Az Ő közelségének bensőséges tapasztalata...

A július 2–5. között zajló X. Csíkszeredai Kórháznapok keretében július 4-én kórház-pasztorációs szekciót tartottak a csíksomlyói ferences kolostorban. Kovács Antal OFM, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház kórházlelkésze moderálta a délutánt, amelynek fókuszában a gondoskodó jelenlét, a beteggondozás és a törődés lelkipásztori szempontjai álltak.

Az előadást a gondoskodó jelenlétről György Alfréd kamilliánus szerzetes atya tartotta, aki több évtizedes kórházlelkészi tapasztalatát osztotta meg a hallgatósággal. Szolgált Salzburgban és Bécsben. Olaszországban krízishelyzetek kezelésével foglalkozott. Hajdan személyesen is találkoztunk, Nagykaposon és Királyhelmecen. Ez év augusztusától a marosvásárhelyi kórházlelkészség szolgálatában áll.

A kórházlelkészség küldetése a gondoskodó jelenlét – szögezte le előadásának kezdetén Alfréd atya - nem hosszú beszédekről, nem kész válaszokról és nem is látványos tettekről van itt szó. Sokkal inkább arról, hogy valaki egyszerűen ott van a beteg mellett, kifejezve: „Én azért vagyok itt, hogy gondoskodjam rólad, hogy törődjek veled.” Törődni azt is jelenti, hogy törődöm, miközben megtörődöm – fogalmazott a kamilliánus szerzetes. Hozzátette: Aki mások fájdalmát hordozza, maga is sebeket kap, de nem törik bele, szolgálattá formálja ezt a terhet.

A kórházlelkész nem az orvos vetélytársa. A kórházlelkész nem kívánja átvenni más szakemberek feladatát, ugyanakkor a saját küldetésének értékét sem szabad kisebbítenie. A holisztikus gyógyítás térképén a lélek ugyanolyan fontos, mint a test. Amíg az orvos a testet gyógyítja, a pszichológus a pszichével foglalkozik, addig a lelkipásztor feladata a lélek gondozása. Ezek nem egymást helyettesítő szerepek, hanem egymást kiegészítő szolgálatok – hangsúlyozta György Alfréd atya.

Ez a szemlélet különösen fontos napjainkban, egy olyan korban, amikor a betegellátásban dolgozók egyre inkább felismerik, hogy a gyógyulás nem kizárólag biológiai folyamat.

A remény, a meghallgatás, a béke és a bizalom ugyanúgy hatnak az emberre, mint a gyógyszerek. A kamilliánus szerzetes kitért arra is, hogy mi, emberek milyen identitásokat veszünk fel, és hogyan határoznak meg azok minket és esetenként hogyan tartanak meg bennünket. „Napjaink parttalan világában roppant fontos, hogy tudatosan felvállaljuk identitásunkat, kapcsolatunkat, és küldetésünket” – mondta.

Ma ez a legnehezebb: jelen lenni – hívta fel a figyelmet. – Nemcsak a kórházban, hanem a családokban is gyakran megtörténik, hogy fizikailag ugyan együtt vagyunk, figyelmünk azonban máshol jár. A beteg viszont azonnal megérzi, ha valaki valóban figyel rá. A kórházlelkész jelenléte elsősorban tehát nem a beszéd, hanem a figyelem.

A betegágy - oltár. A kamilliánus rend lelkiségét bemutatva Frédi atya felidézte rendalapítójuk, Szent Kamill örökségét, aki saját betegsége révén fedezte fel hivatását a szenvedők szolgálatában. „Számunkra a betegágy az oltár, a lepedő az oltárterítő, a beteg pedig maga Krisztus.”

Ez az a szemlélet, amely gyökeresen megváltoztatja a beteghez való viszonyt. A szenvedő ember többé már nem csupán páciens vagy kórlapszám, hanem olyan személy, akiben fellehet ismerni Krisztus arcát. Nem véletlen az sem, hogy Szent Kamill már a 17. században felmentette szerzeteseit a szentmise bemutatása alól, ha éppen egy haldokló mellett kellett szolgálniuk. A beteg melletti jelenlét önmagában is istentisztelet volt – emelte ki az előadó.

A szivacs, a pohár, a zsebkendő – a kórházlelkész fizikai és lelki eszközei és szimbólumai. A beteg ugyanis tele van kérdésekkel, vészjelekkel. A lelkigondozó ilyenkor egyet tehet: „átveszi” a kérdést, meghallgatja és komolyan veszi.

Az a feladatom, hogy a kérdést a remény kérdésévé alakítsam át. Tehát átveszem magamba a kérdést és átalakítom. Nem akarom megszüntetni, mert ha őszinte vagyok, bennem is van kérdés – mondta Alfréd atya.

Mit tegyen, mondjon a kórházlelkész, vagy kórházlelkészségben dolgozó, az Isten nevében jelen lévő ember az ártatlanok szenvedésekor, vagy egy kisgyerek halálakor? Nincs válasz. Az buta válasz, hogy az Isten akarta. Nem. Isten megengedte. Ezért nem kell megoldanom a problémát, hanem át kell vennem a kérdést.

A kórházlelkész szimbolikus identitása a szivacs, ami néha megtisztít, néha pedig „magába szív mindent. Aztán ha kicsavarták, visszaáll az eredeti állapotába, és készen áll az új napra. Mindennap ki kell csavarodni” – fejtette ki a kamilliánus szerzetes.

A pohár, amelyből a szomjat enyhítő vizet nyújtjuk a betegnek, az is mi vagyunk, a beteggondozói szerepben – tette hozzá Frédi atya, kiemelve: „Mi vagyunk a pohár, amely ugyanúgy megcsorbulhat, sérülhet, de ebben az esetben nagyon fontos megtanulnunk, hogy ne a sebzett oldalunkon adjunk segítséget, hanem az ép részeken; hogy csorbaságunkkal meg ne sértsük az amúgy is szenvedőt.”

A kórházlelkészség tehát sokkal több, mint egyházi jelenlét egy egészségügyi intézményben. Olyan csendes szolgálat, amely ott kezdődik, ahol gyakran elfogynak a szavak, ahol nem lehet minden fájdalmat megszüntetni – de meg lehet fogni a beteg kezét, meghallgatni, együtt imádkozni vele. Ezért különösen fontos a szimbólumok közül a szivacs.

Nap mint nap magunkba szívni mások fájdalmát, este pedig hagyni, hogy Isten „kicsavarja”, hogy másnap ismét képes legyen szolgálni. A léleknek szüksége van valakire, aki csendben mellé ül, meghallgatja és emlékezteti arra, hogy a legnehezebb órákban sincs egyedül.

Bár, kétségtelen sok keresztény imádkozóban az az ősi, istentelen mechanizmus működik, hogy akkor fordul Istenhez, amikor baj éri, amikor nehéz döntés előtt áll. Ilyenkor elmegy a templomba, talán a szokásosnál többet is tesz a perselybe, esetleg többet is imádkozik, majd kérése teljesülése után visszatér langyos és bűnös életviteléhez, amelyhez azonban Istennek semmi köze sincs. Ha pedig nem teljesül a kérése, megsértődik és többet be sem teszi a lábát a templomba.

Az őszintén imádkozó ember viszont Isten közelében rádöbben, hogy Ő nem csupán nagy Úr, hanem maga a teremtő és irgalmas Isten, s bármi nagyot és fontosat, akár szent dolgot akart is, eltörpül a mellett a hatalmas ajándék mellett, amit Ő azoknak készít, akik Őt szeretik.

Minden őszinte imádság ugyanis arra a csodára nyitja fel az imádkozó ember szemét, hogy Isten nem valamit akar adni, hanem önmagát. Az Istenre való figyelés, az elragadtatott csodálat az embert olyan megingathatatlan bizonyossággal tölti el, ami az abszolút jövőre vonatkozó szilárd meggyőződés alapja: hogy minden látszat ellenére Isten mégis csak meghallgatja az ember kérését. „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért.” ( Róma 8,26-27).

Akit elragad Isten irgalmának szemlélése, amely számunkra a prófétákat messze túlszárnyalva felragyogott Urunkban, Jézus Krisztusban, az nem csupán az őszinte imádság örömét és Isten közelségének a boldog perceit éli át nap mint nap, hanem valóságosan kiszabadul a bűn rabságából, gyökeresen képes szakítani a világ szerinti életmóddal, s már nehezére esik, hogy Istennek akár a legkisebb parancsával is szembe szegüljön.

A betegágyamon most én is ezt tanulgatom, igyekszem gyakorolni. Oltárként megélni a fekhelyet, oltárterítőként a takarót, ajándékként az orvosságot, a törődést, a gondoskodást, az imát, az együttérzést, a külső és a belső jelzéseket.

Kérem, imádkozzunk továbbra is együtt, egymással, egymásért, hogy a Szentlélek tanítson meg minket úgy imádkozni, hogy ne a saját céljainknak akarjuk megnyerni Istent, hanem egyre jobban az Ő csodáinak és törvényeinek befogadására engedjük át szívünket. Segítsen minket ne önmagunkra tekinteni, tekintgetni, hanem arra vágyakozni, hogy minden napunkat, ünnepünket és a hétköznapunkat egyaránt átszője az Ő közelségének bensőséges tapasztalata.