi rendelőket, szegénykonyhákat alapítottak, úgy ma a Lélek arra hívja a ferences világiakat, hogy valósítsák meg ugyanezt a karitatív munkát a szegénység új formáihoz igazítva kreativitásukat. Közelség, együttérzés és gyöngédség vezérelje őket, legyenek a remény hírnökei a társadalmi és politikai életben. Éljék meg hivatásukat a testvériség szellemében, az igazságosság, az átfogó ökológia szolgálatában, működjenek együtt a béke érdekében és legyenek a nyolc boldogság tanúságtevői! – bátorította a pápa a ferences világi rend tagjait.

Ki ne látná? A természetben csak az növekszik, az bontakozik ki és hoz gyümölcsöt, ami a teremtés rendjében történik, amit a Teremtő kezdettől fogva belétáplált. A teremtés megannyi csodája egy jól működő program eredménye, amit azonban Isten nem a maga gyönyörűségére alkotott, hanem az ember használatára. Ezért Isten nem a természetre kíváncsi, hanem sokkal inkább az érdekli, hogy az ember, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett, szabad akaratából mit hoz ki mindabból, amit kapott, hogyan használja fel a teremtett világ javait, hogy valami újat, többet adjon vissza ahhoz képest, mint amije induláskor volt? Ez az ember szabadságának és méltóságának a titka (Barsi Balázs).

Vagyis nem is annyira tehetségünk kamatoztatásáról van itt szó, hiszen azt Isten adta, hanem mindenekelőtt a szabadságban fogant önátadásunkról, arról a választásról, amellyel mindenki maga dönt saját üdvösségről. E nélkül az önátadás nélkül tehetségünk kamatoztatása elvetélt önmegvalósítási kísérlet lenne csupán, amelynek eredményeképpen azt is elveszítjük, amink eredetileg volt.

 Az önátadás viszont a szerényebb képességű emberből is szentet nevel, akár a hősiesség olyan magas fokára emelve, mint amilyenre az ószövetségben szereplő hét testvér és édesanyjuk került (vö. 2 Mak 7, 20-31). Az ő vértanúságuk – ha pusztán emberi szempontból nézzük – őrültség, ideológiai fanatizmusból fakadó öngyilkosság volt. De vajon nem még nagyobb őrültség volt a király tette, amikor korbáccsal és szíjjal akarta őket arra kényszeríteni, hogy sertéshúst egyenek?

Adja Isten, hogy a forradalmak közepette és elmúlása után, a hét testvér és édesanyjuk, valamint áldott elődeink példájára mi is merjünk áldozatot hozni az evangéliumi értékrendről, tanúskodván arról a kicsiny kis többletről, amit nem lehet ebből a világból, a puszta emberi logikából megmagyarázni, s amelynek jutalma és méltósága nem ehhez a világhoz méretezett, hanem a Teremtő mérhetetlen szeretetéhez és isteni bőkezűségéhez. Mindezek fényében bizonyára egyetértünk a Mécs László kérdezte és válaszolt igazsággal:

 „Ki a betyár? Ki a szent?
Magyarhonban ki a szent?
Ha a mérték tönkrement,
senki, semmi meg nem ment.”