A választott és meghívott gyermekeknek fenntartott, örök Kenyérből...

Azt mondják, mondjuk, hogy az ember néha azért távolodik el azoktól, akiket szeret, hogy utána ismét jól tudja szeretni őket. Vagyis nem minden eltávolodás elutasítás. Van olyan távolság, amely megmenti a kapcsolatainkat, kitisztítja tekintetünket és levegőhöz juttatja lelkünket, természetesen, az ellenkezője sem mindig cáfolható.

És az is természetes, hogy még a jó, a lelkiismeretes emberek is elfáradhatnak. Sőt, gyakran éppen ők fáradnak el a leginkább. Annyira belevetik magukat a szolgálatba, hogy közben elfelejtik: ők is csak emberek és meg kell, meg kellene állniuk, pihenniük kell. Engedniük kellene, hogy ne mindig ők adjanak, hanem őket is megajándékozzák.

A pihenés tehát nem luxus és nem is jutalom a munka végén, hanem néha lelki kötelesség is. Szabadságra menni nemcsak jogunk van, hanem időnként nagyon is szükség. Ezt ma én is jobban látom. Belátom. Beláttam.

Hallottuk, olvastuk a mai evangéliumban (Mt 15,22), hogy az Úr Jézus visszavonulását egyszer egy asszony kiáltása szakította félbe: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávid fia! Leányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek.”

Nem azt kéri, hogy a lányán könyörüljön, hanem őrajta. A gyermek szenvedése az anya szenvedése is. Amit a lánya hordoz, azt ő is hordozza. Az Úr Jézus viszont hallgat és talán ez az evangélium egyik legnehezebb része, hogy szóra sem méltatja az asszonyt, az édesanyát.

Ismerős ez a csend? Imádkozunk valakiért, imádkozunk gyógyulásért, családért, egy szétesett kapcsolatért. Kérjük Istent és mintha nem érkezne válasz. Ilyenkor a legnagyobb kísértés nem is maga a várakozás, hanem az a gondolat, hogy Isten hallgatása bizonyára elutasítást jelent.

Azt is hallottuk, hogy a tanítványok legszívesebben elküldenék az asszonyt, mert zavarja őket a kiáltozása. Az Úr Jézus pedig látszólag még keményebb választ ad: „Nem helyes elvenni a gyermekek kenyerét és odadobni a kiskutyáknak.” (Mt 15, 26).

Nem kell megszelídíteni ezt a mondatot, mert keménysége a maga helyén jól hangzik. Az Úr Jézus küldetése ugyanis valóban mindenekelőtt Izrael népéhez szólt, az asszony pedig kívül állt ezen a népen. Ezért nem sértődött meg és nem is fordult sarkon. Nem adta fel. Anyai szíve talált egy rést a mondatban, amelyen keresztül közel került az Úr Jézus Szívéhez: „a kiskutyák is esznek az uruk asztaláról lehulló morzsákból.” (Mt 15,27).

Micsoda hit, micsoda szeretet! Igen, a szeretetnek nincs, neme, nemzetisége! Nem követel, nem követelődzik, nem keres helyet önmagának és nem is bizonygatja, hogy már pedig neki joga van a kenyérhez, hanem egyszerűen bízik abban, hogy az irgalmas szív annyira bőséges, hogy a lehetetlennek tűnő kérése teljesítésére elég az asztalról lehulló morzsa is. Az Istentől - a Szeretettől – aki mindenkit saját képére és hasonlatosságára teremtett, a kapott morzsa nem kevés, mert benne van az Ajándékozó egész szeretete.

Lám, aki korábban kívülállónak látszott, arról most kiderült, hogy belül volt - szeretett. A tanítványok viszont közel álltak az Úr Jézushoz, de lélekben, lelkületben, távol voltak Tőle, legszívesebben elküldték volna az asszonyt, aki ugyan távolról, messziről érkezett, mégis jobban bízott az Úr Jézus irgalmában, mint azok, akik naponta vele jártak.

Ismerős, hogy évszázadokkal később egy másik édesanya is hosszú éveken keresztül könyörgött a fiáért. Mónikának hívták, a fia pedig Ágoston volt, aki tehetséges, de nyughatatlan fiatalember volt. Eltávolodott az Egyháztól és olyan életet élt, amely miatt édesanyja sokat szenvedett, Mónika mégsem mondott le róla. Egy alkalommal Ágoston titokban hajóra szállt, hogy Rómába menjen. Édesanyját becsapva, hátra hagyta. Mónika azon az éjszakán egy kápolnában imádkozott, hogy Isten akadályozza meg fia elutazását. Ám a hajó mégis kifutott. Úgy tűnt, hogy Isten nem hallgatta meg az imáját, hiszen Ágoston elment, Mónika pedig ott maradt a könnyeivel és Isten csendjével.

Csakhogy később éppen ez az út vezette Ágostont Milánóba, ahol találkozott Szent Ambrussal. Ott indult el megtérésének útján. Végül megkeresztelkedett, szent püspök és az egyház egyik legnagyobb tanítója lett. Isten nem teljesítette Mónika aznapi kérését, de meghallotta élete legmélyebb imáját. Nem véletlenül ismételgetjük: Isten a görbevonalakkal és egyenesen ír. Az Ő kezében van az életceruzánk, amit szükségszerűen meg-meg hegyez, de csak azért, hogy a rajtunk keresztül írt, mondott, üzenet, olvashatóbb, hallhatóbb, érthetőbb legyen környezetünknek.

Szent Mónika története és a kánaáni asszony története ugyanarra tanít: ne nevezzük véglegesnek azt, amire Isten még nem mondta ki az utolsó szót.

Ez az evangéliumi rész nem azt ígéri, hogy ha elég sokáig kérünk valamit, Isten pontosan úgy és akkor teljesíti azt, ahogyan azt mi elképzeltük. A hit nem eszköz, amellyel rávehetjük Istent a saját akaratunk teljesítésére. A hit kapcsolat: ott maradni az Úr Jézus és egymás mellett, pontosabban: tudatosan Benne lenni, maradni, hallgatni, figyelni a Csendben akkor is, amikor úgy tűnik, hogy Ő és a másik hallgat. Újra és újra szólítani, szólítgatni, építeni, tartani a kapcsolatot, megszólítani. Bízni abban, hogy Isten irgalma nagyobb, mint a mi kudarcaink és sebeink.

Az asszony csak egy morzsát kért, de az Úr Jézus a gyermekét adta vissza neki és megmutatta: Isten irgalmának asztalánál nincs sem fölösleges ember, sem lehetetlenség, mert ami Istentől érkezik, abból egyetlen morzsa is elég. Sőt, néha éppen a morzsából ismerhetjük fel, hogy az asztalnál már számunkra is készül a hely. A nagy kérdés: mikor jössz, jövünk eucharisztiázni – élő, eleven kapcsolatot teremtetni, Őáltala, Ővele és Őbenne, együtt, egymással, egymásért?

Az Úr Jézusnak a gyermekekről és a kutyákról szóló hasonlata a mai Evangéliumban áthatolhatatlan szakadéknak tűnik, ami viszont nem faji, vallási vagy más természetes különbségből, hanem az isteni üdvrendből fakad. Attól, hogy valaki a választott nép tagja, lehet még meszelt sír is, telve lehet mindenféle undoksággal, mint ahogyan egy pogány is egyéni életében lehet szentebb, mint Izrael, vagy az Egyház mai gyermeke, ez azonban nem érinti az isteni üdvrend természetfeletti jellegét.

Urunk Jézus Krisztus nem akart és ma sem akar, sem a pogányoknak, sem senki számára csodadoktor lenni, mert Ő az egész emberiséget akarta és akarja felemelni az isteni üdvrend magasabb fokára, Izrael által, benne kezdte, mind zsidó újszülött. Önmaga istenfiúságában akarta részesíteni az embert, az Atya örök terve szerint, amely a zsidóságot részesítette előnyben, hogy annak közreműködésével érjen el a kegyelem minden embert.

A mai Szentlecke is szépen rávilágít erre, hogy az eredeti isteni terv miként módosult: a választott nép ugyan elvetette Krisztust, de ezzel az elutasítással új út nyílt meg a pogányság számára, hogy immár most már ők is teljes jogú tagként foglalhassanak helyet Isten asztalánál.

Az Úr Jézus az apostoloknak arról beszélt, hogy ha csak akkora hitük is lesz, mint a mustármagnak, óriási dolgokat visznek végbe, az evangéliumi asszonynak viszont azt mondta: „Nagy a te hited!” Igen, mert ennek a pogány asszonynak a hite belesimult Isten üdvözítő tervébe, sőt mintegy Ábrahámtól az Úr Jézus megváltó haláláig és feltámadásáig átfogta azt, s ezzel megelőlegezte azt a csodás eseményt, amikor a válaszfalak leomlanak Izrael és a pogányság között. A bűn miatt Istentől eltávolodott ember és az ő Teremtője között Jézus Krisztus, az Istenember által - Híd épült. 

Mindezek tudatában és fényében, akarjuk mi is bátran követni a mai Evangéliumban szereplő pogány asszony példáját, aki olyan csodálatos Kenyérnek ismerte meg Urunkat, Jézus Krisztust, hogy Akiből neki, ugyan nem jutott egy egész karéj, de a morzsa sem volt számára morzsa.

Az ő példája is tanítson, buzdítson és bátorítson minket is arra, hogy jobban megbecsüljük kiválasztottságunkat, és hálát adjunk a megváltás és a megváltottság szent művéért, amelynek gyümölcseként vasárnapról – vasárnapra, ünnepről – ünnepre, bátrabban, tudatosabban akarjunk, vágyjunk részesülni a választott és meghívott gyermekeknek fenntartott, örök Kenyérből.