Amikor mi is a kereszt tövében állunk...

XIV. Leó pápa szeptember 13-án, az Úrangyala elimádkozása után először angolul, majd olaszul emlékezett meg a huszonöt évvel ezelőtt, 2001. szeptember 11-én elkövetett terrortámadásokról az Egyesült Államokban. „Miközben napjainkban is sok testvérünket konfliktus és erőszak sújtja, arra hívok mindenkit: imádkozzunk azért, hogy az Úr adja meg a világnak a béke ajándékát!” – hangzott a Szentatya felhívása.

A különböző országokból érkezett, transzparenseiket és zászlóikat lengető zarándokok nagy lelkesedéssel üdvözölték a 71 éve, 1955. szeptember 14-én Chicagóban született Robert Francis Prevost, aki Szent Péter utódaként immár közel másfél éve vezeti Isten rábízott nyáját.

Szolgálatának egyik meghatározó vonása - ágoston-rendi szerzetesi mivoltához kötődik, magáénak vallva az Alapító, Szent Ágoston püspök fáradozását az egységért, amelyről az észak-afrikai főpásztor az ötödik század kezdetén olyan sokat írt és amiért nagyon buzgólkodott - „Hogy Benne, az Egyben, az Atya Egyetlenében, mi keresztények, egyek legyünk!” A másik alapvonása - szolgáló papként és püspökként - a perui missziós tapasztalat: az őslakosok egyszerű és nagyon mély, nyitott szívű embersége.

A pápa továbbra is ezekkel a karizmákkal akarja szolgálni Isten népe egységét és lelki gazdagságát, ezért ismételten mi is hálásan köszönjük szolgálatát és kérjük: Áldd meg Isten, Szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját!

Vasárnap délben, az Úrangyala elimádkozása előtt mondott katekézisében XIV. Leó pápa arra buzdított, hogy mindig bocsássunk meg, még akkor is, amikor nehéz megtenni az első lépést. A megbocsátás ugyanis szabaddá tesz és elűzi a legsűrűbb felhőket is, hiánya pedig konfliktusokat okoz, szétzúzza az emberi kapcsolatokat, tönkre teszi a családokat, háborúkat szít.

A vasárnapi evangéliumi szakasz (vö. Mt 18,21-35) kapcsán a keresztény élet egyik alapvető értékéről - a megbocsátásról szólt. Az Úr Jézus ezt a megbocsátást tanította és erről tanúskodott egészen a keresztig, ahol üldözőiért így imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit tesznek” (Lk 23,34).

Közismert számunkra az a történés is, amikor Péter apostol éppen ezzel kapcsolatban kérdezte Mesterét: „Uram, ha a testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” (Mt 18,21). Szavai nagylelkű szívről tanúskodnak: a hetes szám ugyanis a Bibliában a teljesség szimbóluma, és „hétszer megbocsátani” azt jelenti, hogy rendkívül nagylelkűen bocsátunk meg. Az Úr Jézus válasza azonban ennél tovább megy: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer!” - vagyis minden határon túl, mérték nélkül – magyarázta katekézisében Leó pápa. Majd arra mutatott rá, hogy az Üdvözítő egy másik példabeszéddel még jobban érthetővé tette tanítását. Egy szolgáról szólt, aki olyan hatalmas adóssággal tartozott urának, ami gyakorlatilag kifizethetetlen volt. Az ura azonban puszta könyörületből elengedte tartozását, ő azonban nem tanúsított viszont irgalmat szolgatársával szemben, ezért ura megrovásban részesítette és súlyosan megbüntette.

Ezekkel a szavakkal az Úr Jézus arra emlékeztet bennünket, hogy - létezésünk alapját - az ajándék és a megbocsátás képezi. Mindent Isten adott nekünk puszta szeretetből. Egyikünk sem mondhatja önmagáról, hogy tökéletesen képes viszonozni ezt a hatalmas jóságot. Éppen ezért az ingyenesség, amely magának az életünknek is a forrása egyben az együttélés legjobb szabálya is. Ezt nap mint nap megtapasztaljuk. A megbocsátás nélkülözhetetlen, ha hiányzik, nem élhetünk békében. Előbb-utóbb a szívekben és az emberek között harag és bosszú, különböző konfliktusok és vádaskodások születnek, amelyek tönkre teszik kapcsolatainkat, szétszakítják a családjainkat, háborúkat robbantanak ki kicsiben és nagyban.

Csak a megbocsátás szabadít fel és hozza vissza a világosságot, még ott is, ahol az ember anyagi és erkölcsi szegénysége egy pillanatra elhomályosította a látóhatárt és bizonytalanná tette az utat. A megbocsátás, akárcsak a kedvező szél, még a legsűrűbb felhőket is elűzi, mígnem újra meglátjuk a napot.

Gondoljunk Szent Péterre, aki ezt életében maga is többször megtapasztalta. Különösen akkor, amikor - miután szenvedése idején megtagadta és elhagyta az Úr Jézust - a tó partján találkozott a Feltámadottal, aki egyetlen kérdést intézett hozzá: „Simon, […] szeretsz engem?” (Jn 21,15) és amelyhez kapcsolódott egy felhívás: „Kövess engem!” Éppen úgy, mint hajdan a kezdetben, az első találkozásuk napján, azóta, mintha szinte semmi sem történt volna. Ez a felejtő és gyógyító szeretet pecsételte meg Péter, első számú küldetését az apostoli testületben.

Mindez, nemcsak Péternek az osztályrésze, gondoljunk az öreg Simeon prófétai jövendölésére a jeruzsálemi templomban, ahol az Úr Jézus bemutatásakor nemcsak az örömről szólt, hanem a fájdalomról is. „A te lelkedet is tőr járja át" – mondta a gyermek anyjának. Valóban, Szűz Mária élete nem csupán kiváltság, engedelmesség, szolgálat, hanem szenvedés is, elkísérve Fiát a szenvedés útján, mellette volt a keresztig, elkísérve a sírig.

A Fájdalmas Szűzanya ünnepe tehát arra hív minket, hogy megálljunk Szűz Mária mellett, aki anyai szívvel hordozta fia fájdalmát. Nem tehetett ugyan semmit - de jelen volt. Ott volt, amikor Fiát halálra ítélték, amikor hordozta a keresztet, amikor keresztre feszítették és eltemették.

A szeretet gyakran éppen így mutatkozik meg: nem látványos tettekben, hanem a hűségben, a kitartásban, a csendes együtt szenvedésben. Szűz Mária fájdalma nem lázadozó, nem elutasító. Elfogadja azt, amit teljesen nem ért, de bízik akkor is, amikor nem látja a végkifejletet. Ezért számunkra példakép: Ő az együttérző anya, az Egyház Anyja, aki osztozik minden hívő szenvedésében.

Ez a nap arra tanít minket, hogy nem kell félnünk a könnyektől, ha azok szeretetből fakadnak. Az Úr Jézus édesanyja nem menekült el a fájdalom elől, mi se akarjuk elkerülni a kereszteket. Ha Szűz Máriával és az Úr Jézussal járunk, a próbatételek során mi sem leszünk egyedül.

Igaz, tagadhatatlan: a szenvedés idején gyakran csend van. Válaszok helyett, némaság árad az égből. Ezt Szűz Mária is átélte. De épp ez a csend válik az engedelmesség iskolájává: ahol nincs már szó - csak hűség.

Ez történik, valósul meg a szentáldozásban, Krisztus szentségi Testének s Vérének vételekor, az ő Titokzatos Testének, az Egyház misztériumára irányítva a figyelmünket. Ez azt is jelenti, hogy csak az áldozó, a szentséghez járuló keresztény van tevőlegesen beavatva az Egyháznak ebbe a titkába, csak ő látja az Egyház lényegét: az üdvösség hordozója, az örök életet adja és közvetíti a Krisztusban hívő krisztus-követőknek. Persze ezt kívülállóként is lehet tudni és akár tanítani is, ismerni azonban csak az ismerheti, aki mindezt megízleli.

Ezt sugallja Szent Pál apostol tanítása is: Krisztus Titokzatos Testében, az Egyházban mindenkinek megvan a maga feladata, amelyet teljes odaadással kell végeznie, ahelyett, hogy másnak a feladatára, tisztségére, adományára áhítozna, s így széthúzást okozna. Teljesen rendjén való, hogy ott lakik bennünk a teljességre való törekvés, hiszen maga Isten teremtett minket ilyennek. Csakhogy a teljesség nem a feladatok, a szerepek és a karizmák szintjén, hanem a mindezek mélyén lévő szeretetben valósul meg, amely nélkül semmilyen hivatás, egyetlen karizma, sőt a legnagyszerűbb áldozat sem ér semmit.

Ha nem találjuk a helyünket, a szerepünket, a feladatunkat az Egyházban, ha saját hivatásunk unalmassá és íztelenné vált, ha féltékenyen tekintünk mások tisztségére, vagy irigység fog el minket mások talán csillogóbb adományai láttán, annak alighanem az az oka, hogy szem elől tévesztettük a lényeget, vagyis nem a „mindennél magasztosabb útra” (1Kor 12,31) – a szeretetre törekszünk, hanem valami másra.

Imádkozzunk - Urunk Jézus, add meg nekünk kegyelmesen, hogy ne valamely rendkívüli karizmára vagy vonzó tisztségre vágyakozzunk, de ne is vonakodjunk szolgálatot vállalni az Egyházban, hanem az Eucharisztiában magunkhoz véve szentséges Testedet és Véredet, nap mint nap tökéletesedjünk a szeretetben, betöltve hivatásunkat Titokzatos Testednek, az Egyháznak javára.

Szűz Mária, az Irgalmasság Anyja segítsen nekünk megbocsátani mindig, még akkor is, amikor nehéz megtenni az első lépést és segítsen, hogy bátran és állhatatosan terjesszük annak a szeretetnek a békés és gyógyító fényét, amely legyőzi a gyűlöletet, és lefegyverez minden haragot. Segítsen nekünk mindig megbocsátani és kitartó bátorsággal terjeszteni annak a szeretetnek a békés és gyógyító fényét, amely legyőzi a gyűlöletet és lefegyverez minden haragot.

Szűz Mária, Fájdalmas Anya, aki csendben és hűségesen kísérte Fiát, az Úr Jézust egészen a keresztig, tanítson minket is ilyen szeretetre. Segítsen, hogy a nehézségek között ne meneküljünk, ne zárjuk be a szívünket, hanem legyünk kitartóan csendesek, de szeretettel. Mutassa meg, hogyan lehet hinni akkor is, amikor fájdalom ér, hogyan lehet és kell bízni akkor is, amikor nem látjuk a végső célt! Legyen velünk, amikor mi is a kereszt tövében állunk…