A szőlőtőnek járó, örök isteni szeretettel...

Ha a mai evangélium /Mt 21,33-43/ példabeszédértelmét nagyon leszűkítenénk, nem csupán a gyilkos szőlőművesek gonoszságától rettennénk meg, hiszen itt valójában a végtelenül türelmes és számunkra a mindig új lehetőségeket tartogató Istenről, a szőlőskert gazdájáról van szó, aki nem unja meg, újra és újra kérlelni szolgáit, vagyis minket: menjünk dolgozni és rendben, időben, becsületesen szolgáltassuk be munkánk termését.

Urunk és Teremtőnk egyoldalúan soha nem rúgja fel a teremtményeivel kötött partneri szerződését. Szeretetküzdelmét soha nem adja fel, elmegy velünk, értünk a végsőkig. Szolgákat és szolgálatokat küld nekünk, hozzánk: neveltetést, családot, különböző körülményt, kultúrát, máskor esetleg egy betegséget, kételyt vagy gyászt…

Naponta, kifogyhatatlan eszköztárral: az ima, a szentségek, az Eucharisztia, a másik ember szükségében - a saját Fiát is „bedobja”, aki halálával életet szerzett nekünk, hogy ezzel is megnyerve minket isteni tervének - egész életünkön át mozgósítson bennünket országa építésére köztünk és bennünk.

Micsoda ellentétje ez a megszokott hétköznapi magatartásunknak? Amíg mi embertársaink iránt módfelett körültekintően viselkedünk és általános gyanakvásra, óvatosságra neveljük gyermekeinket is – nemegyszer még a vallásosságunkat is csak mértékkel gyakoroljuk, nehogy esetleg bigottoknak, maradinak bélyegezzenek és átverjenek minket – addig a Teremtő végtelenül bízik teremtényében, akit jónak teremtett. Nincs selejt. Ez az ősbizalom képezi a hitünk alapját, ami nélkül az állandó pofoncsapások és csalódások miatt - rémálom, rettegés, általános elkeseredések sorozata szegné és szegélyezné életünk napjait.

Valóban - milyen is lenne az emberi élet hit nélkül?

A szőlőmunkások drámai története, Isten újabb és újabb, megdöbbentő vonását tárja elénk, kísérletet tesz, hogy becsületes munkára bírja a bérlőket. Nietzsche szerint ez egy elvetemült ostobaság, amiért ő annak idején „megjövendölte” Isten halálát. Nem győzünk csodálkozni a gazda türelmén, aki látva a gonosz munkások javíthatatlan magatartását, akik naivan azt hitték, hogy ha a fiút megölik, a birtok rájuk száll.  

A történet azzal zárul, hogy a gazda azoknak adja majd a szőlőjét, akik később megművelik azt. A hallgatóság ugyan legszívesebben megtorlással és bosszúval fejezné be a történetet, de az Úr Jézus Istene, más. Ő az élet és az üdvösség Istene.

Ez egyértelműen kiolvasható a történetből: Istennek mindig lesznek olyan szőlőmunkásai, akikkel szót tud érteni. Akikkel együtt tud dolgozni, akik a szőlőt nem a saját tulajdonuknak tekintik, hanem mennyei ajándéknak. Akik nem támadnak kenyéradó gazdájukra és nem tartják önmagukénak a szőlőskertet csak azért, mert ők kapálták, mivel tudják, hogy ők mindenestől a Teremtőjüké!

Nem igaz tehát az a szabadelvű felfogás, miszerint az életünk a miénk és azt tesszük vele, amit akarunk. Vagyis nem dobhatjuk el lelki, szellemi, testi értékeinket, nem pusztíthatjuk el a környezetünket, nem lophatjuk a napot, nem vehetjük el azt, ami a másé, nem verhetjük szét családunkat, világunkat, környezetünket, nem adhatjuk fel kultúránkat…

Életünket, egészségünket, világunkat nem mi „csináltuk”! Mi csak rövidebb, hosszabb időre használatba, ajándékba kaptuk, hogy - jó intézőkként – alkalmas időben beszolgáltassuk a termést, aztán pedig átadjuk a helyünket másoknak.

Ezért a „termésért” ugyanis a Fiú már életét adta. Ez volt az ő legdrágább áldozata, amit hozhatott értük. Tehát szabadok vagyunk, de a gazda „ősszel” visszajön, hogy számon-kérjen. Nem sújt le rögtön, azonnal. Folyton nem beszél bele az életünkbe. Jelen van. Itt van, de nem detektív módon. Nem leskelődik utánunk. Időt hagy, hogy kifussuk önmagunkat, hogy esetleges tudatos bűneinket, vétkeinket jóvá tegyük, vagy tudatlan hibáinkat és mindazt, amit elszúrtunk - kijavítsuk.

Az ünnepi csend, az elcsendesedés, vasárnapról - vasárnapra, ünnepről - ünnepre rádöbbent minket önteltségünkre, ami szerint minden a miénk lesz és marad, ha azt elvitatjuk a Teremtőtől. Emlékezzünk, már a teremtés hajnalán a Sátán is hasonlóképpen kísértett: olyanok lesztek, mint az Isten… Az ember bűne, hogy az élet és a halál uraként - beül Isten helyére. Ez is kiderül majd a szüretkor, a végítélet napján.

Jó, ha tudjuk és tudatosítjuk, hogy Istenre támadni annyi, mint önmagunkra támadni. Az Úr Jézust és tanítását meg-, illetve el lehet vetni. Szeretetén azonban ez mit sem változtat. Ő - lelki, testi, szellemi és kőtemplomunk homlokzatán - nem egy díszítőelem, hanem alap, sőt szegletkő. Minden ráépül. Mindaz, aki őt elveti, az embert - önmagát veti el. Ha el-, vagy megvetjük őt, attól ő még ő marad, de mi elveszünk. Bár keresztelésünk révén az újszövetségi néphez való tartozásunk reményt ad, ami ígéretes kezdet, de nem biztosíték. Az, ami számít: a gyümölcs, amit kitermelünk, amit egymásnak ajándékozva közjóként beszolgálunk.

Emberi szempontból szemlélve, értékelve a ma Egyházának, az új Izraelnek a magatartását, életvitelét: a kép bizony sokszor nem kevésbé vigasztalóbb, mint az ószövetségi szőlőképe. Napjainkban is vannak, vagyunk terméketlen szőlővesszők és vannak, vagyunk olyanok, akik elszáradunk...

Ne felejtsük azonban, hogy a Teremtő, az ő szent Fia vérében, amelyet maga Krisztus Urunk ajánlott fel az Atyának engesztelő áldozatul az örök Lélek által, az Egyházzal új és örök, tehát felbonthatatlan szövetséget kötött. A vele való benső és állandó életegységből békesség fakad, amelyről Szent Pál azt írja a mai Szentleckében /Fil 4,6-9/, hogy minden értelmet meghalad, s megőrzi szívünket és elménket Jézus Krisztusban. Vagyis az Atya az Egyházat már soha többé nem veti el, mert az az ő Fiának, Jézus Krisztusnak, a Titokzatos Testnek, vagyis az egyetlen igaz szőlőtőke szőlővesszőinek közössége.

Adja Isten megértenünk, hogy önmagától sem egyéni, sem az Egyház élete nem teremhet maradandó gyümölcsöt, hanem csak Általa, Benne, az isteni Szőlőtő szentlelkes erejéből. Kérjük továbbra is tudatosan kegyelmét, hogy mindig egységben maradjunk vele, egymással és igazi önmagunkkal. Abban keressük életünk értelmét és értékét, amit vele, az ő Lelkének engedelmeskedve teszünk. Segítsen minket, hogy az Egyházat és annak minden tagját soha ne csupán emberi szempontból nézzük, hanem együtt, de külön-külön is úgy tekintsünk önmagunkra és egymásra, mint az Atya, aki minden egyes szőlővesszőt a szőlőtőnek járó örök, isteni szeretettel szeret.