Egy szeretetteljes szó, mosoly, hír, híradás, tudósítás...

Évekkel ezelőtt olvastam, akkor le is írtam és azóta is őrzöm az imazsámolyomon: A pap Jézus Krisztus jelenlétének a szolgája. Ez a kijelentés a katolikus teológia és a papságfelfogás egyik legfontosabb alapigazsága. A katolikus egyház tanítása szerint ugyanis a szentségek kiszolgáltatásakor a felszentelt pap nem a saját nevében, hanem Jézus Krisztus személyében (in persona Christi) cselekszik. Ugyanakkor népe hangja is, életmagatartása az 5. evangélium.

Mindez az alábbi módokon van jelen a hívők életében. A szentségek kiszolgáltatásakor, amikor a pap misézik és kimondja az átváltoztatási szavakat, vagy a gyóntatószékben feloldozza a bűnöket – ilyenkor szentségileg maga Jézus Krisztus van jelen és cselekszik általa. Az evangélium hirdetésekor – a pap nem a saját gondolatait, hanem Krisztus Urunk örömhírét és tanítását adja tovább a közösségnek. Végül pásztori szolgálatában – a pap gondoskodó Jópásztorként vezeti és szolgálja a rábízott közösséget. A pap tehát egyfajta „élő eszköz” közvetítő, akinek az a hivatása, küldetése, hogy láthatóvá, hallhatóvá, érthetővé és elérhetővé tegye Jézus Krisztus láthatatlan jelenlétét és kegyelmét a világban.

A minap, Leó pápa az Apostoli Palota Kelemen termében a Fokoláre mozgalom püspökeinek mindegy 100 fős csoportját fogadta. Noha sok országból és sokféle társadalmi helyzetből érkeztek - mivel Mária-műve lelkiségében gyűltek össze - tudatosították, hogy „az Úr köztük van”.

A sok széthúzástól terhes korunkban különösen is aktuális ez az üzenet. A mozgalom alapítónője, Chiara Lubich megkapta azt a különös kegyelmet, hogy tanúságot tegyen az egység értelméről és annak szolgálatáról. Jellé vált, nemcsak a saját kora, hanem a jövő nemzedékek számára is egy olyan világban, amit előítélet, rasszizmus, vallási üldöztetés és erőszak fémjelez. Ugyanakkor szól Európa nyugati világának is, amelyet túlságosan áthat az individualizmus, ahol széttöredezik a család, a barátság és a közösség, miközben teljesmértékű önállóságként tüntetik fel a szabadságot, arra bíztatva az embereket, hogy mindennemű erkölcsi és természeti korlátok nélkül keressék a boldogságot.

Korunk ellentmondásai, paradoxonjai, hogy bár folyton az egyéni szabadságot hangsúlyozzuk, az emberek mégis egyre kevésbé érzik önmagukat szabadnak. Nem mernek igazi önmaguk lenni, nem merik követni eszményeiket, félnek mások megítéléstől.  Bezárkóznak. Ennek pedig az a szomorú következménye, hogy megosztottnak érzik önmagukat. Mindez végül megfosztja őket attól a boldogságtól, amelyre Isten teremtette az embert. 

Hittel valljuk, hogy a háromszemélyű egyisten képmására teremttettünk, aki Szentháromság - az Atya, a Fiú és a Szentlélek közössége. Krisztus Urunk megmutatta nekünk az Atyát, feltárta létünk és kapcsolataink legmélyebb értelmét, boldogságunk forrását. A Szentlélek ajándéka által Isten gyermekeivé, az isteni élet részeseivé tett bennünket. Testvéri közösségünk az Úrral való egységből fakad, hiszen Krisztusban mindannyian egymás testvérei vagyunk. Ez az Egyház közösségének is a titka, hivatása és küldetése, hogy a világban ennek az egységnek legyen jele és kovásza.

Mindazok, akik az egyházirend szentségében részesültek, Krisztus Urunk Egyházának szolgáiként arra kaptak meghívást, hogy napjaink megosztottságaitól terhelt világunkban, tanúságot tegyenek az emberi család egységéről. A széthúzásra ugyanis nem az a válasz, hogy még biztosabbá tegyük a világot, hanem az, hogy az Úr adta ajándékokkal: az Oltáriszentség imádásával, az elmélyült zsolozsmázással és a szentmise méltóságteljes bemutatásával, visszatérjünk egységünk forrásához - a Szentháromsághoz. A tudatosan megélt testvéri közösség által kontemplatív keresztényekké váljunk, hogy így egymás és a külvilág számára az egység és a tartós béke tanúságtevői lehessünk.

A minap olvasott evangéliumi szakaszban (Lk 6,39-42) az Úr Jézus a következő hasonlatokat mondta tanítványainak: „Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe? Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere. Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre? Hogyan mondhatod embertársadnak: Barátom, hadd vegyem ki szemedből a szálkát, holott saját szemedben nem látod meg a gerendát? Képmutató! Vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát, s aztán törődj azzal, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből.”

Hajlamosak vagyunk mások hibáit gyorsan észrevenni, miközben elnézzük saját gyengeségeinket, mentegetjük vagy egyszerűen nem akarjuk látni azokat. Az Úr Jézus nem azt mondja, hogy soha ne szóljunk mások hibái miatt. Nem. Inkább azt tanítja, hogy előbb vizsgáljuk meg önmagunkat és csak ezután próbáljunk segíteni másoknak hibáik kijavításában, mert aki nem látja a saját „gerendáját”, az könnyen képmutatóvá válik. Egy ilyen ember részéről a figyelmeztetés erőtlen, sőt romboló lehet. A hitelesség ott kezdődik, ahol az ember tudja, hogy neki is szüksége van irgalomra. Így lesz az ítélkezőből irgalmas, a kritikusból megértő, a vádaskodóból segítő embertárs.

Az Úr Jézus egy másik képet is használ: „Vezethet-e vak világtalant?” Csak az tud másokat vezetni, aki világosságban jár, aki maga is lát. Ez nem tökéletességet, hanem Istenhez való hűséget, belső igazságosságot és helyes önismeretet jelent. A keresztény ember nem bíró, hanem útitárs. Nem az a feladata, hogy mindenkinél okosabb legyen, hanem az, hogy segítsen másoknak közelebb jutni Istenhez, de ezt csak az tudja gyakorolni, aki maga is úton van, nem tévesztve szeme elől a célt.

Az életszentség nem magánügy. Legalábbis a krisztusi biztosan nem, mert az - a szeretet tökéletességében áll és semmi másban. A Krisztus-követők az Egyházban betöltött szerepük - a püspöktől kezdve a sekrestyésig, a szűzi, a házas vagy az özvegyi életállapotuk révén - automatikusan nem emelődnek fel az életszentség szintjére, ami a Szentháromság egy Isten életéből való részesedés. A Szentháromság belső életének a törvénye ugyanis a szeretet, mégpedig az Isten és az ember szeretete. Ez pedig nem létezik az egyén bizonyos függetlenségének a feladása nélkül.

Ám, a beteges ragaszkodásból is fel kell szabadulnia annak, aki Krisztus hűséges követője akar lenni. Viszont miután felszabadult, függetlenségét nem szabad önmagának megtartania, mert akkor semmi, de semmi köze nem lesz ahhoz az Istenhez, aki érettünk és a mi üdvösségünkért emberré lett. Igyekeznünk kell tehát tudatosan mások üdvösségéért, bőségesebb életük kibontakozásáért élni. Nem szabad újra rabszolgájává lennie senkinek és semminek, még a saját szolgálatának sem, ám arra is vigyáznia kell, hogy ő sem vessen másokat rabszolgaságba, érzelmi-lelki függőségbe ahelyett, hogy Krisztushoz kötné őket.

Az igazán független, bensőleg tökéletesen szabad, de mégis teljesen másokért élő embert az jellemzi, hogy tud mások útjából félreállni. Szent Pál azt mondja: „mindenkinek mindene lettem”, de nem azt mondja, hogy életük végéig, minden időben. Nehéz, olykor nagyon fájdalmas, de ha testvérünk lelki fejlődése, kibontakozása azt kívánja, hogy elhagyjon, túlhaladjon minket, és ne tartson többé igényt a szolgálatunkra, akkor engednünk kell őt továbbmenni. A célban úgyis találkozunk, sőt a végső célban, Jézus Krisztusban, aki az Atyával egylényegű, már most is együtt vagyunk.

Egyetlen egyházi személy sem jár egyedül, nem hagyhatja magára népét, hanem ismernie kell annak örömeit, fájdalmait és álmait. Az egyházirendben részesültek szívében mindenkinek helyet kell találnia, mert Krisztus Urunk szívében már mindenkinek van helye.

Ebben az összetett és bizonyos szempontból „nyugtalanító” helyzetben az Egyház az elmúlt évben nem véletlenül ünnepelte a Remény szentévét /2025/. Talán azért, mert a világon kívül él? – kérdezhetnénk Leó pápával. Nem. „Éppen ellenkezőleg: azért, mert a meghalt, de a feltámadt Krisztus arra hív, küld bennünket, lelkipásztorokat, hogy mindenkinek hirdessük az üdvösség Evangéliumát. Ennek a küldetésnek mi, felszentelt lelkipásztorok vagyunk az első címzettjei.”

A lelkipásztorok elsődleges feladata tehát, hogy „ együtt maradjanak Jézussal”. Ez a legfontosabb küldetésük, mert a lelkipásztor mindenekelőtt „tanítvány”. Ahhoz, hogy Krisztusról hitelesen tudjon beszélni, „vele kell lennie”; ahhoz pedig, hogy népét hozzá vezesse, „minden nap engednie kell, hogy Ő vezesse őt”. Ezért kell mindig megőrizni az Úrral töltött időt: az Eucharisztiát, Isten Igéjét, az imádságot és azokat a pillanatokat, amikor jelenlétében lehetnek annak a tanítványnak az egyszerű szívével, aki engedi, hogy Ura szeresse őt. Innen születik a szolgálat és válik derűsebbé, szabadabbá és termékenyebbé.

A lelkipásztor olyan ember, aki napról napra egyre inkább megtanulja szeretni a népét: megismerni az emberek örömeit és fájdalmait, osztozni álmaikban és örülni annak, amikor látja növekedni a közösségeket.

A valódi „lelkipásztori atyaság" olyan nagy szívet jelent, amelyben mindenki számára van hely. Meghallgatva a reábízottakat, bátorítja őket, imádkozik értük, örül annak a jónak, amit tesznek, bizalommal kísérve szolgálatukat. Különös figyelmet fordítva az idősekre és a betegekre. Megéreztetve velük, hogy értékesek és az Egyház ezért hálás nekik. Vagyis a lelkipásztor nem feledkezik meg övéiről - ehhez néha elég egy telefonhívás, egy SMS, egy látogatás, egy szeretetteljes szó, mosoly, hír, híradás, tudósítás…