Az örök Kenyérből...

Szepsiben az idén szent Rókus tiszteletére Lorenzo atya vezetésével augusztus 16-án 9:00 órakor kezdődött a szentmise a fogadalmi kápolnánál, ahol az egybegyűltek ünnepélyesen megemlékeztek az 1831-es kolerajárvány áldozatairól. Akkor a városban 6 hét alatt 212 lakos halt meg, 1872-ben újabb 34. A hajdani hívek a járvány elmúltával a város domboldalán szent Rókus tiszteletére kápolnát emeltek, ahol minden esztendőben augusztus 16 – szent Rókus emléknapja – táján rájuk emlékeznek és az utóbbi években napjaink testi - lelki betegeinek gyógyulásáért is imádkoznak.  Nagy köszönet és hála, hogy áldott elődeink példáját követve, ismét felkapaszkodtunk a dombra. Köszönet és hála mindazoknak, akik lehetővé tették a szentségi találkozást a liturgiában, az éterben és a szépen megtisztított környezetben.

Tettük ezt azért is, mivel mindnyájunk életútjának vannak szakaszai, amikor minden olyan céltalannak, reménytelennek és hiábavalónak tűnik, ezért áldott elődeink példáját követve, immár 195 éve - szent Rókus ünnepe táján – ismét elzarándokoltunk erre a megszentelt helyre, hogy hálát adjunk, könyörögjünk, erőt gyűjtsünk, fényt és világosságot kérjünk.

Köztudott, hogy ma, korunk új pestise: a koronavírus-járvány különböző variánsai mellett, a kábítószer, az alkohol, a testiség, a szerencsejátékok szenvedélye és a szekták sokasága szedi áldozatát népünk körében is. E megszentelt helyen ma ismét őértük imádkoztunk és mindazokért, akik szenvednek miattuk, és akik felszabadításukon fáradoznak: az orvosokért és az ápolókért, és nem utolsó sorban betegeinkért, a lábadozókért és fiataljainkért, hogy bölcsen és erős akarattal elkerüljék korunk szenvedélyeinek fondorlatos csapdáit.

Megemlékezésünk és kérésünk az eucharisztikus ünneplésben - a szentmisében - csúcsosodott ki, mert itt kapunk erőt, bátorítást, útmutatást és tanítást, hogy úgy az Egyházban, mint a társadalomban, van egy kulcsszó, amit minduntalan különös hangsúllyal kell sulykolni a köztudatba.

Ez a szó a „szolidaritás” a sorsközösség vállalás. Vagyis, hogy egymásra bízattunk. Ezért szerény képességeinket tudatosan a Gondviselés rendelkezésére kell bocsátanunk, mert életünk csak a javak megosztásával és ajándékozásával válik termékennyé, hoz gyümölcsöt, egy olyan időben, amikor könnyen elbizonytalanodunk, ha pl. evangéliumi értékrendben kell családot alapítani, munkahelyeket változtatni, kultúrát és erkölcsi magatartást gyakorolni, vagy egyházi iskolát fenntartani, ill. hasznossá tenni.

A ma  olvasott, hallott evangéliumban a pogány asszony csak egy morzsát kért az Úr Jézustó, aki azonban a gyermekét adta vissza neki és megmutatta: Isten irgalmának asztalánál nincs sem fölösleges ember, sem lehetetlenség, mert ami Istentől érkezik, abból egyetlen morzsa is elég. Sőt, néha éppen a morzsából ismerhetjük fel, hogy az asztalnál már számunkra is készül a hely, a nagy kérdés: mikor jössz, jövünk eucharisztiázni – élő, eleven kapcsolatot teremtetni, Őáltala, Ővele és Őbenne, együtt, egymással, egymásért…

Ezúton is megkülönböztetett tisztelettel köszöntöttük mindazokat is, akik Kuzma Norbert, okleveles mérnök úr és fia Ádám jóvoltából a világhálón követték szentmisénket. Ismételten együtt imádkoztunk, hogy megértve az idők jeleit, a sokszínű és erősségű vihar közepette, a diszharmónia világában, a különböző háborúk és gyarmatosítások szörnyű hatása és kísértése árnyékában, legyen továbbra is bátorságunk folytatni életutunkat Urunk Jézus Krisztus és egymás felé.

Történelmi tapasztalatunk, hogy a kísértések pergőtüzében egyedüli biztos menedékhelyeink és mentsváraink a templomaink, az iskoláink és közösségeink harmóniát teremtő és hordozó megannyi családja, gyermeke, nagyszülője és unokája.

Szerény meggyőződésünk, hogy minden egészséges egyensúly helyreállítása voltaképp a harmónia helyreállítása, ami több mint egyensúly. Helyre kell állítani a harmóniát a modernitás és az ősi kultúrák, a szekularizáció és a spirituális értékek között. Megérteni és megértetni, hogy hírvivők vagyunk, az egyetlen Üzenet jó-hír vivői.

Ez viszont már közvetlenül az Egyház küldetését fémjelzi: a világban tanúságot téve, tiszteletben tartva és előmozdítva a helyi jelleget, annak számos gazdagságával együtt „szórni és vetni” az egyetemes testvériség magvait. Köszönet és hála, hogy mai szentmisénk is újabb lehetősége volt a magvetésnek, a közös hálaadásnak, a kérésnek és a harmóniateremtésnek - XIV. Leó pápa augusztusi imaszándéka szerint.

Az ünnepi szentmise ez idén is Szentségimádással és szentségi áldással zárult a városra és a szűkebb pátriára. Imádva az Eucharisztiában jelen lévő Krisztust, alkalom adódott megszívlelni, átelmélkedve a vasárnapi evangélium szavait.

A múltból tanulhatunk, tapasztalatokat gyűjthetünk, de ha állandóan abban ringatjuk magunkat, hogy milyen jó volt régen, akkor csak megkeseredik az életünk, a jelenünk. Ha meg csak a jövőről álmodozunk, ismét elvész a jelen. Pedig csak a jelen van, bármennyire is hihetetlen. A múlt elmúlt, a jövő még nincs. A jelenben van a döntés. A jelenben lehetünk JELEN Isten és mások számára – sőt önmagunk számára is.

A ma hallott evangéliumi rész nem azt ígéri, hogy ha elég sokáig kérünk valamit, Isten pontosan úgy és akkor teljesíti, ahogyan azt elképzeltük. A hit nem eszköz, amellyel rávehetjük Istent a saját akaratunk teljesítésére. A hit kapcsolat: ott maradni az Úr Jézus mellett, pontosabban tudatosan Benne lenni, maradni, hallgatni, figyelni a Csendben akkor is, amikor úgy tűnik, hogy Ő hallgat. Újra és újra szólítani, szólítgatni, építeni, tartani a kapcsolatot, megszólítani akkor is, amikor mások már elküldenék. Bízni abban, hogy az Ő irgalma nagyobb, mint a mi kudarcaink és sebeink.

Az Úr Jézusnak a gyermekekről és a kutyákról szóló hasonlata a mai Evangéliumban áthatolhatatlan szakadéknak tűnhet. Nem az, nem faji, vallási vagy más természetes különbségből fakad, hanem az isteni üdvrendből. Attól, hogy valaki a választott nép tagja, még lehet meszelt sír, telve lehet mindenféle undoksággal, mint ahogyan egy pogány is egyéni életében szentebb lehet, mint Izrael, vagy az Egyház számos mai gyermeke, ez azonban nem érinti az isteni üdvrend természetfeletti jellegét.

Urunk Jézus Krisztus nem akart és ma sem akar csodadoktor lenni sem a pogányok, sem senki számára, hanem az egész emberiséget fel akarja emelni az isteni üdvrend magasabb fokára. Izrael által kezdte. Önmaga istenfiúságában akarta és akarja részesíteni az embert, az Atya örök terve szerint, amely a zsidóságot bizonyos értelemben előnyben részesítette, de csak azért, hogy a választott nép közreműködésével a kegyelem elérjen minden embert.

Erre a mai Szentlecke is szépen rávilágít, hogy miként módosult az eredeti isteni terv: a választott nép ugyan elvetette Krisztust, de ezzel az elutasítással egy új út nyílt meg a pogányság számára és így már ők is teljes jogú tagként foglalhatnak helyet Isten asztalánál.

Az Úr Jézus az apostoloknak arról beszélt, hogy ha csak akkora hitük is lesz, mint a mustármagnak, óriási dolgokat visznek végbe, az evangéliumi asszonyt viszont megdicséri: „Nagy a te hited!” Igen, mert ennek a pogány asszonynak a hite belesimult Isten üdvözítő tervébe, sőt mintegy átfogta a kinyilatkozatást Ábrahámtól az Úr Jézus megváltó haláláig és feltámadásáig, s ezzel megelőlegezte azt a csodás eseményt, amikor a válaszfalak leomlanak Izrael és a pogányság - a bűn miatt Istentől eltávolodott ember és az őt Teremtője között  - Jézus Krisztus, az Istenember által. 

Mindezek tudatában és fényében akarjuk követni a mai Evangéliumban szereplő pogány asszony példáját, aki olyan csodálatos Kenyérnek tartotta az Úr Jézust - akiből habár neki egy egész karéj nem juthatott -  de elegendő volt számára egy morzsa is.

Az ő példája tanítson, buzdítson és bátorítson minket is jobban megbecsülni kiválasztottságunkat, tudatosabban és felelősségteljeseben hálát adni a megváltás és a megváltottság szent művéért, amelynek gyümölcseként vasárnapról – vasárnapra, ünnepről – ünnepre, rendszeresen akarjunk részesülni a választott gyermekeknek fenntartott, örök Kenyérből.