Életem örök csodája...

Már többéves hagyomány, hogy egyházközségünkben is külső bensőséggel és áhítattal ünnepeljük meg a hitünk misztériumait.  Virágvasárnap lélekben az Úr Jézust ünneplő tömeggel együtt ünnepeltünk. Valójában nem is Őt, hanem a Róla elképzelt és alkotott képet. Az Úr Jézus ugyanis nem korrigálta a tömeg által elképzelt képet, nem tartott sajtótájékoztatót, hanem ment tovább – rendíthetetlenül. Szívé mélyén, belül mély, őszinte szeretet volt, kívül és körülötte pedig annak a teljes félreértése. Jó tudni és tudatosítani, hogy Ő nem azért szenvedett, mert az Atya ezt akarta, hanem mert az ember nem tud mit kezdeni az igazi szeretettel.

Mivel az Atya komolyan veszi az ember szabadságát, gyávaságát, hallgatását, azért Fia által, az Úr Jézusban mutatja meg ezt a kereszten. A kereszt ugyanis nem Isten brutalitása, hanem az Ő sebezhetősége. A szenvedés értelme a passióban nem az, hogy a Fájdalmak Férfia valamit „jóvátesz”, hanem hogy feltár valamit. Megmutatja, meddig megy el a szeretet akkor is, amikor már senki sem tapsol.

Virágvasárnap arra tanít, hogy a szenvedés értelme néha nem az elkerülés, hanem az, hogy nem menekülünk el a hűség elől, még akkor sem, amikor mindez már nagyon fáj.

A szenvedés első rétegére tehát a tömeg viselkedése mutat rá – a szenvedés, amely szétszóródik. Virágvasárnap a tömeg nem gonosz, csak felszínesen lelkes. Ez az ijesztő. A tömeg nem akar rosszat, csak gyors megoldást, látványos Messiást, azonnali igazságot. Az Úr Jézus pedig hordozza a tömeg ingadozását. Ez az a szenvedés, amikor az ember rájön, hogy nem lehet mindenkit megmenteni attól, hogy félreértsen.

A fájdalmas felismerés pedig ez: néha én is a tömeg része vagyok, aki egyik vasárnap még ujjong, a másik héten pedig csendben eltűnik, vagy elmarad, kimarad, lemarad.

A szenvedés második rétegét Pilátus mutatja meg – a szenvedés, amely elhallgat. Pilátus tragikus figura. Nem gonosz és nem igazán bűnös, hanem csak fél. Tudja, hogy az Úr Jézus ártatlan. Tudja, hogy mi az igazság és mégis megkérdezi: „Mi az igazság?” Ez nem filozófiai kérdés, hanem menekülés.

Pilátus szenvedése nem a testi fájdalom, hanem a belső hasadás: amit ugyan látok, amit érzek, amit tudok, de amit mégsem merek megtenni. Ez a szenvedés akkor születik, amikor az ember lemond önmagáról, hogy megússza a konfliktust. Pilátus kezet mosott, de a története azt sugallja, hogy a keze ugyan tiszta lett, a lelke nem, piszkos. Ez az egyik legcsendesebb szenvedésfajta. Nem látványos. Nem mártíromság. Csak hosszú, belső üresség.

A harmadik réteg a passió legmélyebb titka: amikor kiderül, hogy a szenvedés nem önmagáért van, nem öncélú. Az Úr Jézus szenvedése nem zárt rendszer. Nem olyan, hogy „el kell viselni, mert ilyen az élet”. A szenvedés átjáróvá válik, mert Ő nem bezárja, hanem átadja az Atyának, az embernek, a jövőnek. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Ez nem menekülés, hanem bizalom.

A kereszt ott válik értelmessé, ahol a szenvedés nem megkeményít, hanem megnyit. Nem minden szenvedés üdvözítő, de az a szenvedés, amelyet nem fordítok bosszúvá, cinizmussá vagy közönnyé, lassan kapuvá alakul. Virágvasárnap ezért a Nagypéntek előszobája. Megmutatja, hogy a szenvedés nem az út vége, hanem az a pont, ahol eldől: bezárulok vagy odaadom magamat.

A negyedik réteg még beljebb vezet – amikor a szenvedés nem védekezik. A passió egyik legmegrázóbb eleme nem a verés, hanem a hallgatás. Az Úr Jézus nem magyarázza önmagát, pedig meg tudná tenni. Egyetlen jól megfogalmazott mondat és az egész per szétesne, de nem szól. Ez nem passzivitás. Ez lemondás a kontrollról. A szenvedés itt azt jelenti: nem bizonyítom, hogy igazam van, nem győzöm le a másikat érvekkel, nem mentem meg az arcomat. Ez a szenvedés nem látványos, de nagyon drága, értékes.

Az ötödik réteg az elhagyatottságra mutat rá – amikor Isten nem magyaráz. „Istenem, miért hagytál el engem?” Ez a mondat mindent felrobbant, mert itt az Úr Jézus nem tanít, nem példát mutat, nem teológiai tételt közöl. Itt velünk van.

A szenvedés legmélyebb pontján nem az a fájdalmas, hogy fáj, hanem hogy nincs rá válasz. Isten pedig hallgat. Nem menti meg az Úr Jézust a szenvedéstől, hanem átmegy rajta Ővele. Ezért a kereszt nem azt mondja: „minden rendben lesz”, hanem azt: „nem leszel egyedül, amikor nincs rendben”. Ez a szenvedés értelmének egyik legcsendesebb magja.

A hatodik lépés a döntés pillanata – ahol a szenvedés formál. A passió nem csak az Úr Jézus története. Hanem döntések sorozata:

– megszólalok vagy hallgatok?

– sodródom vagy kiállok?

– megmentem magam vagy hű maradok?

A szenvedés itt már nem esemény, hanem választótér. Nem az a kérdés, hogy lesz-e szenvedés, hanem az, hogy mivé tesz. Megkeményít vagy lassan, fájdalmasan átalakít? Az Úr Jézus nem kereste a szenvedést, de amikor eljött, nem menekült el előle. Ezzel mutatta meg: a szenvedés nem istenbizonyíték, hanem szeretetpróba. A szenvedés akkor kap értelmet, amikor már nem magyarázni akarom, hanem odaadni.

Odaadom? Hol? Mikor? Erre a legalkalmasabb pillanat, esemény, a szentáldozás. Ezt ünnepeltük. Tettük, cselekedtük. A szentmise ünnepi bevonulással vette kezdetét.  A menet élén az illatáldozatot vivő ministráns haladt, kezében a füstölővel, jelezve az áldozatbemutatás tényét és fenségét. Majd a keresztvivő következett. Ugyan még a letakart kereszttel, de a hívő ember hite már sejti, hogy mit rejt a letakart kereszt.  A menetben a ministránsok következtek, majd az a 12 férfi, akik az isteni Mester 12 tanítványára emlékeztettek. A szentmise során ők voltak azok, akik elé - a pap személyében - lehajolt Krisztus, hogy lábukat megmosva jelezze az Isten a ma embere iránt tanúsított szeretetét.

A lábmosás szertartására az idén a következő testvérek fogadták el a meghívást:

1. Béres Ernő
2. Bodnár Béla Ing.
3. Csala János, Ing.
4. Filakovszky Gábor
5. Iván József
6. Karaffa János
7. Király Antal Ing.
8. Nagy István Mgr.
9. Szoták Gábor
10. Szoták József
11. Tamás László
12. Tokár István

A szentáldozás és a záró könyörgés után, az Oltáriszentséget ünnepélyesen átvittük a megőrzés helyére, ahol rövid Szentségimádást végeztünk. Mindazok, akik ma szentáldozáshoz járultak, és énekléssel részt vettek a Szentségimádásban, s igyekeztek a szándékos bocsánatos bűnöktől is óvakodni, valamint elmondtak a Szentatya szándékára 1 Miatyánkot és 1 Üdvözlégy Máriát – teljes búcsút - lelki amnesztiát nyerhettek. Ezt azt jelenti, hogy Urunk Jézus Krisztus életáldozata, a boldogságos szent Szűz, a szentek esedezésére, valamint az Egyház látható fejének adott felhatalmazása alapján – megszabadulhattunk a bűneinkért járó ideig tartó büntetésektől. Mint minden elnyerhető búcsú, ezek is felajánlhatóak az elhunyt szeretteinkért is.

    Ismételt köszönet, hogy újból hálatelt szívvel együtt ünnepelhettünk. Van miért. Nagy köszönet és hála az Egyház tanítóhivataláért, elsősorban XIV. Leó pápáért, akit – rendíthetetlen hite, reménye és szeretete miatt, sokan a világ lelkiismeretének tartanak. Köszönjük meg a Gondviselésnek, hogy egyházmegyénknek már évek óta van megyéspüspöke. Az idősebbek még emlékeznek arra, hogy ez évtizedeken át, nem így volt. Mondjunk köszönetet azért is, hogy templomunkban, naponta van szentmise. Naponta van lehetőségünk a Lélek segítségével az Úr Jézussal találkozva az Atyához vándorolni, megünnepelve és tudatosítva a nagyhét eseményeinek költői valóságát:

Mi magyarok nagyhétnek nevezzük,
de vajon átéljük-e a nagy csodákat,
fakad-e belőle új élet, erő,
kíséri-e könnyes bűnbánat?
Megragadjuk-e újra meg újra
az értünk átszegezett szent kezet?
Megváltónk most is felénk nyújtja,
s hazafelé, a cél felé vezet!

Hogy fiatalon rátalálhattam
felejthetetlen pillanat,
életem örök csodája,
nagyheti titka marad!

 (Túrmezei Erzsébet: A nagyheti titok)