Az élő Ige iránti engedelmességben...

Ma és a hétvégén Kárpát-medence, de világszerte is sokan megemlékeznek Szent László királyunkról, aki 1046 körül született Lengyelországban. Atyjától, I. Béla királytól a lovagi erényeket és az országkormányzás elveit, anyjától, Richeza lengyel hercegnőtől a szilárd katolikus hitet és a mély vallásosságát örökölte. 1077-ben került a magyar trónra. Az ország kereszténnyé tételét, amelyet Szent István és a többi apostoli lelkületű hittérítők indítottak útnak, eredményesen befejezte. Nagyváradon és Zágrábban püspökséget alapított, több bencés monostort létesített, 1092-ben Szabolcs városában zsinatot tartott. Ennek intézkedései hathatósan emelték a papság és a nép vallási, valamint fegyelmi színvonalát. A kunokat és más pogány törzseket, amelyek Magyarországra betörtek, legyőzte és kiűzte. A szenvedőket és a szerencsétleneket atyai szeretettel felkarolta. 1095. július 29-én Nyitra mellett halt meg. Porladó testét a nagyváradi székesegyházban temették el. Sírjánál csodák történtek. Ezeket, valamint erényeit és érdemeit megvizsgálva III. Celesztin pápa követe, Gergely bíboros által Váradon 1192. június 27-én a szentek sorába iktatta. Leánya, Szent Piroska, Iréné néven bizánci császárné lett.

Korszakváltó időket élünk. Társadalmaink egyre szekularizáltabbak, sokan tudatosan és fondorlatosan igyekeznek kiirtani a közéletből és a népi kultúrából minden utalást Istenre. Ezt még megtetézi az a tény is, hogy a politikai rendszerek gyakran méltatlanul válaszolnak a szegények, a migránsok és a kirekesztettek kiáltására. A fiatalok pedig gyakran remény nélkül maradnak egy olyan világban, amelyik nem tud jobb jövőt ígérni, ahol a természeti környezetet tovább pusztítják azok, akik nem a közjóra, hanem önös érdekből akarják kizsákmányolni a bolygónk erőforrásait. Egyre növekszik a mesterséges intelligencia negatív befolyása és hatása is életünkre.  

Voltak már hasonló idők népünk történelmében is. Szent László kora is ilyen volt, amiben azonban - Szent László Király - egyéniségében megmutatkozott népünk és nemzetünk kereszténység életeszménye. Benne virágzott ki jellemző típussá a magyar kereszténység; benne forrott össze a keresztény szentség a nemzeti szellemmel. Addig a kereszténység idegen földbe ültetett fa volt: öntözve azt István könnyeivel, a hithirdetők a keresztvízével, a vértanúk a vérével. Meg is fogamzott, de még nem gyökeresedett meg úgy, hogy magába tudta volna szívni az új honhaza sajátos elemeit, és azt életté fejleszteni (Prohászka Ottokár).

Tagadhatatlan tény, hogy Szent István népünk egyik első apostola volt, népünk rája emelte föl tétovázó tekintetét, akiből egy szinte érthetetlen szentség sugárzott feléje. Az is igaz, hogy a kereszténység sorsával hullámzott ugyan a nép érzelme és bizalma iránta, de a pogányság is egyre erősebben ütötte fel a fejét, kötötte üstökbe a haját, s vadul tombolva kísérelte meg többször összetörni István áldott örökségét. A magyar életet, a magyar eszményképet tehát kereszténnyé kellett tenni, hogy ez a kereszténnyé lett nemzeti eszmény készségesebben nyissa meg népünk szívét a hitnek.

Szent László a szószoros értelmében nem tanított. Ő nem apostol volt, de küzdő, harcoló, győzni akaró vitéz a kereszténységért. A nép hajlamait, harci hagyományait, bátorságát, vitézségét léptette be az eddig inkább csak tűrő, szenvedő, csöndes megadású kereszténységbe, s ezzel bevezette az Egyházat a magyar népéletbe. A népnek ugyanis a hős, a dalia, a vitéz harcos mindig tetszett és tetszik. Ezért nem csoda, hogy a mai napig ott ragyog az ősi pogány koppányi dicsőségeszménye mellett párhuzamosan a hősök, a magyar kar, a bátor szív, amelytől egy világ reszketett. Szent László király mindezt látva és érezve, azonban nem szűnt meg helyesen, az evangéliumi szellemiségében lelkesíteni a népet, ami eddig mindez hiányzott a kereszténységünkből. Az emberek meg voltak ugyan keresztelve, de a nép még nem, mert a nemzet akkor válik kereszténnyé, amikor eszményeit is megkeresztelik.

A régi vitézséget Szent László önmagán tüntette fel. E jellemvonása által szívén ragadta meg a nemzetet, amelynek öröme és eszménye László lett; dicshimnuszt zengett róla a legenda, alakjába beleszövődött a nemzeti lelkesülés minden nagy gondolata és érzelme. A kereszténység ezentúl már pusztán nemzeti életté, de a keresztény király népe hősévé vált.

László király vallásos, buzgó, szent, de ugyanakkor Árpádra és Bulcsúra is emlékeztet. Életét harcok töltötté ki, küzdött a német, a görög, a besenyők, a kunok betörései ellen, de úgy küzdött, ahogyan a magyar ugyan szerette, de a kereszténnyé válása korában még nem érte. Egy vállal magasabb volt mindenkinél, ahol bárdja lecsapott, ott megriad az ellenfél. A csatákban elöl állt, megjelenése a győzelem biztosítéka, de ez mind-mind Isten kegyelmének zálogja. László szent harcos volt, ezért csodák körítik, bárdjában, kardjában természetfeletti erők is megnyilatkoztak. Kettéhasadt a sziklabérc, hogy a tátongó örvény elválassza őt üldözőitől; az arany-ezüst értéktelen kővé válik, hogy vitézeit az ellenség üldözésétől el ne vonja; ő röpíti el a nyílvesszőt, amely, amikor lehullik, megmutatja a dögvész ellen a Szent László-füvét.

Íme, Szent László dicsőséges alakjának néhány mozzanata, ami rámutat nemzeti életünk máig érvényesülő vallásosságára: a vallás élet legyen, vagyis kell, hogy a nemzeti élet életté növekedjen és fejlődjön.

Szent László Királyunk példájára gyomláljuk hát, szántsuk, műveljük napjaink elhanyagolt életmezőjét. Építsünk templomokat, mint ő; tiszteljük a római pápában Szent Pétert, mint ő, aki az Egyház leghatalmasabb titáni harcában, amelyet függetlenségért és szabadságért vívott, a jognak s az erkölcsi hatalomnak harcában a nyers hatalom ellen, VII. Gergely pápa pártján állt. Szent László az egyház szabadságharcának is az egyik zászlósa volt, s így, ha az újabb történelmi tudomány tagadja is, hogy Szent Lászlót a keresztesek valamikor fővezérükké választották: azért ő a keresztért s a kereszténység értékrendjéért indig vitézül síkra szállt.

Hála Istennek, Szent László már a maga korában megértette, hogy „a háború soha nem méltó az emberiséghez, és Isten soha nem áldja azt meg, mert még ha csúcstechnológiás fegyverekkel is rendelkezünk, a Teremtő intelligenciával és szabad akarattal ruházott fel minket, hogy emberként, és ne állatként oldjuk meg a konfliktusokat. A béke az igazságosság kötelessége, mert egy emberi család vagyunk, egy magnifica humanitas, amelynek feje és megváltója Krisztusban található. Ezért az Egyház, ahogy azt örömök és az üldöztetések közepette is hirdeti az Evangéliumot soha nem részrehajló, mivel mindenkiért van, és mindenkihez a megtérés és üdvösség ugyanazon üzenetét intézi (XIV. Leó pápa).

Templomunkban szombat reggel jó volt ismét együtt látni a határon túlról indult immár hagyománnyá vált zarándoklást, amihez örömmel csatlakoztak most is szepsiek,  hogy a Debrődi Szent László forrásnál, miután lemosták a zarándokport a lábukról és az izzadságot az arcukról, szentmise keretében, az Eucharisztia és az Ige tiszta forrásánál megízlelhessék a lelki erőt, valamint fényt, bátorságot és erőt kapjanak befogadni a hit engedelmessége általi harmóniát olyan meghallgatásként, amely felismeri az értünk testté lett Ige ajándékát, azzal a tudattal és meggyőződéssel, hogy a figyelmes meghallgatáson keresztül, a századok és ezredek során valóban a Szentlélek vezet minket, rámutatva a lelkipásztori kihívásokra és lehetőségekre, amelyek megtisztítják szándékainkat és kijavítják mindazt, ami le akar téríteni bennünket a közös utunkról, amely mindenkit arra hív, hogy az Árpád-házi szentjeink példájára előre haladjunk a hit egységében, a béke előmozdításában és az Úr  Jézus Krisztus, az élő Ige iránti engedelmességben.