Égig érő jövő...

Húsvéthétfőn, a Szepsi plébániatemplomban hálaadó szentmisére gyűlt össze Vasko Mária,  a Szent Keresztről Nevezett Irgalmas Nővérek kongregáció tagjának meghívására a rend, a rokonság és az egyházközség hívő népe. 

A kongregációt Páter Theodosius Florentini kapucinus atya alapította Svájcban, társalapítója Maria Theresia Scherer volt. A nővérek már kezdetben egész Európában letelepedtek és nagyon korán a világ többi részén is megjelentek. Ma négy kontinensen, húsz országban vannak jelen, összesen 3200 nővérrel. A világban való jelenlétüket többek között meghatározza az örökimádás, amit az egész kongregáció 24 órában tart, amit még az alapítók kezdeményeztek. Feltekintenek Arra, akitől minden erő származik. Isten elé viszik apostoli tevékenységeiket, a nővértársaikat és azokat az embereket, akik megajándékozzák őket szükségeikkel. Apostoli tevékenységük középpontjában az ember áll. Regulájuk Assisi Szent Ferenc szabályozott harmad-rendjének regulájára épül. A közösségnek két jelentős profilja van: a nevelés és az egészségügy. Igyekeznek nyitott szemmel járni, hogy meglássák azt, ami szükséges, és amire a kor kihívásai közepette oda kell figyelni, ahogyan azt az alapító atya is mondta: a kor szükséglete Isten akarata. Vagyis olyan szemmel kell járniuk – és járnak is –, hogy mindig készek legyenek a változásra.

Mária nővér - elmondása szerint - teológiai tanulmányai során egy szemináriumi munkát kellett elkészítenie, amikor már érdeklődött a szerzetesrendek iránt. Kutatása során találkozott a keresztes nővérekkel is. Érdekes találkozás volt ez: jó pár rend megtekintése után az utolsó rend ajtaján kopogtatott. Már szinte semmi sem érdekelte, annyira fáradt volt. De ami ott fogadta, az nagyon megérintette: a végtelen egyszerűség és a derű, ami mind a mai napig nagyon mélyen jelen van az életében. S ami még jobban megfogta: azt mondták neki - keresd az utadat, s ha megtaláltad, boldog leszel. Soha nem azt mondták neki, hogy ide, vagy oda kell belépned, hanem keresd az utad. Ez az a két tartópillér, ami ezt a találkozást megerősítette benne.

Az első fogadalma 2005-ben volt, aminek azt a mottót választotta, hogy: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, azt atyám is szeretni fogja, hozzá megyünk, és lakást fogunk venni nála.” Ezek jellemezték az első évei lényegét - az otthonteremtést. Minél nagyobb teret adni az életében az Úr Jézusnak. Megtapasztalta, hogy egyedül Ő a fontos, aki hív és küld. Nem volt könnyű. Voltak szakadékok, mélységek és magasságok, de nagyon szép tapasztalat alakult ki benne, hogy ezt nem ő teszi, de az Isten alakítja, formálja benne. Isten akaratát megtenni tulajdonképpen az, hogy odaadjuk Neki az életünket. Odaadva az életünket azoknak az embereknek, akikkel találkozunk, akiket Isten hozzánk küld. Így lett az örökfogadalmának az a szentírási mondata, ami mindig nagyon elevenen van jelen az életében: „Senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki az életét adja a barátaiért.” Ez az út kíséri, vezeti, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha szenvedés jön, vagy vigasztalanság, mert tudja, ha Isten arcába, irgalmas tekintetébe néz, ami a Kereszt jele, akkor az nem más, mint életet adó feltámadás. Ott kezdődik az élet, pontosan azon a ponton, amikor elengedjük az életünket.

Mária nővér Szepsiből származik, 19 éves koráig itt élt. Azóta több helyütt élt, de mindig szeretettel tért és tér vissza. Hazulról – haza. A rend egyik jeles egyéniségéről, Boldog Zdenkáról addig keveset tudott, ameddig nem lett a rend tagja. 2003-ban a noviciátusa kezdetén vett részt a boldoggá avatásán. Ekkor kezdte őt jobban megismerni és kezdett foglalkozni életútjával, életrajzával, az írásaival.

Életét röviden négy pont köré lehetne össze gyűjteni: egy ember, aki vágyott a szeretetet szolgálni. Egy nő, aki másokért élt. Egy keresztes nővér, akinek az életáldozata szabadságot hozott. Egy boldog, aki a megbocsátás és a megbékélés tanúja volt. Ez az út az, amit végigjárt életében. Egyszerű nővér volt, aki a diákéveit a keresztes nővéreknél töltötte. Majd kérte felvételét a rendbe. Az első fogadalom után betegápolóként dolgozott, majd röntgenlaboránsként különböző kórházakban. Itt érte a háború, a szétszórattatás, a rendek feloszlatása. Ők a kórházban maradtak, mivel ápolónővérekre szükség volt. Elindult egy kezdeményezés, ami védelmet akart nyújtani az üldözötteknek: a papok, a szerzetesek, a szerzetesnők életben maradásáért. Zdenka nővér is tagja ennek a csoportnak. Így történt, hogy 1950-ben egyik éjjel megszöktetett egy atyát. Ezzel indult az ő keresztútja, voltaképp a keresztes nővér valódi hivatása. Mindaz, amire a képzése során felkészült, az jelenvalóvá vált. Elgondolkodtató, amit naplójában írt: „Az én áldozatom, az én szentmisém, az még csak most kezdődik. Mindenütt tudnom kell folytatni az oltár áldozatát. A tökéletesség abban van, hogy teljesítjük Isten akaratát, és teljesen átadjuk neki önmagunkat.” Vagyis teljes tudatában volt annak, hogy amit tesz, az másokért odaadott élet. Egy másik életért, mégpedig egy pap életéért. Vagyis nagyobbnak tartotta a pap életét a sajátjánál. Olyan akart lenni, mint az Úr Jézus a kereszten. Azt mondta: „Keresztre akarok feszíttetni veled.” De még ez sem volt a lelki élet végső szakasza, csúcsa. Még magasabbra akart menni, „Krisztus testévé akarok válni.” – mondta. Eucharisztia akart lenni. Elmélkedéseiben és az imádságaiban világosan írt erről: mások számára eledel akart lenni. Ezt a magatartást tanította az Úr Jézus is: jónak lenni másokhoz, valójában Jézusnak lenni mások számára.

Visszatérve Zdenka az életéhez: nem derült ki azonnal, hogy ki segítette a pap szökését. Az idősebb őrök a fiatalabbakat vonták felelősségre. Míg egy fiatal őr elment a titkosrendőrséghez, és felajánlotta saját magát, hogy ő majd kideríti, ki volt a tettes. A titkosrendőrség gonosz játékba kezdett Zdenka nővérrel. A pap nevében leveleket írtak neki, ami fokozta benne a feszültséget. Ez is volt a cél, hogy ez által több információkhoz jussanak. A levelek soha nem jutottak el az illető atya kezébe, hanem a titkosrendőrséghez. Alapvető dokumentumokká váltak, amit bizonyítékként használtak fel ellen, aminek alapján 1952. február 29-én letartóztatták. Majd megkezdődött a kihallgatások hosszú sorozata sok fizikai bántalmazás és megaláztatás közepette. A nővér a bánásmód miatt mellrákot kapott, amit mindenféle fájdalomcsillapító és ápolási szükséglet nélkül még a börtönben megműtöttek, majd amikor látták, hogy állapota nem javult, azzal az ürüggyel, hogy nem akarnak belőle mártírt csinálni, szabadlábra helyezték. Egy barátnője vette gondozásába, hiszen a nővérek szétszórtan éltek. 1955. július 31-én halt meg a nagyszombati kórházban.

Zdenka megbocsátott kínzóinak. Teljes tudatában volt annak, hogy az életét miért adta oda. Egy másik gondolata, amit sokan szeretnek ízlelgetni: „Ha a szenvedésre és a fájdalomra gondolok, amelyek rám várnak, örülök, hogy minél több lehetőségem lesz bebizonyítani az Úr Jézus iránti szeretetemet. Ezáltal lelki gyermekeim üdvét fogom előmozdítani.” Sírja Pozsonypüspökiben található, ahol a nővérek minden hónap harmincadikán zarándok-szentmisére várják az odalátogató közbenjárást kérő zarándokokat.

Mária nővér születésnapja és fogadalmi jubileuma kapcsán jó volt látni és tapasztalni, hogy kis falukban, városkákban, a peremeken is születnek, élnek nagy emberek. Mécs László megfogalmazásában: „Ki a betyár? Ki a szent? / Magyarhonban ki a szent? / Ha a Mérték tönkrement, / Senki, semmi meg nem ment.” Ez is korunk értékrendjének felismeréséhez tartozik: segíteni, megkeresni és megtalálni Isten irgalmas arcát. Életmagatartásunkkal, jó magot szórva, vetni az irgalmasság gesztusait és a konkrét jeleit. Krisztus sebeivel önmagunkban egyesülve magunkba vonzani a sebesült másik sebét, mert ahol a két seb összeér, abból az érintésből élet fakad, égig érő jövő.