Csak posta vagyok...

A talentumokról szóló példabeszéd nem matematikai példa, hanem a szív példabeszéde. Nem teljesítményverseny, hanem bizalmi dinamika – írja elmélkedésében az évközi idő 33. vasárnapján P. Sajgó Szabolcs, jezsuita atya.

A talentumokról szóló példabeszédet hallgatva és olvasva, önmagunk számára hajlamos vagyunk lefordítani úgy, hogy az Istentől kapott képességeinket kamatoztatnunk kell úgy a magunk, mint mások javára. Érdemes ezzel kapcsolatban feltenni a kérdést: vajon ez a „profittermelés” a példabeszéd legfőbb üzenete?

Nyilván ez is benne van, de a fő téma: az Istennel való kapcsolat, a rám bízott élet és az abból fakadó termékenység. Ha ezt a szempontot nem engedjük közel a szívünkhöz, elménkkel könnyen elintézzük a felszínen látszó üzenetet.

Már ezért is fontos mélyebbre menni, mert a bibliai „talentum” eredetileg nem is tehetséget jelentett, hanem egy nagyon nagy pénzösszeget. A pénzösszeg viszont még nem a tehetség, csak egy bizonyos tehetség „terméke”. A mai „talentum = képesség” értelmezés később, éppen ebből a példabeszédből nőtt, fejlődött ki.

Az Úr Jézus tehát elsősorban nem azt mondja, hogy ki milyen téren teljesít jól, hanem azt, hogy elképesztően nagy értéket bíztak ránk. Ez fontos kiindulópont!

A példabeszédben a gazda rábízza vagyonát a szolgákra és elutazik. Itt van az első kulcs: nem valami mellékes dolgot bíz rájuk, hanem a sajátját.

Ha teológiai szempontból olvassuk - a Teremtő ránk bízta: az életet, a hitet, az evangéliumot, a kegyelmet, a kapcsolatainkat, az időnket, a szeretet képességét, a küldetésünket - végső soron mindazt, amit tőle kaptunk. A keresztény ember tehát nem tulajdonos, hanem sáfár - postás.

A másik nagyon fontos kulcs, hogy a talentumokat mindenkinek a rátermettsége szerint osztja a gazda, aki nem ugyanannyit vár mindenkitől és nem hasonlítja össze az öt talentumos embert a kettőssel. Sőt, mindkettőt megdicséri és nem vezet teljesítménytáblázatot. Nincs semmilyen összehasonlítás. Ő a hűséget nézi.

A harmadik szolga magatartása a legizgalmasabb, hiszen ő nem veszítette el a talentumot, nem itta és nem kártyázta el, nem lopta el, hanem visszaadta pontosan azt, amit kapott. Mai szemmel még becsületesnek is nevezhetnénk, mégis ő került bajba Az ő tragédiája azonban nem a rossz gazdálkodás, hanem a félelem volt. És itt fordul át az egész példabeszéd: az első két szolga ura iránti bizalomban élt, a harmadik viszont félt.

Ugyanaz a Gazda, de egészen más istenkép. Vagyis amilyennek látom az Istent, olyan lesz az életem is. Amilyen kép él őróla bennem, úgy alakul az életem is. Ha Istent könyörtelen ellenőrnek látom, akkor gödröket ások és elrejtem bennük önmagamat, mert félek kockáztatni, szeretni, megbocsátani.

Ha viszont úgy ismerem őt, mint aki rám bízza „vagyonát”, akkor egyszer csak elkezdek élni abból, amit kaptam, mert a jutalom nem egyszerűen még több vagyon, hanem az Úr öröme és az ő teljességből való részesedés. Ez egy egészen más perspektívát ad, mert a keresztény élet végső célja nem az, hogy Isten majd megdicsér bennünket a profittermelés miatt, hanem az, hogy részesedjünk az Ő örömében. A talentumok útja olyan közösségbe terel, amelyben megtapasztalhatjuk Isten jelenlétét és örömét. A talentumok kamatoztatása tehát nem pusztán önmegvalósítás, mert a kegyelem akkor válik termékennyé, amikor szeretetté válik.

A harmadik szolga nem azért bukott el, mert keveset kapott, hanem mert nem volt bátorsága azt az egyet szeretetbe fordítani. Ezért a fő kérdés nem az, hogy hány talentumunk van, hanem az, hogy mit kezdünk azzal, amit Isten ránk bízott?

Sőt, a kérdés még mélyebben is megszólít: „Milyen kép él bennem Istenről? Olyan, Akitől félünk, vagy Olyan, Aki annyira bízik bennünk, hogy ránk bízza saját vagyonát?”

Ezért még izgalmasabb a példabeszéd záró része: „Akinek van, annak még adnak; akinek nincs, attól elveszik azt is, amije van.”

Első hallásra igazságtalannak tűnhet ez a kijelentés, de ez nem azt jelenti, hogy aki gazdag, az még gazdagabb lesz, hanem azt, hogy aki bizalomban él és nyitott marad, az egyre inkább képessé válik a befogadásra.

Aki bezárul a félelembe, lassan elveszíti még azt a belső teret is, ahol Isten ajándéka egyáltalán helyet kaphatna. Aki így él, valahogy így fogalmaz: „Inkább nem szeretek, mert abból csak baj lesz.” Aztán egyszer csak már tényleg nem tud szeretni. Nem azért, mert büntették, hanem mert belül beszűkült és nem maradt élettere.

A talentumokról szóló példabeszéd nem matematikai példa, hanem a szív példabeszéde. Nem teljesítményverseny, hanem bizalmi dinamika. Amit gyakorlunk, az növekszik, amit elásunk, az elsorvad. Ez nem Isten bosszúja, hanem az élet törvénye.

Mit kezdünk tehát az Istentől kapott bizalommal? A döntésünkön múlik, hogy mit tapasztalunk: örömet, kételyt, bánatot, félelmet, bizonytalanságot?

Ugyanaz a Gazda, de egészen más istenkép. Vagyis amilyennek látjuk az Istent, olyan lesz az életünk is. Amilyen kép él őróla bennünk, úgy alakul az életünk is. Ha Istent könyörtelen ellenőrnek látjuk, akkor gödröket ásunk és elrejtjük bennük önmagunkat, mert félünk kockáztatni, szeretni, megbocsátani.

Sőt, a költővel, Babits Mihállyal azt is érdemes tudomásul venni, hogy csak posta vagyunk, voltunk.

Babits Mihály: CSAK POSTA VOLTÁL

Ki ugy véled, nyomot hagysz a világnak,
kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
nehezét únja s rímét ismeri:
marad-e rajta valami magadból,
vagy csak az utcán cipődre ragadt por
amit emlékül továbbadsz neki?

Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát
melyet oly égve és merengve futsz át
naponta többször hogy már, azt hiszed,
minden ház lelked mély szineit itta
s lelked rongyait lengi mindenik fa
s a sarki szél is tégedet sziszeg,

kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,
s vedd ki a szélből mit beléje sírtál
mint gramofonba mely megőrzené:
miről beszélnek? Régibb otthonodról
s a vad hegyekről, melyek alul egykor
közéjük jöttél, s amelyek felé

emléked visszanéz közűlük; ez vagy
te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
Pest közepén, azt hordasz és vetítsz,
s ha árnyat festesz a város falára,
az csak a hűvös havasoknak árnya,
mely rádtapadt s amelyet közvetítsz.

Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,
és a hegyekkel egy csak ott se voltál.
Mi voltál ott? keresd tovább magad!
Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél
s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,
mert szülőfölded felelt általad.

Nagyapád háza s a szelíd Dunántul:
de abban se lelheted igazánbul
magad lelkét, lázadó siheder!
Más voltál ott is! más táj, messzebb útak
voltak még amik rajtad áthuzódtak
s csak posta tudtál lenni és meder.

Életed gyenge szál amellyel szőnek
a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
amit hoztál, csak annyira tied
mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
magad is, kit a holtak lépte vet.